Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 7. szám - Lukács József: Beatitudo paupertatis: A szegénység katolikus felfogásáról

utópiáiról, vagy éppen a sztoa egyenlőséggondolatáról ne is szóljunk. Közhely, hogy a zsidó próféták anti­­plutokratizmusa Hésziodoszra emlékeztet, a Kóheleth szerzőjének rezignációja a korabeli szkeptikusokra, azok a rabbik és farizeusok pedig, akik szerint nincs más szegénység mint a tudásban való szegénység — a sztoikusokra. Ugyanakkor mégis kétségtelen, hogy az Ószövetség számos könyvében — az isteni bölcsességnek, igaz­ságosságnak a világi szenvedéssel való, a meggyötört Jób szájából kizúduló szenvedélyes szembesítésén túl — nemcsak a vallási, de a szociális átalakulásnak is olyan erőteljes követelésével találkozunk, ami a hellén világban csak kivételképpen volt jelen. A gaz­dagok és a hatalmaskodók bűnhődését épp oly forrón kívánt és a közeljövőben, az emberi világban bekövet­kező eseménynek tekintik, miként a szegények és el­nyomottak szabadulását is. Ámosz, Micha, Jeremiás, Malachiás és Dániel eszkatológiájában isten ennek a változásnak az igazi szubjektuma. De noha az elkövet­kező új ég, új föld, új Jeruzsálem radikális szakítást jelent az ember korábbi történelmi sorsával, a transz­cendencia itt mindenekelőtt egy új emberi-földi álla­potra való transzcenzusban, nem a földi szenvedés mennyei kárpótlásában érvényesíti üdvözítő hatá­sát. A korai kereszténység apokaliptikus radikalizmusa minden bizonnyal ennek a törekvésnek szerez vallási érvényt az utolsó ítélet által. Aligha vitathatóan helyes Engels megállapítása a Jelenések könyvével kapcsolatban: eredetileg a kereszténység is az el­nyomottak, „a szegények és jognélküliek, a Róma által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt”­, amely a szolgaságból és a nyomorból való közelgő megváltást hirdette és hogy e korai szakaszban „van benne egy olyan érzés, hogy harcban áll az egész világgal és hogy ezt a harcot győzelmesen fogja meg­vívni.” Ennek megfelelően az is igaz, hogy itt még nincs igazában szó a szeretet vallásáról, különösen nem ellenségeink szeretetéről, sőt János nyíltan a bosszút hirdeti, az egészséges, becsületes bosszút — à la guerre comme à la guerre — a keresztények üldözőin s ugyanakkor az aranyból és drágakövekből épült új Jeruzsálem létrejöttét. A római impérium válságának átmeneti lezáródásá­val, a zsidó felkelés vereségével, a pax romana kon­szolidációjával magyarázható, hogy ennek a radikaliz­musnak mérséklődnie kellett: a keresztény közössé­geknek választaniuk kellett a biztos pusztulás vagy a társadalmi viszonyok elfogadása, s ezzel gazdagság és szegénység együttes fennállásának — ha nem is szentesítése, de gyakorlati, majd elméleti elismerése között. 394 Az evangéliumok ránkmaradt szövege, csakúgy, mint a páli levelek és a Pál ösztönzésére kialakuló keresz­tény irodalom arról tanúskodik, hogy a keresztény­ség megtartotta ugyan az egyenlőség sztoikus esz­méjét, de az istenben — a bűnben és a megváltásban — való egyenlőséggé transzformálta azt. Lukácsnál Jézus továbbra is boldoggá nyilvánítja a szegénye­ket, a zsidó hagyományhoz csatlakozva nekik ígéri isten országát, de ez a boldogság mindinkább a bűn alóli feloldásra korlátozódik, miközben isten országát Máté a mennyek országával azonosítja, a szegénysé­get pedig a lelki szegénység (talán esszénus eredetű) aszkétikus-ezoterikus mozzanatával kapcsolja össze. A gazdagok, a hatalmasok bűnhődésének víziója helyébe az irántuk tanúsítandó szeretet követelménye, s vele a szenvedés önkéntes vállalásának követel­ménye lép. A gazdagság itt már elsősorban csak az üdvösség akadálya, szemben a szegénységgel, amely párosulhat ugyan gonoszsággal is, lényege szerint mégis — úgyis mint a világi javak hiánya, úgyis mint emberi gyarlóságunk tudata — a gazdagokénál egyértelműbb készséget és lehetőséget jelent a kegye­lemre.­ Mégis, hibát követnénk el, ha nem vennénk észre, hogy a kereszténység a szociális egyenlőségnek azt azt az elvét, amely a poliszban megvalósíthatatlannak bizonyult, amelyet a hellenisztikus világ csak mint a kozmosz polgárainak elvont egyenlőségét volt ké­pes elgondolni, amelynek kiküzdhetelensége a zsidó prófétizmus történelmi fiaskójában is nyilvánvalóvá vált — ezt az egyenlőséget a kereszténység mint egy egyházon belüli egyenlőséget célul tűzte ki és bizonyos mértékig meg is valósította. Az egyház vált — Alfred Weber találó szavával — a szegénység és gazdagság ellentmondásán alapuló társadalmi szerkezet „anti­­formájává”, egyfajta „ellenpolisszá” a polisz fel­bomlása után, ahol legalább a megváltottak kisebb­ségének vallási egyenlősége megvalósulhatott.­ Tegyük hozzá: az a változás, amelynek nyomán a felebaráti szeretet — ahogy E. Troeltsch szellemesen megjegyezte — az egyházban testvéri szeretetté intéz­ményesült, nem mehetett végbe eszmei ellenállás nélkül. És itt nem csak a montanista típusú eretnek­ségre gondolunk, de tulajdonképpen a patrisztika egész szellemiségére is, amelyet még áthatott az a törekvés, hogy az egyházon belüli egyenlőséget az egyházon kívüli viszonyok archetípusaként fogják fel, s legalább is erkölcsileg elítéljék a nagy magán­tulaj­donnal párosuló despotizmust.­ 3 Vö.'.Engels: Az őskereszténység történetéhez. In: MÉM 22. köt. 421 —412. o. 4 Vö. : Yves M. Congar: Für eine dienende und arme Kirche. Mainz, 1965. 101—104. o., Lexikon für Theologie und Kirche, Herder. 1957. I. köt. 880. has. 5 Vö:. Alfred Weber: Kulturgeschichte als Kultursoziologie, 1950. 6 A folyamat érdekes jellemzését lásd Hermann Hingeling: Kritisches Christentum c. könyvében. München, 1972. 54—64. o.

Next