Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 7. szám - Lukács József: A mítosz ideje
A mítosz tehát csak avégett igényli az időt, hogy megszüntesse. Ennek az Ernst Cassirer által megfogalmazott paradoxiának a fonákja az a kérdés, amelynek végiggondolásához most néhány vonatkozásban magunk is hozzá szeretnénk járulni. Mielőtt azonban e bonyolult problémára válaszolni próbálnánk, néhány kérdésben állást kell foglalnunk. Milyen értelemben létezik a mítosz? Már Schelling és Hegel jelezték annak a szemléletnek a korlátoltságát, amely a mítoszban csupán a tudatlanság maradványát, vagy puszta fantazmát és fikciót, csupán szubjektív képet látott. Ezzel előkészítették azt a marxi gondolatot, amely a mítoszban — annak ismeretelméleti irrelevanciája ellenére — reális történeti folyamatok olyan koncentrált tudati kifejezését s a fantázia segítségével történő antropomorf feldolgozását ismerte fel, amelynek a hozzá fűződő érzelmi megerősítés következtében sajátos egzisztenciamódja is van. „. . . amit valóságban (realiter) elképzelek — írja Marx már doktori értekezésében —, az valóságos elképzelés számomra, az hat rám, és ebben az értelemben az összes istenek, mind a pogányok, mind a keresztények, reális egzisztenciával rendelkeztek”. „Nem uralkodott-e az öreg Moloch ? Nem volt-e a delphoi-beli Apollón valóságos hatalom a görögök életében? Itt Kant kritikája” — tudniillik az, hogy egy tallér fogalmából még nem következik annak léte — „sem jelent semmit. . . Valóságos talléroknak ugyanolyan exisztenciájuk van, mint a képzelt isteneknek,”, akiknek egy meghatározott gondolkodásmódhoz kötött „közösségi elképzelésben” sajátos kulturális létezési módjuk van, amely csak akkor haladható meg, ha ez elképzelés társadalmi alapjai szétestek. Amíg azonban e létfeltételek fennállnak, a mítosz meghatározott szerepet játszik a társadalmak és a természet, az egyes és a közösség közti kapcsolat közvetítésében. Malinowski szavaival: „a mítosz . . . nem henye történet, hanem erőteljesen ható aktív erő, nem intellektuális magyarázat avagy művészi képzelődés, hanem a primitív hitnek és az erkölcsi tanításnak pragmatikus alapokmánya.” A mítosz azonban úgy fejezi ki saját létfeltételeit, hogy el is leplezi azokat s így a rá támaszkodók számára egyfajta evidenciával rendelkezik, amelyet nem valamilyen racionális argumentáció hitelesít, hanem amelyhez az emberek közvetlenül, érzelmileg, hitszerűen viszonyulnak. A mítosz Georges Dusdorf találó kifejezésével „a 394 reflexió előtti, meditáció előtti gondolat, amely — legalább bizonyos fokig — még inherens a cselekvéshez képest”, (amennyiben persze reflexión és meditáción a tudat később kifejlett, tudományos és filozófiai formáit értjük). A mítosz jószerint még a képzet és nem a tiszta fogalom szférájában mozog, félúton az érzéki közvetlenség és az absztrakt gondolkodás közt. Eredetét tekintve a közvetlen mindennapi munkatevékenységből, annak differenciálatlan mágikus-totemisztikus tudati kiegészítéséből nőtt ki és származásának emlékét, az elmélet és a gyakorlat közvetlen kapcsolatának jegyét mindvégig megőrzi. Magyarázatot nyújt ugyan a jelenségek világára, de csak annyiban, amennyiben ezzel közvetlenül valamiféle cselekvést is elő tud mozdítani, — önmaga alárendelt mozzanataként — nyújt ugyan egyfajta világképet, de abból a célból, hogy ezzel bizonyos viselkedési, magatartási paradigmákat, mintákat sugalljon és megalapozzon. A mítosz ugyanakkor kétségtelenül tudati kiemelkedési kísérlet is a közvetlen gyakorlat világából s annak ősi mágikus kiegészítéséből, anélkül persze, hogy elérné a voltaképpeni elméleti világmagyarázat szintjét, a filozófia, a tudomány szféráját. A maga narratív, analogikus és antropomorf módján azonban kifejezi az embereknek a társadalmak szerkezetéről, a természet rendjéről, sőt, a dolgok alapjáról, okairól és céljairól kialakult elképzelését. Tartalmaz tehát egyfajta hermeneutikus elemet, amely — mint erre Paul Ricoeur is felhívja a figyelmet — e magyarázat továbbgondolására is indít, anélkül, hogy ezen magyarázat igazságtartalmát hajlandó lenne alávetni a logikai koherencia vagy a történelmi praxis ítéletének. Ezek után vetődik fel a következő kérdés : milyen a mítosz és a történelem reális viszonya? A mondottakból már következik, hogy a mítosz történelemfelettinek látszik bizonyos korok és magatartásmódok számára. „A mítosz problémája reménytelen mindaddig, amíg nem szabadulunk meg attól a kérdéstől: hogyan keletkezett a mítosz? — vallja az életfilozófus Alfred Bäumler. . . Erre a kérdésre sohasem lehet kielégítően felelni, mert helytelenül van feltéve. A mítosz teljesen történelmietlen. . .”* Ismeretes azonban, hogy ugyanerre a kérdésre már a felvilágosodás is egészen másként felelt. 5 Marx, A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége. (Doktori disszertáció.) 1969. 90 — 91. o. 7 Bronislaw Malinowski, Baloma. Budapest: 1972. 379. o. 7 Georges Gusdorf,,Mythe et philosophie”. Revue demétaphysique et de morale. 52 (1951) 177. o. 8 A. Bäumler, Der Mythos vom Orient und Okzident. München, 1926. XC/XCI. (Idézi: Lukács György,,Az ész trónfosztása”-ban.)