Világosság, 1979. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1979 / 7. szám - Bán Imre: Morus és Erasmus
üldözte, s e tettével szembe került az Utópiában hirdetett vallási türelem eszméjével, de fejlett jogérzéke a nagyobb túlkapásoktól e téren is megkímélte. A két nagy humanista kiterjedt irodalmi munkásságából egy-egy mindmáig eleven könyv emelkedik ki, A balgaság dicsérete és az Utópia. Közeli rokonságuk — távolról sem műfaji azonosságuk — nyilvánvaló. Erasmus világhírű művének Morushoz intézett ajánlásában előadja, hogy Itáliából hazatértében (1509 júliusa) az Alpokon keresztül lovagolva, önmaga szórakoztatására fejben dolgozta ki a Moriát (a balgaság görögből átvett elnevezése), s az ötletet is Morus Tamás neve adta, amely annyira közel áll a „balgaságához, amennyire maga Morus távol van tőle. Majd Angliába érve, Morus Tamás bucklersbury-i házában írta le mindössze néhány nap alatt. Érdekes és egyben szinte titokzatos, hogy 1509 nyara és 1511 tavasza között Erasmusról egyetlen adattal sem rendelkezünk; sem tőle, sem hozzá írt levél nem maradt fenn. 1511. április végén Párizsban találjuk, s itt nyomtatja ki a Moriát Gilles de Gourmont sajtóján. Morus Utópiája 1515-ben keletkezett, s a következő évben látott napvilágot Löwenben. Utalunk a két alkotás műfaji különbségére, s ez lényegbevágó. Erasmus declamatiót, fiktív szónoki beszédet szerkeszt, s ezt a Balgaság asszony szájába adja, minthogy a görög (moria) és a latin (laus) szó nőnemű. Maga a beszéd sem akármilyen: a megszemélyesített Balgaság önmagát dicséri; azt állítja magáról, hogy a balgaság (értsd: a vidámság, a gondatlanság, gyermeki kedély) szüli az életet — van nagyobb balgaság a szerelemnél? —, a bölcsesség viszont szomorú és élettelen. Ha mindig bölcsek lennénk, le kellene mondanunk a létről, akár a sztoikusoknak, s a világ elpusztulna. Erasmus azonban ragyogó dialektikával bonyolítja tovább a balgaság fogalmát, és sorra bemutatja az emberi élet minden bolondságát: a babonát, az esztelen címkórságot, a házasságok egyenetlenségeit, a különböző hivatások (grammatikus, költő, jogász, filozófus, teológus, barát és remete, király, udvaronc, püspök, bíboros, pápa) nevetséges hibáit, bűneit, eltorzult életvitelét, s végül még a keresztény jámborságot, a túlvilági jutalom reményét is a balgaság egyik nemének tartja. A könyv igazi vonzóereje éppen e kétértelmű tükrözésben van: sohasem tudjuk, mit és mily mértékig kell komolyan vennünk, hiszen a Balgaság asszony beszél. Szavait így zárja: „Ha azonban úgy tűnne fel, hogy kissé szemtelen voltam és szájas, gondoljátok meg, hogy én a Balgaság vagyok, mégpedig asszony képében . . . Hát azt hiszitek, vissza tudok emlékezni, mit is mondtam, mikor annyi tücsköt-bogarat összehordtam ?! A régiek ezt úgy mondták : » Nem szeretem az oly ivócimborát, aki mindenre emlékezik.« Én meg azt, hogy én sem 394 szeretem az olyan hallgatót, aki mindent megjegyez magának. No, Isten veletek, felkentjeim, ti híresek! Tapsoljatok! Éljetek vidáman és igyatok!” (Kardos Tibor ford.) Rabelais ismerői emlékeznek rá, hogy a „Dive bouteille” (az isteni bütykös) ugyanezt a tanácsot adja Panurge számára minden kétségének megoldása gyanánt. Azzal a gondolattal viszont alig találkoztam a magyar szakirodalomban, hogy Erasmus A balgaság dicséretét nem kis mértékben Lorenzo Valla De voluptate (A gyönyörűségről) c. műve alapötletének nyomán formálta: a nagy olasz gondolkodó a hedonismust tekinti az élet értelmének, elveti a sztoikusok morálját, és a gyönyörűséget — a szerelmet is! — még az üdvözöltek világába is átvetíti. (Valla hatásának egyéb vonatkozásait szépen tisztázta Kardos Tibor a Balgaság 1958-as magyar fordításának előszavában.) Mindezzel együtt fel kell vetnünk a sokat vitatott kérdést, szatíra-e Erasmus műve, és ha igen, mennyiben. A polgári Erasmus-kutatás, folytatva a nagy rotterdami önvédelmét, szívesen minősíti a Máriát puszta játéknak, „jeu d’esprit”-nek, amely minden élessége ellenére sem veendő komolyan. Mi nem vagyunk ezen a véleményen. Minden játékossága ellenére a kortársi világ társadalmának bemutatása annyira kegyetlen, a kíméletnek oly kevés nyoma van, hogy a képet csak szatírának minősíthetjük. Nyilván nem Juvenalis „felháborodásáról” (indignatio) van szó („Nehéz szatírát nem írni”), hanem Shakespeare bolondjainak nyers tréfába burkolt keserű bölcsességéről. A lángelméjű angol drámaíró is Erasmus tanítvány volt, mint a reneszánsz Európa minden emelkedett szelleme. Az Utópia viszont műfaji mintáért Platon és Lukianos dialógusaihoz nyúl vissza. Nem volt nehéz ezt tennie Morusnak, hiszen éppen Erasmusszal szövetkezve, Lukianos néhány dialógusát latinra fordította; a Colloquia folyton bővülő szövegei is adhattak mintát. Ismeretes, hogy Morus két beszélgetés keretében rendezi el mondanivalóját: ezeket Antwerpenben saját vendégszerető házában folytatta egy bátor és művelt utazóval, akit Csupatűz (Hybrodaeus) Rafaelnek nevez határozott és szókimondó egyéniségére utalva. (A beszélő név a görög hüllosz— fecsegés, nagyotmondás és a dologfelgyújtók öszszetétele. Rafael hihetetlen előadása gyújtó hatást gyakorol!) Az idegenből jött portugál Rafael először angliai tapasztalatairól nyilatkozik. Keményen elítéli a pénz uralmát, a gazdagok és szegények között kialakult kiáltó ellentéteket, az Angliát ellepő koldussereget, a velük szemben elkövetett kegyetlenségeket, sőt mindennek okát is megjelöli a „bekerítés” rablógazdálkodásában . ,,— De nemcsak ez az egyetlen kényszerítő oka van a lopásoknak. Van egy másik is, s amennyire én látom, egészen különleges okotok is. — S melyik az? — kérdezte a bíborosJohn Mór-