Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 7. szám - Lukács József: Beatitudo paupertatis: A szegénység katolikus felfogásáról
utópiáiról, vagy éppen a sztoa egyenlőséggondolatáról ne is szóljunk. Közhely, hogy a zsidó próféták antiplutokratizmusa Hésziodoszra emlékeztet, a Kóheleth szerzőjének rezignációja a korabeli szkeptikusokra, azok a rabbik és farizeusok pedig, akik szerint nincs más szegénység mint a tudásban való szegénység — a sztoikusokra. Ugyanakkor mégis kétségtelen, hogy az Ószövetség számos könyvében — az isteni bölcsességnek, igazságosságnak a világi szenvedéssel való, a meggyötört Jób szájából kizúduló szenvedélyes szembesítésén túl — nemcsak a vallási, de a szociális átalakulásnak is olyan erőteljes követelésével találkozunk, ami a hellén világban csak kivételképpen volt jelen. A gazdagok és a hatalmaskodók bűnhődését épp oly forrón kívánt és a közeljövőben, az emberi világban bekövetkező eseménynek tekintik, miként a szegények és elnyomottak szabadulását is. Ámosz, Micha, Jeremiás, Malachiás és Dániel eszkatológiájában isten ennek a változásnak az igazi szubjektuma. De noha az elkövetkező új ég, új föld, új Jeruzsálem radikális szakítást jelent az ember korábbi történelmi sorsával, a transzcendencia itt mindenekelőtt egy új emberi-földi állapotra való transzcenzusban, nem a földi szenvedés mennyei kárpótlásában érvényesíti üdvözítő hatását. A korai kereszténység apokaliptikus radikalizmusa minden bizonnyal ennek a törekvésnek szerez vallási érvényt az utolsó ítélet által. Aligha vitathatóan helyes Engels megállapítása a Jelenések könyvével kapcsolatban: eredetileg a kereszténység is az elnyomottak, „a szegények és jognélküliek, a Róma által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt”, amely a szolgaságból és a nyomorból való közelgő megváltást hirdette és hogy e korai szakaszban „van benne egy olyan érzés, hogy harcban áll az egész világgal és hogy ezt a harcot győzelmesen fogja megvívni.” Ennek megfelelően az is igaz, hogy itt még nincs igazában szó a szeretet vallásáról, különösen nem ellenségeink szeretetéről, sőt János nyíltan a bosszút hirdeti, az egészséges, becsületes bosszút — à la guerre comme à la guerre — a keresztények üldözőin s ugyanakkor az aranyból és drágakövekből épült új Jeruzsálem létrejöttét. A római impérium válságának átmeneti lezáródásával, a zsidó felkelés vereségével, a pax romana konszolidációjával magyarázható, hogy ennek a radikalizmusnak mérséklődnie kellett: a keresztény közösségeknek választaniuk kellett a biztos pusztulás vagy a társadalmi viszonyok elfogadása, s ezzel gazdagság és szegénység együttes fennállásának — ha nem is szentesítése, de gyakorlati, majd elméleti elismerése között. 394 Az evangéliumok ránkmaradt szövege, csakúgy, mint a páli levelek és a Pál ösztönzésére kialakuló keresztény irodalom arról tanúskodik, hogy a kereszténység megtartotta ugyan az egyenlőség sztoikus eszméjét, de az istenben — a bűnben és a megváltásban — való egyenlőséggé transzformálta azt. Lukácsnál Jézus továbbra is boldoggá nyilvánítja a szegényeket, a zsidó hagyományhoz csatlakozva nekik ígéri isten országát, de ez a boldogság mindinkább a bűn alóli feloldásra korlátozódik, miközben isten országát Máté a mennyek országával azonosítja, a szegénységet pedig a lelki szegénység (talán esszénus eredetű) aszkétikus-ezoterikus mozzanatával kapcsolja össze. A gazdagok, a hatalmasok bűnhődésének víziója helyébe az irántuk tanúsítandó szeretet követelménye, s vele a szenvedés önkéntes vállalásának követelménye lép. A gazdagság itt már elsősorban csak az üdvösség akadálya, szemben a szegénységgel, amely párosulhat ugyan gonoszsággal is, lényege szerint mégis — úgyis mint a világi javak hiánya, úgyis mint emberi gyarlóságunk tudata — a gazdagokénál egyértelműbb készséget és lehetőséget jelent a kegyelemre. Mégis, hibát követnénk el, ha nem vennénk észre, hogy a kereszténység a szociális egyenlőségnek azt azt az elvét, amely a poliszban megvalósíthatatlannak bizonyult, amelyet a hellenisztikus világ csak mint a kozmosz polgárainak elvont egyenlőségét volt képes elgondolni, amelynek kiküzdhetelensége a zsidó prófétizmus történelmi fiaskójában is nyilvánvalóvá vált — ezt az egyenlőséget a kereszténység mint egy egyházon belüli egyenlőséget célul tűzte ki és bizonyos mértékig meg is valósította. Az egyház vált — Alfred Weber találó szavával — a szegénység és gazdagság ellentmondásán alapuló társadalmi szerkezet „antiformájává”, egyfajta „ellenpolisszá” a polisz felbomlása után, ahol legalább a megváltottak kisebbségének vallási egyenlősége megvalósulhatott. Tegyük hozzá: az a változás, amelynek nyomán a felebaráti szeretet — ahogy E. Troeltsch szellemesen megjegyezte — az egyházban testvéri szeretetté intézményesült, nem mehetett végbe eszmei ellenállás nélkül. És itt nem csak a montanista típusú eretnekségre gondolunk, de tulajdonképpen a patrisztika egész szellemiségére is, amelyet még áthatott az a törekvés, hogy az egyházon belüli egyenlőséget az egyházon kívüli viszonyok archetípusaként fogják fel, s legalább is erkölcsileg elítéljék a nagy magántulajdonnal párosuló despotizmust. 3 Vö.'.Engels: Az őskereszténység történetéhez. In: MÉM 22. köt. 421 —412. o. 4 Vö. : Yves M. Congar: Für eine dienende und arme Kirche. Mainz, 1965. 101—104. o., Lexikon für Theologie und Kirche, Herder. 1957. I. köt. 880. has. 5 Vö:. Alfred Weber: Kulturgeschichte als Kultursoziologie, 1950. 6 A folyamat érdekes jellemzését lásd Hermann Hingeling: Kritisches Christentum c. könyvében. München, 1972. 54—64. o.