Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés
Abban, hogy társadalmilag milyen konkrét irányt vett a reformáció, az erőviszonyok döntöttek és döntenek ma is. Jacques Maritain téved, midőn a reformációban pusztán az egyén vallási lázadásának kifejezését látja. De ahogyan a nagy francia forradalom jelszavai, az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméi egyaránt voltak radikalizálhatók vagy formálissá üresíthetők és korlátozhatók, úgy a reformáció is magában hordozta azt a lehetőséget, hogy — mint az emberi lényeg vallási kifejezése, mint kísérlet az erkölcs és a vallás nyelvén megfogalmazott emberi egyenlőség érvényesítésére — egyaránt váljék társadalmi kompromisszumok gerjesztőjévé, a fennállóval való kiegyezés konzervatív eszméi jegyében és a konfliktusok következtes végigharcolásának médiumává, az új megszületésének bábájává is. Sgy vélem, kivétel nélkül minden vallási reform ki van téve e többoldalú csábításnak — mi több, a nem-vallási ideológiák is. Ám éppen ez teszi lehetségessé és szükségessé, hogy napjainkban megkülönböztessük azokat, akik az ember gyengeségét a felette való uralom és a más felfogásukkal szembeni türelmetlenség alibijeként használják fel, azoktól, akik a gondok, bajok közepette is a közösség, az emberiség, a haza szolgálatában, a másik ember megbecsülésében és annak tevékeny támogatásában látják hitvallásuk lényegét. Maga Luther szembe került, szembe kellett kerüljön a paraszti forradalmisággal, ahogyan Cromwellnek a diggerekkel, vagy Robespierrenek Héberttel. Valóban olyanképpen viselkedett a krízisben, mint a gyenge német polgárság, amely a felfordulástól való félelmében a hatalom katonáinak védelméért folyamodott. De igaz marad Engels szava, hogy Luther mégsem volt, egyáltalán nem volt polgári módon korlátolt. A Beruf - nak, a hivatástudattal végzett emberi tevékenységnek általa oly meggyőződéssel vallott kategóriáját egy világ választja el nemcsak a munka középkori felfogásától, de e nagy eszme polgári ellaposításától is. Istenbe vetett hite nem az ember diszkreditálása, mint nem egy utódjánál, hanem szenvedélyes hitvallás amellett, hogy legalábbis Isten nevében ne nyomoríthassák meg méltatlanul az embert. Az unió mystica eszméje itt még nem elfordulás a világtól, hanem az egyének öntudata megalapozásának, evilági munkálkodásának vallási eszköze, amelynek révén az ember úgy változtatja meg magát, hogy meg is őrzi, vallási értelemben túl is haladja énjét. Mint minden miszticizmusnak — ennek is két arca van : egyaránt magában hordja az irracionális felé való fordulás és a dialektika kifejlesztésének lehetőségeit is —, Tauler, Böhme, Spinoza, Rousseau, Hegel útján. Kálvin teológiai determinizmusában inkább életünk objektív meghatározottsága, Luther szemléletében a szubjektum transzcenzusára való törekvés áll az előtérben, de együttesen a maguk vallási világából egy olyan szellemi ívnek adnak lendületet, amely túl is mutat a valláson és amelyet érett termékeiben a modern marxizmus is besorolhat saját szellemi elődei közé. E dialektika miatt is — és nemcsak amiatt, mert országunkban végül a reformáció kálvini iránya került túlsúlyba — szükséges együttesen megvilágítani Luther és Kálvin kapcsolatát, közös vonásaikat és különbségeiket. S ha végül Kierkegaardnál ez a dialektika tragikus kicsengést nyert is, még ezen a ponton sem csak a kritika annyira szükséges feladata áll a marxisták előtt, hanem az is, hogy tudatosítsuk e kétségbeesés máig tanulságos felkiáltójeleit is: figyeljünk életünk paradoxiáira, cselekvésünk történelemadta határaira, élet és erkölcs olykor súlyos ellentmondásaira, az emberi természet negatív oldalára —, éppen az ember, a teljesebb humanizmus érdekében. De térjünk vissza Luther korához. Az őt befolyásoló áramlatok közül hadd szorítkozzam most egyetlen tendenciára, amely éppen a modern marxizmushoz való viszony jobb kimunkálása szempontjából számomra lényegesnek tűnik. A lutheri reformáció ismeretes módon nem érthető meg a humanizmushoz fűződő ellentmondásos viszonya nélkül. Nem szólva itt Beuchlin harcáról a kölni domonkosokkal, és az Epistolae obscurorum virorum szerzőiről, nem lehet véletlen, hogy Luther követői 1530-ban — talán az egy Amsdorf kivételével — egytől egyig a humanizmus oldaláról érkezett emberek : az erfurti körből Helius Bobanus Hessus, Johannes Lang, Justus Menius, Crotus Rubianus, Adam Krafft, Hermann von Busch, Andreas Osiander, Urbanus Rhegius, csaknem valamennyi strassburgi humanista : Capito, Hedio és a többiek, a svájci Zwingli, Vadian, Greber vagy olyan Erasmus-követők mint Pellikan, Olpendorf, hogy a legfontosabb alakokról, Ulrich von Huttenről és Melanchtonról éppen csak említést tegyünk. Természetesen számos humanista a reformáció ellenfele maradt —univerzalisztikus és arisztokratikus szemléletük számára idegen volt Luther népi és nemzetileg oly erőteljesen színezett vallásossága. Ismeretes az is, hogy Erasmus elfordult a reformációtól s az is, hogy Melanchtonnál Luther antiskolasztikus szellemét csakhamar az Arisztotelész iránt megújuló érdeklődés keresztezi. Igaz az is, hogy az arisztokratikus humanizmus absztrakt-optimisztikus, antiklerikális, de katolisz- 3 1*