Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés

Mint minden történelmi jelenségnek, a reformá­ciónak is vannak múló és maradandó hatásai az utána következő korszakokra. Luther politikai tevékenységének jó része talán az előző kategó­riákba sorolható (amivel persze nem azt akarom állítani, hogy az első nagy reformátor megítélésére törekedve eltekinthetnénk politikai nézeteinek számbavételétől­. Mégis, engedtessék meg, hogy ezúttal a reformáció ama sokkalta maradandóbb hatásaira utaljak, amelyek miatt számunkra, ma­gyarok számára különösen fontosnak látszik: a hazai művelődés fejlődésében játszott szerepére. Nem árt emlékezetünkbe idéznünk: az újkori s benne a magyar iskolarendszer kiforrása éppúgy elképzelhetetlen a reformáció iskolái nélkül, mi­ként a vizsolyi Biblia nélkül nem volna a mai ma­gyar nyelv az, ami. A magyar filozófiai gondolat­nak kétségtelenül Apáczai Csere János az első jelentősebb úttörője, ahogyan a magyar nyomdá­szaté Tótfalusi Kis Miklós, és a világviszonylatban olyan ragyogó teljesítményeket felmutató magyar líra nem jöhetett volna létre a modern individua­litás öntudatának ama fejlődése nélkül, amelynek a reformáció nemcsak vallási kifejezője, de ösz­tönzője is volt. A művészet újkori szekularizációja természetesen számos ponton visszavonhatatlanul visszájára is fordítja ezt az összefüggést, midőn az istenit, a vallásit is emberi jelenségként, társadalmi pro­duktumként érzékelteti, és amikor a reformátorok emberábrázolására, a gyenge és bűnös ember lutheri-kálvini képére a kudarcaiban, vívódásai­ban is önmagát formáló, sorsával küzdő és meg­birkózó ember klasszikus-felvilágosult vagy ro­mantikus-heroikus öntudatával reagál. Ez a taga­dás azonban egyben megőrzés is : Csokonai és Kölcsey, Petőfi és Arany, Ady és Tóth Árpád ab­ból a kulturális háttérből emelkedik ki, amelyet jórészt a reformáció formált meg — s ez bizonyára éppúgy nem véletlen, mint az, hogy a magyar re­gény létrejöttére Mikszáth és Móricz, a két háború közti népies szociográfia fejlődésére Veres Péter és Erdei Ferenc gyakoroltak döntő hatást. A sort folytathatnám. De talán enny­iből is látha­tó: a reformáció le nem becsülhető módon járult hozzá annak a progresszív magyar kultúrának a fejlődéséhez, amelynek értékeire mind a mai na­pig támaszkodunk s amely értékek korszerű ér­telmezése nélkül válságokkal, kataklizmákkal küzködő, veszélyekkel terhes korunk egyetemes és honi kérdéseire sem lehet érvényes választ ta­lálni. A reformáció tehát a magyar kultúra egyik legjelentősebb inspiratív tényezője volt, és a TIT helyesen tette, amikor a közművelődés felelős­­ ágenseként tudatosan felvállalta ezt az örökséget. Sokszor idézik Marx szavait reformáció és újkori forradalmiség kapcsolatáról. A polgári forradalom Németországban elvetélt, mivel csak az eszmék, a vallás forradalmára korlátozódott. Ez azonban ugyanannak az éremnek az egyik oldala, amelyet megfordítva azt is konstatálnunk kell: a refor­máció ezzel együtt az újkori Európa első nagy for­radalmát hozta. Nietzsche igazságtalan Lutherrel szemben, midőn a reformációt azzal vádolja, hogy megakadályozta a reneszánsz győzelmét, kiteljesedését. Akár a fordítottját is mondhat­nánk ennek: a reneszánsznak csak évszázadok múlva lett társadalmi folytatása, míg a reformáció közvetlenül társadalmi akcióhoz vezetett . A protestáns templomokban felcsendülő zsoltárok és dicséretek tényleg a XVI. század marseillaise-ei is, kiátkozással dacolva is makacs, konok és lelkes kiállásról tanúskodnak a középkori egyházi intéz­ményrendszer nyomásával szemben. S ne feledjük, annak szellemében teszik ezt, amit Engels a korai kereszténységben a szocializmus egyfajta meg­valósulásának tartott: az egyházszervezeti demok­ratizmus, az egyenlőség jegyében. Egyben pedig ez a hangvétel zenei kifejezése ama felemelkedő ré­tegek egyéni öntudatának is, amelynek szava Lutherben visszhangzik: „hier steh’ ich und kann nichts anders, so soll Gott mir helfen.” A wart­­burgi Biblia-fordítás nemcsak terméke, előmozdí­tója is az újkori nemzetek kiforrásának. Az első reformátorok aszkétikus puritánsága — ezt Max Weber csak félig értette meg — nemcsak az erede­ti tőkefelhalmozás katalizátora, hanem a pazar­lás, az üres fényűzés elleni tiltakozás is, ami min­den nagy forradalom szükségszerű velejárója volt. Az életvitel protestáns racionalizálása pedig szel­lemi eszközt adott ugyan az üzletember kalkulá­cióihoz, de közben előkészítőjévé lett a felvilá­gosodás racionalista pátoszának is. A polgári társadalomban a reformáció végül is nem tölthetett be más szerepet, mint amit a pol­gárság érdekei számára előírtak. De az, hogy pol­gári ideológia kapcsolódott hozzá, még nem elég­séges ok arra, hogy a reformációt egyszerűen bur­­zsoá apológiává redukálják. Tekintetbe kell ven­nünk, hogy mint minden nagy változás eszme­rendszerét, a reformációt is többféleképpen lehe­tett interpretálni: a feudális nemesség pápizmus­­ellenes elemei szája íze szerint, a mérsékelt vagy a radikális polgárság, de akár a parasztháborúk szellemében is : Luther mellett ott áll Pirckheimer, Karlstadt vagy Münzer, Cromwell mellett Wins­­tanley és a „dicsőséges forradalom” kompro­misszumának előkészítői, ahogyan II. Rákóczi György mellett Méliusz Juhász is, Apáczai, Arany Tamás, Karácsony, Tolnai Dali vagy Medgyesi is.

Next