Világosság, 1986. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 1. szám - Varga Csaba: A jog mint történelem
állása a társadalmi összkomplexusban ugyanakkor csak viszonylagos, sőt kritikus helyzetekben átmenetileg el is enyészhet. Hiszen a társadalmi összfolyamat nem más, mint mindenkori kölcsönhatások összessége. Vagyis a társadalmi totalitásban minden összetevőnek annyi a súlya, amennyi a tényleges szerepjátszása. Tehát csak konkrét működése mutatja meg, hogy a jog különállási igényéből mi és milyen mértékben valóságos. Összefoglalva: a jog a mindenkori társadalmi egésszel kölcsönhatásban formálódik. Ez teszi lehetővé, hogy különállása kifejlődjék, de ez teszi kölcsönhatását viszonylagossá és feltételessé is. A jog két lehetséges felfogása közti különbségtétel döntő fontosságú lesz, ha a jog s a társadalmi változás összefüggéseire, a jog és történelem kapcsolatára kérdezünk. Az eszközként felfogott jog egészen más kapcsolatokat mutat, mint a működésében, gyakorlati hatásában szemlélt jogi berendezkedés, amit a társadalom élete és kultúrája szerves alkotójának tekintünk. A jog mint csupasz instrumentum alakulásában a jogi szféra sajátszerűsége úgyszólván uralkodó szerepet játszik. Azt, hogy ezt az eszközt miként formálják, társadalmi-történelmi tényezők közvetlenül nemigen befolyásolják. Miként példákkal is megkísérlem majd érzékeltetni, a történelmi összfolyamat, a kokrét társadalmi megbízatás vagy kihívás szempontjából véletlenszerűesetleges mozzanatok is meghatározó befolyást gyakorolhatnak abban a tekintetben, hogy a jog eszköztára mivel, miként, mivé alakítva vagy mit kialakítva reagál. A lukácsi filozófia nyelvén szólva: a társadalmiasodásnak a társadalomfejlődésben megmutatkozó növekvő tendenciája magyarázza ezt a látszólagos önállóságot. A társadalmiasodás a társadalmi kapcsolatokban a közvetítettség, a kölcsönhatásokban előtérbe nyomulását jelenti. Azt, hogy a természetre való ráhatásban, a látszólag egyszerű céltételezési folyamatokban is megszűnik a közvetlenség, egyirányúság. Közbenső közvetítések ékelődnek közbe. Maga a folyamat többirányúvá és többesélyűvé, egyúttal egyre tisztábban társadalmilag feltételezetté válik. Hiszen azok a társadalmi komplexusok is, amelyek ebben a komplex mozgásban rész vesznek, egyre tisztábban s határozottabban bontakoztatják ki viszonylagos autonómiájukat és sajátszerűségüket. Nem más ez, mint az egyetemes evolucionizmus lelkesítő hitével szemben a józan realizmus álláspontja. Annak felismerése, hogy a jog fejlődésében az instrumentális kontinuitás az egyik legfőbb elem. Azaz az új és új kihívásokra az új válaszok többnyire nem új eszközök létrehozásával, hanem — az intellektuális ökonómia, az utánzás, a tehetetlenség erejénél fogva — gyakran a régiek átértelmezésével, új kombinációkba állításával, másutt ismertek utánzásával vagy átültetésével születnek. Mindez nyilván hibaforrások sokaságát hozza magával , továbbá azt, hogy az ügy érdemétől teljesen idegen körülmények is döntő befolyást nyerhetnek, így például egy döntési helyzetben meghatározó fontosságúvá nőhet, hogy a kérdéses időben és helyen milyen régi vagy idegen jogi megoldások bizonyultak — nyelvi vagy könyvtári szempontból — hozzáférhetőnek, megismerhetőnek. Példával élve: gondoljunk csak arra, hogy a szarvával az embert halálra öklelő ökörért való felelősség szabálya miképpen örökítődött át évszázadokon keresztül Mezopotámia kultúráiban — Esnunna törvényeitől Hammurábi kódexén át egészen az ószövetségi Exodusig. Hiszen nem csupán azonos, de minden egyébtől eltérő anyagi és eljárási megoldások örökítődtek át, sőt az a véletlenszerű többletrendelkezés is változatlan formában megjelent, amelyik a felelősséget egy feltételhez köti. Nevezetesen, hogy az állat öklelős természetét már előzőleg hivatalosan gazdájának a tudomására hozták-e. Vagy gondoljunk arra, hogy az angol szomszédságban fejlődő skót jog a XVII. század derekán pár évtized alatt tette meg a döntő lépést a modernné válás útján, miközben magánjogi fogalomrendszere hirtelen eltávolodott a korabeli angol hagyománytól, s véglegesen a klasszikus, Jusztiniánusztól örökölt mintára szerveződött. A váltásra nincs más magyarázatunk, mint néhány jogkönyv, mely a XVI. század végén s a XVII. század közepén gyakorlati anyagában angolszász forrásokra s hagyományokra támaszkodott ugyan, ezek kifejtésekor és rendszerezésekor azonban Jusztiniánusztól megismert fogalmakhoz és fogalmi megkülönböztetésekhez fordult segítségért. Vagy hadd említem azt, hogy a beszámíthatóság fogalmi kifejezésének alapjául Angliában ma is az elmeállapotok olyan osztályozása szolgál, amelyet másfél évszázada a vonatkozó tudományok megszületése előtt egy döntően spekulációkra épülő kifejtésből merítettek. A modern pszichológia már rég meghaladta ezeket a tanokat — mindez azonban nem változtat az osztályozás jogi relevanciáján, vagyis, hogy jogi szempontból változatlanul alkalmazhatóan a szabályozás közege szempontjából lényeges különbözőségeket rögzít.