Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés

Abban, hogy társadalmilag milyen konkrét irányt vett a reformáció, az erőviszonyok döntöttek és döntenek ma is. Jacques Maritain téved, midőn a reformációban pusztán az egyén vallási lázadá­sának kifejezését látja. De ahogyan a nagy francia forradalom jelszavai, az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméi egyaránt voltak radikalizálha­­tók vagy formálissá üresíthetők és korlátozhatók, úgy a reformáció is magában hordozta azt a lehe­tőséget, hogy — mint az emberi lényeg vallási kifejezése, mint kísérlet az erkölcs és a vallás nyel­vén megfogalmazott emberi egyenlőség érvénye­sítésére — egyaránt váljék társadalmi kompro­misszumok gerjesztőjévé, a fennállóval való kie­gyezés konzervatív eszméi jegyében és a konflik­tusok következtes végigharcolásának médiumává, az új megszületésének bábájává is. S­gy vélem, kivétel nélkül minden vallási reform ki van téve e többoldalú csábításnak — mi több, a nem-vallási ideológiák is. Ám éppen ez teszi le­hetségessé és szükségessé, hogy napjainkban meg­különböztessük azokat, akik az ember gyengesé­gét a felette való uralom és a más felfogásukkal szembeni türelmetlenség alibijeként használják fel, azoktól, akik a gondok, bajok közepette is a közösség, az emberiség, a haza szolgálatában, a másik ember megbecsülésében és annak tevékeny támogatásában látják hitvallásuk lényegét. Maga Luther szembe került, szembe kellett ke­rüljön a paraszti forradalmisággal, ahogyan Cromwellnek a diggerekkel, vagy Robespierrenek Héberttel. Valóban olyanképpen viselkedett a krízisben, mint a gyenge német polgárság, amely a felfordulástól való félelmében a hatalom kato­náinak védelméért folyamodott. De igaz marad Engels szava, hogy Luther még­sem volt, egyál­talán nem volt polgári módon korlátolt. A Beruf - nak, a hivatástudattal végzett emberi tevékeny­ségnek általa oly meggyőződéssel vallott kategóri­áját egy világ választja el nemcsak a munka kö­zépkori felfogásától, de e nagy eszme polgári ella­­posításától is. Istenbe vetett hite nem az ember diszkreditálása, mint nem egy utódjánál, hanem szenvedélyes hitvallás amellett, hogy legalábbis Isten nevében ne nyomoríthassák meg méltatlanul az embert. Az unió mystica eszméje itt még nem elfordulás a világtól, hanem az egyének öntudata megalapozásának, evilági munkálkodásának val­lási eszköze, amelynek révén az ember úgy változ­tatja meg magát, hogy meg is őrzi, vallási érte­lemben túl is haladja énjét. Mint minden miszti­cizmusnak — ennek is két arca van : egyaránt ma­gában hordja az irracionális felé való fordulás és a dialektika kifejlesztésének lehetőségeit is —, Tauler, Böhme, Spinoza, Rousseau, Hegel útján. Kálvin teológiai determinizmusában inkább éle­tünk objektív meghatározottsága, Luther szemléleté­ben a szubjektum transzcenzusára való törekvés áll az előtérben, de együttesen a maguk vallási világából egy olyan szellemi ívnek adnak lendületet, amely túl is mutat a valláson és amelyet érett termékei­ben a modern marxizmus is besorolhat saját szel­lemi elődei közé. E dialektika miatt is — és nem­csak amiatt, mert országunkban végül a reformá­ció kálvini iránya került túlsúlyba — szükséges együttesen megvilágítani Luther és Kálvin kap­csolatát, közös vonásaikat és különbségeiket. S ha végül Kierkegaardnál ez a dialektika tragikus kicsengést nyert is, még ezen a ponton sem csak a kritika annyira szükséges feladata áll a marxis­ták előtt, hanem az is, hogy tudatosítsuk e két­ségbeesés máig tanulságos felkiáltójeleit is: fi­gyeljünk életünk paradoxiáira, cselekvésünk tör­ténelemadta határaira, élet és erkölcs olykor sú­lyos ellentmondásaira, az emberi természet nega­tív oldalára —, éppen az ember, a teljesebb huma­nizmus érdekében. De térjünk vissza Luther korához. Az őt befolyá­soló áramlatok közül hadd szorítkozzam most egyetlen tendenciára, amely éppen a modern mar­xizmushoz való viszony jobb kimunkálása szem­pontjából számomra lényegesnek tűnik. A lutheri reformáció ismeretes módon nem ért­hető meg a humanizmushoz fűződő ellentmondá­sos viszonya nélkül. Nem szólva itt Beuchlin har­cáról a kölni domonkosokkal, és az Epistolae obscurorum virorum szerzőiről, nem lehet véletlen, hogy Luther követői 1530-ban — talán az egy Amsdorf kivételével — egytől egyig a humaniz­mus oldaláról érkezett emberek : az erfurti körből Helius Bobanus Hessus, Johannes Lang, Justus Menius, Crotus Rubianus, Adam Krafft, Her­mann von Busch, Andreas Osiander, Urbanus Rhegius, csaknem valamennyi strassburgi huma­nista : Capito, Hedio és a többiek, a svájci Zwingli, Vadian, Greber vagy olyan Erasmus-követők mint Pellikan, Olpendorf,­­ hogy a legfontosabb alakokról, Ulrich von Huttenről és Melanchtonról éppen csak említést tegyünk. Természetesen szá­mos humanista a reformáció ellenfele maradt —­­univerzalisztikus és arisztokratikus szemléletük számára idegen volt Luther népi és nemzetileg oly erőteljesen színezett vallásossága. Ismeretes az is, hogy Erasmus elfordult a reformációtól s az is, hogy Melanchtonnál Luther antiskolasztikus szel­lemét csakhamar az Arisztotelész iránt megújuló érdeklődés keresztezi. Igaz az is, hogy az arisztokratikus humanizmus absztrakt-optimisztikus, antiklerikális, de katolisz- 3­ 1*

Next