Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés
Mint minden történelmi jelenségnek, a reformációnak is vannak múló és maradandó hatásai az utána következő korszakokra. Luther politikai tevékenységének jó része talán az előző kategóriákba sorolható (amivel persze nem azt akarom állítani, hogy az első nagy reformátor megítélésére törekedve eltekinthetnénk politikai nézeteinek számbavételétől. Mégis, engedtessék meg, hogy ezúttal a reformáció ama sokkalta maradandóbb hatásaira utaljak, amelyek miatt számunkra, magyarok számára különösen fontosnak látszik: a hazai művelődés fejlődésében játszott szerepére. Nem árt emlékezetünkbe idéznünk: az újkori s benne a magyar iskolarendszer kiforrása éppúgy elképzelhetetlen a reformáció iskolái nélkül, miként a vizsolyi Biblia nélkül nem volna a mai magyar nyelv az, ami. A magyar filozófiai gondolatnak kétségtelenül Apáczai Csere János az első jelentősebb úttörője, ahogyan a magyar nyomdászaté Tótfalusi Kis Miklós, és a világviszonylatban olyan ragyogó teljesítményeket felmutató magyar líra nem jöhetett volna létre a modern individualitás öntudatának ama fejlődése nélkül, amelynek a reformáció nemcsak vallási kifejezője, de ösztönzője is volt. A művészet újkori szekularizációja természetesen számos ponton visszavonhatatlanul visszájára is fordítja ezt az összefüggést, midőn az istenit, a vallásit is emberi jelenségként, társadalmi produktumként érzékelteti, és amikor a reformátorok emberábrázolására, a gyenge és bűnös ember lutheri-kálvini képére a kudarcaiban, vívódásaiban is önmagát formáló, sorsával küzdő és megbirkózó ember klasszikus-felvilágosult vagy romantikus-heroikus öntudatával reagál. Ez a tagadás azonban egyben megőrzés is : Csokonai és Kölcsey, Petőfi és Arany, Ady és Tóth Árpád abból a kulturális háttérből emelkedik ki, amelyet jórészt a reformáció formált meg — s ez bizonyára éppúgy nem véletlen, mint az, hogy a magyar regény létrejöttére Mikszáth és Móricz, a két háború közti népies szociográfia fejlődésére Veres Péter és Erdei Ferenc gyakoroltak döntő hatást. A sort folytathatnám. De talán ennyiből is látható: a reformáció le nem becsülhető módon járult hozzá annak a progresszív magyar kultúrának a fejlődéséhez, amelynek értékeire mind a mai napig támaszkodunk s amely értékek korszerű értelmezése nélkül válságokkal, kataklizmákkal küzködő, veszélyekkel terhes korunk egyetemes és honi kérdéseire sem lehet érvényes választ találni. A reformáció tehát a magyar kultúra egyik legjelentősebb inspiratív tényezője volt, és a TIT helyesen tette, amikor a közművelődés felelős ágenseként tudatosan felvállalta ezt az örökséget. Sokszor idézik Marx szavait reformáció és újkori forradalmiség kapcsolatáról. A polgári forradalom Németországban elvetélt, mivel csak az eszmék, a vallás forradalmára korlátozódott. Ez azonban ugyanannak az éremnek az egyik oldala, amelyet megfordítva azt is konstatálnunk kell: a reformáció ezzel együtt az újkori Európa első nagy forradalmát hozta. Nietzsche igazságtalan Lutherrel szemben, midőn a reformációt azzal vádolja, hogy megakadályozta a reneszánsz győzelmét, kiteljesedését. Akár a fordítottját is mondhatnánk ennek: a reneszánsznak csak évszázadok múlva lett társadalmi folytatása, míg a reformáció közvetlenül társadalmi akcióhoz vezetett . A protestáns templomokban felcsendülő zsoltárok és dicséretek tényleg a XVI. század marseillaise-ei is, kiátkozással dacolva is makacs, konok és lelkes kiállásról tanúskodnak a középkori egyházi intézményrendszer nyomásával szemben. S ne feledjük, annak szellemében teszik ezt, amit Engels a korai kereszténységben a szocializmus egyfajta megvalósulásának tartott: az egyházszervezeti demokratizmus, az egyenlőség jegyében. Egyben pedig ez a hangvétel zenei kifejezése ama felemelkedő rétegek egyéni öntudatának is, amelynek szava Lutherben visszhangzik: „hier steh’ ich und kann nichts anders, so soll Gott mir helfen.” A wartburgi Biblia-fordítás nemcsak terméke, előmozdítója is az újkori nemzetek kiforrásának. Az első reformátorok aszkétikus puritánsága — ezt Max Weber csak félig értette meg — nemcsak az eredeti tőkefelhalmozás katalizátora, hanem a pazarlás, az üres fényűzés elleni tiltakozás is, ami minden nagy forradalom szükségszerű velejárója volt. Az életvitel protestáns racionalizálása pedig szellemi eszközt adott ugyan az üzletember kalkulációihoz, de közben előkészítőjévé lett a felvilágosodás racionalista pátoszának is. A polgári társadalomban a reformáció végül is nem tölthetett be más szerepet, mint amit a polgárság érdekei számára előírtak. De az, hogy polgári ideológia kapcsolódott hozzá, még nem elégséges ok arra, hogy a reformációt egyszerűen burzsoá apológiává redukálják. Tekintetbe kell vennünk, hogy mint minden nagy változás eszmerendszerét, a reformációt is többféleképpen lehetett interpretálni: a feudális nemesség pápizmusellenes elemei szája íze szerint, a mérsékelt vagy a radikális polgárság, de akár a parasztháborúk szellemében is : Luther mellett ott áll Pirckheimer, Karlstadt vagy Münzer, Cromwell mellett Winstanley és a „dicsőséges forradalom” kompromisszumának előkészítői, ahogyan II. Rákóczi György mellett Méliusz Juhász is, Apáczai, Arany Tamás, Karácsony, Tolnai Dali vagy Medgyesi is.