Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1990 / 7. szám - Schöpflin Gyula: A magyar konzervativizmusról

Schöpflin Gyula A magyar konzervativizmusról „Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. ’’ Illyés Gyula: Ki a magyar Mint félbemaradt nyelvésznek és az iroda­lom szerény munkájának, érdeklődésem kö­zéppontjában mindig is a magyar nyelv állott - annak múltja, jelene és jövője. Nemrégiben legrégibb összefüggő nyelvemlékeinket ol­vastam újra: a Halotti Beszédet (kb. 1200), Bárczi Géza nyelvtörténeti elemzése kap­csán, valamint az Ómagyar Mária­ Siralom (kb. 1300) szövegét, új, parádés kiadásban. Amennyire meg lehet ítélni, a két időpont közötti száz év alatt alig változott a nyelv, ha a ragozást, képzést, szófűzést vagy szintaxist tekintjük - annak figyelembevételével, hogy az első az élőbeszéd prózai visszaadása, a má­sik pedig tudatosan költői mű. Hét-nyolcszáz év eltelte után a mai magyar olvasó is meg tudja érteni eme legrégibb szö­vegeinket, némi fáradsággal és kis figyelem­mel. Nehézséget a helyesírás - illetve annak hiánya - okoz, és talán féltucat elavult szó, aminek utána kell nézni. Mint tudjuk, Julianus barát a 13. század­ban nagyobb nehézség nélkül meg tudta értet­ni magát a Volga környékén rekedt magya­rokkal. Nagy kár, hogy nem volt nyelvész, és latin szövegében nincs magyar szó, melyből ennek az árva törzsnek beszédét meg tudnák ítélni. Középkori és újkori nyelvünkre egyre fo­kozottabban áll az érthetőség - nehézség in­kább csak az olvasatban van. A szűkösebb la­tin ábécét, amelyből minden tanult ember ki­indulni kényszerült, nem volt könnyű a gazda­gabb magyar hangkincsre alkalmazni, és sok nyakatekert átírás lett a sok rendbéli kísérlet eredménye. (A cirill ábécé például sokkal fo­­netikusabb.) Többé-kevésbé egységes­­he­lyesírásról csak a 19. századtól kezdve be­szélhetünk, így közhelyszámba megy, hogy a magyar nyelv erősen konzervatív jellegű. Különösen az, ha összehasonlítjuk más, főként nyugat­európai nyelvekkel. Roger Bacon a 13. szá­zadban már nem értette az Angolszász Króni­ka (900) ógermán nyelvét, vagy Walter von der Vogelweide (? 1230) a 800-ban írott Hil­­debrands-liedet, Rutebeuf (kb. 1300) a 842- ben lejegyzett Strassburgi Esküt. A mai ango­lok első nagy költőjüket, Chaucert (? 1400), a franciák a Chanson du Roland-ot (kb. 1100), a németek a Nibelungenliedet (kb. 1200) csak fordításban vagy szótárral a kézben, nyögve tudják olvasni. Sőt, Shakespeare, Montaigne vagy Grimmelshausen élvezete is kíván időnként némi erőfeszítést - egyes kifejezé­sek értelmét ma is vitatják. Hogyha a népeknek nem csupán nyelvi, de társadalmi fejlődését is tekintjük s azt hason­lítjuk össze a magyarral, a különbség épp­olyan szembeszökő, így szinte önkéntelenül kínálkozik a tetszetős hipotézis, miszerint a nyelvek fejlődése és a társadalmi átalakulás

Next