Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1990 / 7. szám - Schöpflin Gyula: A magyar konzervativizmusról
Schöpflin Gyula A magyar konzervativizmusról „Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. ’’ Illyés Gyula: Ki a magyar Mint félbemaradt nyelvésznek és az irodalom szerény munkájának, érdeklődésem középpontjában mindig is a magyar nyelv állott - annak múltja, jelene és jövője. Nemrégiben legrégibb összefüggő nyelvemlékeinket olvastam újra: a Halotti Beszédet (kb. 1200), Bárczi Géza nyelvtörténeti elemzése kapcsán, valamint az Ómagyar Mária Siralom (kb. 1300) szövegét, új, parádés kiadásban. Amennyire meg lehet ítélni, a két időpont közötti száz év alatt alig változott a nyelv, ha a ragozást, képzést, szófűzést vagy szintaxist tekintjük - annak figyelembevételével, hogy az első az élőbeszéd prózai visszaadása, a másik pedig tudatosan költői mű. Hét-nyolcszáz év eltelte után a mai magyar olvasó is meg tudja érteni eme legrégibb szövegeinket, némi fáradsággal és kis figyelemmel. Nehézséget a helyesírás - illetve annak hiánya - okoz, és talán féltucat elavult szó, aminek utána kell nézni. Mint tudjuk, Julianus barát a 13. században nagyobb nehézség nélkül meg tudta értetni magát a Volga környékén rekedt magyarokkal. Nagy kár, hogy nem volt nyelvész, és latin szövegében nincs magyar szó, melyből ennek az árva törzsnek beszédét meg tudnák ítélni. Középkori és újkori nyelvünkre egyre fokozottabban áll az érthetőség - nehézség inkább csak az olvasatban van. A szűkösebb latin ábécét, amelyből minden tanult ember kiindulni kényszerült, nem volt könnyű a gazdagabb magyar hangkincsre alkalmazni, és sok nyakatekert átírás lett a sok rendbéli kísérlet eredménye. (A cirill ábécé például sokkal fonetikusabb.) Többé-kevésbé egységeshelyesírásról csak a 19. századtól kezdve beszélhetünk, így közhelyszámba megy, hogy a magyar nyelv erősen konzervatív jellegű. Különösen az, ha összehasonlítjuk más, főként nyugateurópai nyelvekkel. Roger Bacon a 13. században már nem értette az Angolszász Krónika (900) ógermán nyelvét, vagy Walter von der Vogelweide (? 1230) a 800-ban írott Hildebrands-liedet, Rutebeuf (kb. 1300) a 842- ben lejegyzett Strassburgi Esküt. A mai angolok első nagy költőjüket, Chaucert (? 1400), a franciák a Chanson du Roland-ot (kb. 1100), a németek a Nibelungenliedet (kb. 1200) csak fordításban vagy szótárral a kézben, nyögve tudják olvasni. Sőt, Shakespeare, Montaigne vagy Grimmelshausen élvezete is kíván időnként némi erőfeszítést - egyes kifejezések értelmét ma is vitatják. Hogyha a népeknek nem csupán nyelvi, de társadalmi fejlődését is tekintjük s azt hasonlítjuk össze a magyarral, a különbség éppolyan szembeszökő, így szinte önkéntelenül kínálkozik a tetszetős hipotézis, miszerint a nyelvek fejlődése és a társadalmi átalakulás