Világosság, 1979. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)

1979 / 7. szám - Bán Imre: Morus és Erasmus

üldözte, s e tettével szembe került az Utópiában hirdetett vallási türelem eszméjével, de fejlett jogér­zéke a nagyobb túlkapásoktól e téren is megkímélte. A két nagy humanista kiterjedt irodalmi munkásságá­ból egy-egy mindmáig eleven könyv emelkedik ki, A balgaság dicsérete és az Utópia. Közeli rokonságuk — távolról sem műfaji azonosságuk­ — nyilvánvaló. Erasmus világhírű művének Morushoz intézett ajánlásában előadja, hogy Itáliából hazatértében (1509 júliusa) az Alpokon keresztül lovagolva, ön­maga szórakoztatására fejben dolgozta ki a Moriát (a balgaság görögből átvett elnevezése), s az ötletet is Morus Tamás neve adta, amely annyira közel áll a „balgaságához, amennyire maga Morus távol van tőle. Majd Angliába érve, Morus Tamás bucklers­­bury-i házában írta le mindössze néhány nap alatt. Érdekes és egyben szinte titokzatos, hogy 1509 nyara és 1511 tavasza között Erasmusról egyetlen adattal sem rendelkezünk; sem tőle, sem hozzá írt levél nem maradt fenn. 1511. április végén Párizsban ta­láljuk, s itt nyomtatja ki a Moriát Gilles de Gour­­mont sajtóján. Morus Utópiája 1515-ben keletkezett, s a következő évben látott napvilágot Löwenben. Utalunk a két alkotás műfaji különbségére, s ez lé­nyegbevágó. Erasmus declamatiót, fiktív szónoki be­szédet szerkeszt, s ezt a Balgaság asszony szájába adja, minthogy a görög (moria) és a latin (laus) szó nőnemű. Maga a beszéd sem akármilyen: a meg­személyesített Balgaság önmagát dicséri; azt állítja magáról, hogy a balgaság (értsd: a vidámság, a gon­datlanság, gyermeki kedély) szüli az életet — van nagyobb balgaság a szerelemnél? —, a bölcsesség viszont szomorú és élettelen. Ha mindig bölcsek len­nénk, le kellene mondanunk a létről, akár a sztoiku­soknak, s a világ elpusztulna. Erasmus azonban ra­gyogó dialektikával bonyolítja tovább a balgaság fogalmát, és sorra bemutatja az emberi élet minden bolondságát: a babonát, az esztelen címkórságot, a házasságok egyenetlenségeit, a különböző hivatások (grammatikus, költő, jogász, filozófus, teológus, barát és remete, király, udvaronc, püspök, bíboros, pápa) nevetséges hibáit, bűneit, eltorzult életvitelét, s végül még a keresztény jámborságot, a túlvilági jutalom reményét is a balgaság egyik nemének tart­ja. A könyv igazi vonzóereje éppen e kétértelmű tük­rözésben van: sohasem tudjuk, mit és mily mérték­ig kell komolyan vennünk, hiszen a Balgaság asszony beszél. Szavait így zárja: „Ha azonban úgy tűnne fel, hogy kissé szemtelen voltam és szájas, gondoljátok meg, hogy én a Balgaság vagyok, mégpedig asszony képé­ben . . . Hát azt hiszitek, vissza tudok emlékezni, mit is mondtam, mikor annyi tücsköt-bogarat összehordtam ?! A régiek ezt úgy mondták : » Nem szeretem az oly ivócimbo­rát, aki mindenre emlékezik.« Én meg azt, hogy én sem 394 szeretem az olyan hallgatót, aki mindent megjegyez ma­gának. No, Isten veletek, felkentjeim, ti híresek! Tapsol­jatok! Éljetek vidáman és igyatok!” (Kardos Tibor ford.) Rabelais ismerői emlékeznek rá, hogy a „Dive bouteil­le” (az isteni bütykös) ugyanezt a tanácsot adja Pa­­nurge számára minden kétségének megoldása gya­nánt. Azzal a gondolattal viszont alig találkoztam a magyar szakirodalomban, hogy Erasmus A balgaság dicséretét nem kis mértékben Lorenzo Valla De volup­tate (A gyönyörűségről) c. műve alapötletének nyomán formálta: a nagy olasz gondolkodó a hedonismust te­kinti az élet értelmének, elveti a sztoikusok morálját, és a gyönyörűséget — a szerelmet is! — még az üdvö­zöltek világába is átvetíti. (Valla hatásának egyéb vonatkozásait szépen tisztázta Kardos Tibor a Bal­gaság 1958-as magyar fordításának előszavában.) Mindezzel együtt fel kell vetnünk a sokat vitatott kér­dést, szatíra-e Erasmus műve, és ha igen, mennyiben. A polgári Erasmus-kutatás, folytatva a nagy rotterda­mi önvédelmét, szívesen minősíti a Máriát puszta já­téknak, „jeu d’esprit”-nek, amely minden élessége elle­nére sem veendő komolyan. Mi nem vagyunk ezen a véleményen. Minden játékossága ellenére a kortársi vi­lág társadalmának bemutatása annyira kegyetlen, a kíméletnek oly kevés nyoma van, hogy a képet csak szatírának minősíthetjük. Nyilván nem Juvenalis „fel­háborodásáról” (indignatio) van szó („Nehéz szatírát nem írni”), hanem Shakespeare bolondjainak nyers tréfába burkolt keserű bölcsességéről. A lángelméjű angol drámaíró is Erasmus tanítvány volt, mint a re­neszánsz Európa minden emelkedett szelleme. Az Utópia viszont műfaji mintáért Platon és Lukia­­nos dialógusaihoz nyúl vissza. Nem volt nehéz ezt tennie Morusnak, hiszen éppen Erasmusszal szövet­kezve, Lukianos néhány dialógusát latinra fordítot­ta; a Colloquia folyton bővülő szövegei is adhattak mintát. Ismeretes, hogy Morus két beszélgetés ke­retében rendezi el mondanivalóját: ezeket Antwer­penben saját vendégszerető házában folytatta egy bátor és művelt utazóval, akit Csupatűz (Hyb­ro­­daeus) Rafaelnek nevez határozott és szókimondó egyéniségére utalva. (A beszélő név a görög hü­llosz— fecsegés, nagyotmondás és a dologfelgyújtók ösz­­szetétele. Rafael hihetetlen előadása gyújtó hatást gyakorol!) Az idegenből jött portugál Rafael elő­ször angliai tapasztalatairól nyilatkozik. Keményen elítéli a pénz uralmát, a gazdagok és szegények kö­zött kialakult kiáltó ellentéteket, az Angliát ellepő koldussereget, a velük szemben elkövetett kegyet­lenségeket, sőt mindennek okát is megjelöli a „beke­rítés” rablógazdálkodásában . ,,— De nemcsak ez az egyetlen kényszerítő oka van a lopásoknak. Van egy másik is, s amennyire én látom, egészen különleges okotok is. — S melyik az? — kérdezte a bíboros­­John Mór-

Next