Vörös Zászló, 1971. január-június (27. évfolyam, 1-76. szám)

1971-01-01 / 1. szám

f ♦ ♦ ♦♦ ! I­4­ I ! BOLDOGSÁG A negyedik osztályos Szvetlánka kiszaladt az apja elé: — Gyere, már van fenyőfánk! — Akkor feldíszítjük. De hogy állsz a lec­kével? — Számtanból «kitűnően», már készen va­gyok holnapra, — csicseregte a kislány. — Hogy ment a munka? — Az is «kitűnően» — válaszolta Spetyuk Szemen. A gyönyörű zöld fenyőfa a kellemes meleg szobában emlékeket idézett fel. Szeretettel né­zett a játszadozó Szvetlánkára, a nyolcadik osztályos Ludmillára, akik körülötte forogtak és eszébe jutott a távoli, hideg 1933-as év... A magányos, behavazott fenyőfa az Uraiban, a jégvirágok a vagon ablakán és a kerekek za­katolása A szerelvény keletre tartott... Egy kis nyugodt sarok, szerény reggeli és tető a feje fölött — mit akarhatott jobbat a hatéves kis Szemen, aki nem ismerte a szülői szeretetét. A babarovszki gyermekotthonban nevelkedett tíz hosszú éven keresztül... — Anyuka is itthon van — szakította félbe Ludmilla az emlékeket... Azután asztalhoz ültek, beszélgettek. Lud­milla és Szvetlána az iskoláról, Jevdokija Dmit­­rivna a mindennapi gondjairól. A Mezőgazda­­sági Gépellátó kerületi osztályán dolgozik. Szemen Vlaszovicsnak is mindig van miről be­szélnie, munkájáról, a Kísérleti Üzemről. II. Tizennégy évvel ezelőtt költözött ide. Pon­tosabban, az üzem akkori igazgatója hívta Spetyuk Szement Berehovóra. Az üzem jóval lehetőségein alul dolgozott. — Nem titok, — mondta az igazgató — csak 4—5 gépkocsit javítunk ki havonként Nagy Újjászervező munkára van szükség, s ez szakképzett káderek nélkül nem megy. Spetyuk nem kérette magát. Már dolgozott s ilyen üzemben, az alapvető termelési folyamat­t­­okát jól elsajátította. Kiváló képesítésű lakatos, s jól ismeri a rokonszakmákat is, s ez sokat je­­­­lentett. Akkor, 1956-ban, az ifjú kommunistát meg­bízták a Javítóüzem komszomolszervezetének vezetésével. Néhány év múlva, miután kemény munkával rendet teremtett a komszomolszer­­vezetben, a műhelybe kérte magát. — A fiatalok energikusabbak, én pedig vá­gyom a munkapad után. Csiszolómunkás lett a műhelyben. Most ő végzi a legfontosabb műveletet, a garázs-diag­­nosztikai berendezéshez szükséges alkatrészek megmunkálásával. Természetesen, itt nagy ta­pasztalatra, hozzáértésre van szükség. De ebből nincs hiány Spetyuk Szemennél, nem kell más­hoz fordulnia segítségért. Sőt, szívesen átadja tapasztalatát a fiataloknak. Szircsák Jurij, a mechanikai műhely mestere például Spetyuk Szementől tanulta a mesterségét, Romanov Ju­ri­j technológus is az ő tanítványa De nem is lehet mindenkit felsorolni. Az élenjáró csiszolónak felelősségteljes, pon­tos munkát kell végeznie. Hiszen a főtengely, a forgórész tengelyei, a függőleges tengelyek készítésénél egy milliméteres eltérés sem en­gedhető meg. Azt mondják, hogy Spetyuknak ebben nagy tapasztalata van. Ez igaz is. És nem is tehet másként, amikor a termelés ha­tásosságának, az üzem kapacitásának emelésé­ről van szó. Már egy éve annak, hogy kísérleti üzemmé léptették elő a gyárat. Ez sokra kö­telez. III. Munkájáért becsülik, tisztelik. De lehet-e a munka volumenét csak százalékokkal mérni? Nem, az élenjáró munkájáért erkölcsi megbe­csülés is jár. Spetyuk Szemen rászolgált erre. Mint a műhely pártszervezetének titkára, az el­sők között teljesítette ötéves tervfeladatát. Az ilyen emberek megérdemlik a bizalmat, a kom­munisták bizalmát. A csiszolómunkást kiváló munkájáért jubileumi éremmel tüntették ki. De a legnagyobb kitüntetés az idei év végén érte Spetyák Szement: a XX. kerületi pártkon­ferencián egyhangúlag a kerületi pártbizottság tagjává, a plénumon pedig bürótaggá válasz­tották. A gondok tehát megnövekedtek. De ehhez Spetyuk Szemen már hozzászokott. SZTRUK Sz. 2. VÖRÖS oldal Z­Á­S­Z­L­Ó 1971. január 1. péntek KÖSZÖNŐLEVELEK Nemr­ég kaptunk Odesszából levelet. Lahaj Iván, szakisko­lánk egykori végzőse beszámol sikeres munkájáról, köszönetet mond tanárainak, hogy megsze­rettették vele szakmáját. An­nak idején Lahaj Iván elvégez­te az Uzshorodi Állami Egye­temet és jelenleg az odesszai Filatov akadémikus nevét vi­selő intézetben dolgozik, az or­vosi tudományok kandidátusa. Ilyen levelek gyakran érkez­nek szakiskolánk címére. Az egykori végzősök megírják gondjaikat, terveiket, tudósí­tanak sikereikről. Fennállásá­nak 24 éve alatt szakiskolánk több mint 2,5 ezer egészség­­ügyi dolgozót bocsátott ki. Az Uzshorodi Egyetem befejezése után a szakiskola tanáraként dolgoznak az egykori végzősök: Lázár Emil, Perevuznik And­­rij, Gerzanics Joszip, Lóga Ist­ván, Lapinszka Ludmilla, Mihajlenkó Anatolij, az or­vosi tudományok doktora, a Kijevi Orvosi Főiskolán dol­gozik. Telicskó Fegyir, Sere­met Petró, az orvosi tudomá­nyok kandidátusa és mások pedig az Uzshorodi Egyete­men. Mindannyian a mi szakis­kolánk végzősei. Sok egykori tanulónk kapott magas kormánykitüntetést. Laver Olenát például, aki a mizshirjai kerületi Sztrihalno faluban dolgozik, a Munka Vö­rös Zászlaja rendjellel tün­tették ki. Sisvák Máriát pedig a Tisztelet Jele rendjellel. Pedagógusaink büszkék rá, hogy az úton jó szakembereket indítottak el NYEMCSENKÓ K., a Berehovói Egészségügyi Szakiskola igazgatója. TEL BEREHOVÓN Uberáll E. felvétele. — Pop, a parancsnok­hoz! — kiáltott az ügye­letes. A szobában a parancs­nokon kívül egy ismeret­len, jóalakú, magas alez­redes is volt. Figyelmesen rámnézett és megkérdez­te: Az új ötéves Már hagyománnyá vált, hogy az új­év előestéjén beszélünk üzemünk terveiről, visszatekin­tünk arra, amit a múlt évben tettünk. Ma arról szeretnék be­számolni, hogyan teljesítette kollektívánk az ötéves tervet, milyen új feladatok állnak a bútorgyártók előtt. Munkásaink mindig odaadó­­an dolgoztak. Megvalósítva az SZKP XXIII. kongresszusának a népgazdaság fejlesztését és a kommunizmus anyagi-műsza­ki bázisának felépítését szolgáló irányelveit, a bútorgyártók minden erejüket megfeszítve munkálkodtak. A párt és a kormány nagyra értékelte a berehovói műbútor­asztalosok munkáját. A Nagy Október 50. évfordulóján meg­kaptuk az Ukrajnai KP Köz­ponti Bizottságának, az Ukrán SZSZK Minisztertanácsának és a Szakszervezetek Köztársasá­gi Tanácsának vörös emlék­zászlaját. Ez a kitüntetés újabb erőt adott nekünk az előttünk álló feladatok teljesítésére. Elsősor­ban az üzem kibővítésére, a termelési kapacitások hatáso­sabb felhasználására fordítot­tunk figyelmet. 1969 augusz­tusában üzembe állt az új ösz­­szeállító műhely. Ennek ered­ményeként a háromajtós szek­­ torv küszöbén fények készítését egy helyiség­ben végezzük. Az új ötéves tervidőszakban újabb tágas műhelyek épülnek: állító és elsődleges megmun­kálási műhely. A termelési hulladékokból az új műhelyben 300 ezer rubel értékű közszük­ségleti cikket gyártunk éven­ként. A jövőben a farostlemeze­ket készítő műhely megkétsze­rezi a termékgyártást. Jelentősen javul a dolgozók lakásviszonya. Egy húsz és egy negyven lakásos épületet, 150 férőhelyes óvodát fognak építeni. A termelés általános volume­ne a korábbi ötéves tervhez vi­szonyítva 1,4-szeresen növek­szik, azaz a bútorgyártók éven­ként 7—8 millió rubel értékű terméket fognak készíteni. Sok jót mondhatunk a szocialista verseny élenjáróiról: Balog Magda furnérválogatóról, Ru­szin Joszip munkapadkezelőről, Kalinics Klára csiszolómunkás­­ról, Jakubcsó Józsefről és má­sokról. Gondolom, hogy az új ötéves terv feladatait a kombinát kol­lektívája becsülettel fogja tel­jesíteni. MARGITICS M., a Bútorkombinát terv­­gazdasági osztályának ve­zetője. lesz, az első repülőgépről leugrott partizánok raké­tákkal adnak jelt nekünk. De köd ereszkedett le, semmiféle jeleket nem láttunk, ezért kénytelenek voltunk visszatérni a bá­zisra. Később megtudtam, hogy az első repülőgépről leugrott partizánok a fa- T­­iszták kezébe kerültek,­­ csak néhány ember tudta­­ átvágni magát a frontvo­­ф­nalon.­­ Mi néhány nap múlva­­ szálltunk fel ismét. Hu­szonegyen voltunk parti­zánok és a parancsno­kunk. A Polonina Rivnán szálltunk le és harcállás­ba helyezkedtünk. A ki­lenc szakasz közül az egyiket az én parancsnok­ságomra bízta Tianko Alekszander. Vonatokat, gépkocsikat, 1940-ben hagytam ott a Técső mellett і Bedevljá­­ban a feleségemet és két gyermekemet és Keletre mentem, ukrán testvére­imhez. Ez alatt a négy év alatt voltam az Uraiban, a Don mentén, harcoltam a csehszlovák hadtestben, amelyet Ludvik Svoboda, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság jelenlegi el­nöke vezetett. Részt vet­tem Ukrajna városainak és falvainak a felszabadí­tásában, Kijevtől nem messze megsebesültem. A kórházi kezelés után par­tizánképző tanfolyamra küldtek. 1944 májusától októbe­réig a partizánok félelmet és pánikot keltettek a fa­siszták között. Szívesen segítettek nekünk a helyi lakosok. Ruhával, élelem­mel láttak el bennünket. A fasiszta hódítók el­leni partizánharcban való részvételért a Honvédő Háború Partizánja érem második fokozatával is ki­tüntettek. Azóta több mint egy negyedszázad telt el. A Kárpátontúli terület, egye­sülve Szovjet-Ukrajnával, virágzásnak indult, az em­berek boldogan és jól él­nek, gazdagítják szocia­lista hazánkat. Az új év küszöbén ál­lunk. Azt kívánom, hogy az új esztendő sok boldog­ságot, alkotó és munkasi­kereket hozzon az embe­reknek. Hiszen a boldog­ságot mi csatákban har­coltuk ki, a Szovjetunió legjobb fiai és leányai ál­dozták érte életüket. Meg vagyok győződve, hogy emlékük sohasem merül feledésbe. POP D„ a Nagy Honvédő Háború egykori partizánja, vozlo­­vói lakos. PARTIZÁNÖSVÉNYEN — Milyen nyelveken tud beszélni? Csehül, románul és egy kicsit magyarul. Az alezredes valami­lyen iratokat lapozgatott. — Nem akar a szaka­szomba jönni? A Kárpá­tokba repülünk, a szülő­földjére. Beleegyeztem. Ekkor térképet vett elő. — Nézze, a Polonina Rivna. Ide fogunk leug­rani. Éjjel szálltunk fel Rov­­nóból két repülőgéppel. Az első gép úgy 11 óra körül indult, a második éjfélkor. Én a második re­pülőgépen voltam Tkanko Alekszander alezredessel, a szakasz parancsnokával együtt. Megbeszéltük, hogy ha minden rendben hidakat robbantottunk, ir­tottuk a fasisztákat és bé­renceiket. Különösen az egyik akcióra emlékszem, amelyet az én szakaszom hajtott végre a Nagybe­­rezna melletti Lipót falu térségében. Itt egy mun­katábor volt, ahová a fa­siszták összegyűjtötték azokat, akikben nem bíz­tak meg, akiket a kom­munistákkal való együtt­érzéssel vádoltak. A tá­bort mintegy 40 horthysta katona védte egy tiszt ve­zetésével. Hirtelen rajtaütéssel le­fegyvereztük az őrséget és szabadon engedtük az embereket. Ezért az ak­cióért engem a Vörös Csillag érdemrenddel tün­tettek ki. Az akciók szü­netében gyakran gondol­tam a szülőföldemre. Még

Next