Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 7. szám - Lukács József: A mítosz ideje
A mítosz ideje* Az írás címe és aktualitása — meglehet — némi magyarázatra szorul. Korunkat — joggal — a mitikus tudat bomlása, a szekuláris, profán gondolkodás széleskörű térhódítása időszakának tekintik. Ezzel a progresszív folyamattal azonban — amelynek a teológia oldaláról Rudolf Bultmann adott a legradikálisabban kifejezést, amikor a bibliai mítoszvilágot a maga egészében a modern gondolkodás számára elsajátíthatatlannak nyilvánította — illúziók egész sora párosul. A demitologizálás hosszú és egyenlőtlenül kibontakozó progresszusában hitelüket vesztik ugyan a mitikus világképek antropomorf és antropocentrikus vonásai, ez azonban sem azt nem jelenti, hogy a hagyományos mítosz minden szabályozó funkcióját, minden, az emberi művelődésben játszott szerepét elvesztette volna, sem azt, hogy ne kellene viszonylag újkeletű mítoszok sokaságával számolnunk. „Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára — írja Marx. — És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válságkorszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletreméltó álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven vigyék színre az új világtörténelmi jelenetet.” Ugyanez másként, Pierre Bourdieu megfogalmazásában : a politikai forradalmak nem szimmetrikusak az általa szimbolikus forradalmaknak nevezett folyamatokkal, amelyek azt célozzák, hogy a társadalmi „forradalom teljes kibontakozásához” szükséges „adekvát nyelvet” is megteremtsék. A mítoszképzés — valamennyiünket nyugtalanító módon — napjainkig a politikai tudat szférájában is folyik. „Az amerikai fehérek hajlamosak arra — írja Louis Dupré —, hogy országuk történetét mint a szociális egyenlőség és intellektuális szabadság álmának fokozatos megvalósulását tolmácsolják. . . De ez olyan mitikus modell, amely szelektíve kiszorít olyan kellemetlen bonyodalmakat, mint az indián őslakosságét, a behurcolt rabszolgákét és a nem-kívánatos bevándorlókét. A mítosz ugyan modellként hasznos szerepet játszhat, de ha azonosítják a történelemmel, elkerülhetetlenül előítélethez és elnyomáshoz vezet.” Mircea Eliade tanulságosan hívja fel a figyelmet a félig elfelejtett mítoszok nem-tudatosult hatására a modern életben— és éppen romboló funkciójuk korlátozása végett — igényli ellentmondásos tartalmuk tudatosítását. Ezt a tudatosítást azonban nehezíti magának a mitikus tudatnak a természete, amely eleve visszautasítani látszik minden történeti jellegű kritikát. „Mert a múlt van, mindig van, bárha a népi szólás így mondja: egyszer volt, így szól a mítosz, mely csak köntöse a titoknak, de a titok ünneplő ruhája az ünnep, a visszatérő, amely áthidalja az időalakokat, és a nép számára jelenné teszi a múltat és a jövőt.”4 Thomas Mann szerencsés megfogalmazása jól érzékelteti, hogy a mítosz — jóllehet maga is az idő szülötte —, sajátos módon éppen a történelmi idő kiiktatásával, múlt és jövő tudati egyneműsítésével próbál fogódzót nyújtani az élet jelen viharaiban. * Akadémiai székfoglaló előadásként elhangzott 1983. május 26-án. 1 Marx, Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. MÉM 8. kötet, 105-106. o. 2 Pierre Bourdieu, A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: 1978. 224. o. 3 Louis Dupré, The other dimension. New York: 1979. 211 — 212. o. 4 Thomas Mann, József és testvérei. Budapest: 1968.1. kötet, 45 — 46. o. 26 1983. JÚLIUS • XXIV. ÉVFOLYAM • 7. SZÁM