Világosság, 1986. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)

1986 / 7. szám - Németh György: Xenophón, Platon, Szókratész: Tanítók és tanítványok

valódi, illetve feltételezett alkotói általában filo­zófusok voltak, vagy lettek, mint pl. Platón, Ke­­bész, Szimmiasz, Antiszthenész és Arisztipposz, míg Xenophón sohasem volt az. Formális szem­pontból bizonyos mértékig érthető, hogy miért tekintették annak: Szókratész tanítványa volt, könyvet írt Szókratészról, és már az ókorban is filozófusként tartották számon. Diogenész Laer­­tiosz a filozófusok életrajzai között írt Xeno­­phónról. Csakhogy elég-e ennyi ahhoz, hogy va­laki filozófus legyen? Valóban a szakáll tesz fi­lozófussá? • Az i. e. V—IV. században az számított bölcsnek (szophosznak), aki vagy bölcsként élt, vagy böl­csen gondolkodott, vagy bölcseleti műveket al­kotott. A művek alkotása nem volt a filozófus­lét feltétele, gondoljunk csak Diogenészre vagy éppen Szókratészra, így aztán Xenophón is le­hetne filozófus attól, hogy műveiben ilyen irá­nyú elkötelezettségének vajmi csekély nyomait találjuk. Bölcsen gondolkodott volna? Lehet, de erről se saját művei, se mások feljegyzései nem tanúskodnak kellőképpen. Akkor talán filozó­fusként élt? Egyáltalán nem. Szókratész mellől megszökött, hogy a perzsa trónkövetelő, az if­jabb Kürosz táborában harcoljon. Megszökött? Elhatározta, hogy elmegy, és céljának érdeké­ben hajlandó volt becsapni mesterét, sőt Apol­lón istent is. Megkérdezte Szókratészt, hogy menjen-e Perzsiába, vagy inkább maradjon. A bölcs azt tanácsolta, forduljon kérdésével Apollónhoz. Csakhogy Xenophón nem azt kér­dezte Delphoiban, hogy menjen-e, vagy nem, hanem azt, hogy milyen módon menjen, amikor útnak indul. Veszélyes hadjárat közepébe csöppent. A trón­­követelő elesett a kanaxai csatában (i. e. 401), görög zsoldosai, szám szerint kb. tízezer ember, rádöbbentek, hogy az ellenséges szárazföld kö­zepén állnak, ahonnan talán nincs is visszaút. A Tigris és az Eufrátesz között fekvő táborból lélegzetelállító kalandok során jutottak el a megmenekülést jelentő tengerig, és életüket nem utolsósorban éppen Xenophónnak köszönhet­ték — legalábbis ezt írta Xenophón az Anaba­­sziszban. A nagy kaland után először a thrák ki­rály, majd a spártaiak oldalán harcolt. Amíg a perzsa birodalom volt az ellenfél, nem is volt semmi baj, csakhogy a Koróneia melletti ütkö­zetben (i. e. 394) Athénra emelt fegyvert. Sorsa ezzel megpecsételődött, többé nem térhetett vissza szülőhazájába. Szemmel láthatólag nem zavarta ez a sorsfordulat, hiszen barátjának tud­ 402 háttá új példaképét, a spártai királyt, Agészila­oszt (i. e. 399-től 361-ig uralkodott). Hűségét földbirtokkal jutalmazták a spártaiak: letele­pedhetett a Peloponnészosz nyugati partvidé­kén fekvő Éliszben, Szkillusz közelében. Szen­télyt alapított Artemisz tiszteletére és a gazdál­kodásnak szentelte napjait. Falusi magányában rendezte feljegyzéseit, és kidolgozta korábban befejezetlen írásait. A xenophóni írások koronológiája szerfölött vi­tás, biztosat szinte egyáltalán nem lehet állítani róluk. Mindenesetre különböző belső és külső, szövegkritikai és eseménytörténeti jegyek alap­ján valószínűsíthető, hogy Szkilluszban keletke­zett az Anabaszisz (A tízezer görög felvonulása), a Lakedaimóniak állama, a Lótartásról, a Gaz­dálkodásról, talán a Lakoma és a Szókratészról való emlékezések is, bár ennek datálásával kap­csolatban az i. e. 390-es évek éppúgy számításba jöttek, mint az i. e. IV. század közepe. A Szókra­tész védőbeszédének keletkezéséről pedig vég­képp semmi bizonyosat nem mondhatunk. A felemelkedő Thébai hatalma, a zseniális Epa­­meinóndasz hadserege i. e. 371-ben Leuktránál elsöpörte a legyőzhetetlennek hitt spártaiakat, s így Xenophónnak is el kellett hagynia az ellen­ségessé vált Szkilluszt. Athén ekkor a hanyatló Spárta oldalára állt, vagyis Xenophón számára eljött a lehetőség, hogy visszatérjen szülővárosá­ba. Mégsem tette. Miért? Ki tudja. Talán mert nem hitt Athén Spárta-barátságának tartósságá­ban. Esetleg a megváltozott állami politika elle­nére túl sok ellenségtől tartott a városban. Min­denesetre fiait, akiket Spártában nevelt kiváló katonákká, Athénba küldte, hogy onnan támo­gassák Spárta küzdelmét. Egyikük, Grüllosz, életét vesztette, amikor Athén oldalán harcolt a Spártáért (i. e. 362). Apja, az athéni számű­zött, ekkor már Korinthoszban élt. Xenophón itt fejezte be további műveit. A legis­mertebb ezek közül a Kürosz nevelkedése, amely a fejlődésregény és a jó uralkodóról szóló államutópia különös ötvözete. Legjelentősebb írása a Hellénika (Görög történet). Xenophón Thuküdidész művét folytatja ebben, méghozzá meglepő módon. A könyv kezdő mondata kö­vetkezőképpen hangzik: „Néhány nappal ké­sőbb Thümokharész pár hajóval elhagyta Athént, és a lakedaimóniak valamint az athéni­ek között tüstént kirobbant a tengeri ütközet, amelyben az Agészandridasz által vezetett lake­daimóniak győztek.” Néhány nappal később? Miféle előzményekre utalhat egy könyv első mondata? A künosziszémai csatára. Csakhogy erről még Thuküdidész ír befejezetlenül maradt munkájának utolsó soraiban. Tehát Xenophón

Next