Vörös Zászló, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-76. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Tavalyelőtt a berehovói kerület mező­­gazdasági dolgozói küldöttségének tagja­ként ellátogattam Csehszlovákia t­r­e­b­e­­sovi járásába. Felismertem azokat a helye­ket, amelyek felszabadításában részt vet­tem a Nagy Honvédő Háború éveiben. Nyomban megrohantak az emlékek. Azok­ról a viharos időkről beszéltem a szlová­kiai barátoknak, ők pedig könnyes szem­mel mondtak nekem és személyemben az egész szovjet népnek köszönetet a felsza­badulásuk közben kiöntött vérért, bizto­sítottak, hogy a népeink közötti barátság szilárd és megbonthatatlan, emléktárgya­kat, virágcsokrokat nyújtottak át nekem. Fél év múlva a szovjet nép és az egész haladó emberiség megemlékezik a fasisz­ta Németország fölött aratott nagy győze­lem 30. évfordulójáról. 20 millió szovjet ember pusztult el akkor azért, hogy ma gyermekeink és unokáink örülhessenek a napsütésnek, boldogok és egészségesek le­gyenek. Lengyelországban, Csehszlovákiá­ban, Magyarországon, Bulgáriában, Ju­goszláviában és Európa más országaiban emlékművek állt­ak a felszabadító szovjet katonák tiszteletére, akik életüket adták kontinensünk számos népének szabadságá­ért és függetlenségéért. A trebisovi já­rásban való tartózkodásom alkalmával új­ra meggyőződhettem róla, milyen nagy ezik tisztelet övezi az elesettek emlékét. Amikor a vörös csillagos katonák fel­szabadították falunkat, a mizshirjai kerü­leti Kolocsavát, alig múltam 17 éves. De semmi sem tudott otthon tartani. Elhatá­roztam, hogy önkéntesnek jelentkezem a felszabadító hadseregbe. Először nem akartak bevenni, mondván, hogy fiatal va­gyok, de én addig könyörögtem, amíg végre teljesítették kérésemet. Kéthetes ki­képzés után egy kézi golyószórót kaptam, ezzel vettem részt a Lengyelországért és Csehszlovákiáért vívott felszabadító har­cokban. A fasiszták ádáz ellentámadások­kal akarták megállítani katonáink fel­tartóztathatatlan előrenyomulását. Az egyik ilyen ellentámadás visszaveréséért Bátorságért-érdeméremmel tüntettek ki. Nem volt szerencsém végigharcolni a háború útjait a győzelemig. A trebisovi járás területén súlyosan megsebesültem. Több mint félévig kezeltek egy harkovi kórházban. Ott szereztem tudomást a győ­zelemről, a fasiszta Németország kapitulá­ciójáról. Határtalan volt az örömünk. A betegek, a rokkant harcosok hurráztak, énekeltek, ölelkeztek. Végre béke van a mi sokat szenvedett szovjet földünkön! 1945 augusztusában hazatértem Kolo­­csavába, de már nem találtam ott a szülei­met: a berehovói kerületi Szvobodára köl­töztek. Én is ott telepedtem le. Volt egy kis földünk, azon dolgoztunk kora reg­geltől késő estig. Amikor pedig 1948 őszén a faluban megalakult a Micsurin Kolhoz, apámmal az elsők között iratkoz­tunk be. Egy télen át fogatos voltam, majd 1959-ig juhász. Immár 15 éve az állattenyésztési farmot vezetem. Hatalmas változások történtek az éle­temben a háború utáni években. Kommu­nista lettem, középiskolai végzettséget sze­reztem. A munkában elért sikerekért Mun­ka Vörös Zászló-rendjellel és jubileumi Lenin-éremmel tüntettek ki. Két fiam és a lányom végzettséget szer­zett, az önálló élet útjára lépett. Vaszil, az idősebbik fiam bányagépgyártási tech­nikumot végzett és jelenleg Krivoj Rog­­ban dolgozik. Mihajlo, a középső fiam mű­bútorasztalos. Marijka lányom pedig elvé­gezte a középiskolát, a Kolhozban dolgo­zik és az Uzshorodi Állami Egyetem leve­lező tagozatán tanul. Régen, a felszaba­dulás előtt én, az egyszerű verhovinai szegényparaszt, legfeljebb csak álmodhat­tam erről. Boldog élet köszöntött Kárpátontúlra. Ezért a kommunista pártnak, a felsza­badító szovjet katonáknak tartozunk há­lával, akik emlékművét nemrég avatták fel falunkban a középiskolával szemben. BARNA Dmitro, a Nagy Honvédő Háború részvevő­je, a XXI. Pártkongresszus Kolhoz állattenyésztési farmjának vezetője Nagyszerű ajándék a gyerekeknek Nagyszerű ajándékot kaptak újévre a kvaszovói gyerekek. A Barátság Kolhoz költségén 320 férőhelyes új iskola épült. — Az új iskola megnyitása nemcsak öröm számunkra, ha­nem kitűnő lehetőség az oktató­nevelő folyamat, színvonalának emelésére is — mondotta Bü­kés Iván, az iskola igazgatója. — A földszinten és az emele­ten nyolc kényelmesen berende­zett osztály, négy kabinet, tor­naterem, fém- és f­amegmunkáló műhely van. Nem unatkoznak majd a gye­rekek az órák után sem. Szín­pados terem, könyvtár, úttörő­szoba áll a rendelkezésükre Bár még nem történt, meg a hivatalos átadás, az iskolában már a tanulók a gazdák. Beren­dezik a fizikai, kémiai és más kabineteket. A felsőbbosztályo­sok a tanítókkal együtt az ud­vart hozzák rendbe. Tavasszal itt virágágyakat készítenek, fá­kat ültetnek. Körös körül min­den zöldellni fog nyáron. A képen fent: bilkei Adalbert és Szimocskó Natalka iskolások a vetítőberendezést helyezik el a fizikai kabinetben: lent, a kra­szovói új iskola. Uberáll Emil felvételei ♦♦ ♦♦ Aі♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ MINDIG AZ ÉLEN Véget ért hát az 1974-es év — az ötéves terv meghatározó esztendeje. Nem volt könnyű esztendő gazdaságunk földmű­velői és állattenyésztői számára. Mégis jelentős munkasikert ho­zott. Erről tanúskodik a kerü­leti pártbizottság és a kerületi végrehajtó bizottság nálunk lé­vő vándor vörös zászlaja, ame­lyet a kerület gazdaságai kö­zött folyó szocialista versenyben elért második helyért kaptunk. Állattenyésztőink is hozzájárul­tak ehhez. A csoplokai farmon a verseny­ben mindig Szalontai Anna fe­jőnő vezet. Tavaly a 3500 ki­logrammos vállalással szemben 3520 kilogramus tejet fejt egy­­egy tehéntől. Ezt a sikert odaadó munká­jának és annak köszönheti, hogy lelkiismeretesen gondozza az állatokat. A takarmányokat csakis feldolgozott állapot­ban, a tejhozamtól függő­en adagolja teheneinek. Az élenjáró fejőnő az idén 3600 kilogrammos átlag eléré­séért harcol. Vállalását becsü­lettel teljesíti. DUB Vaszil, a Csapajev Kolhoz zoo­­technikusa Örökre szóló barátság A Nagy Honvédő Háború éveiben részt vettem Lengyel­­ország és Csehszlovákia fasisz­ta megszállás alóli felszabadítá­sában. Emlékszem 1945. áp­rilis 30-ára, amikor hadtestünk, amely a 4. Ukrán Front köte­lékébe tartozott, felszabadítot­ta Moravska Ostrava bányász várost. A város lakóinak ezrei vonultak virágcsokrokkal a ke­zükben az utcákra, öleléssel, boldog mosollyal fogadták a felszabadító katonákat. Felszabadítva Csehszlovákia városait és falvait, a szovjet hadsereg a legaktívabb harcos antifasiszták ezreit mentette ki a börtönökből és haláltáborok­ból. Akkor találkoztam Ján Te­­perrel, Anna Juraskovával, Sta­nislav Stacekkel és másokkal. A felszabadulás után a Csehszlo­vák Kommunista Párt ostravai körzeti bizottságának dolgozói lettek. A forradalmi harc nehéz útja, az illegális antifasiszta tevékenység hatalmas tapasz­talata állt mögöttük. Ján Teper például 1933-tól 1935-ig Moszkvában tanult. Az акког még fiatal internaciona­lista jelen lehetett a Kommunis­ta Internacionálé VII. kongresz­­szusán, hallhatta D. Manuil­­szkij, G. Dimitrov, P. Togliatti, K. Gottwald és a nemzetközi kommunista mozgalom más kie­melkedő tényezőinek előadása­it. Beszélgetett Kun Bélával, fogadáson volt Krupszkajánál. Miután visszatért hazájába, Ján Teper nagy felvilágosító munkát folytatott Csehszlová­kia lakossága körében, megsze­rettette az emberekkel a világ első tanácsállamát és a szovjet népet. 1940-ben letartóztatták és börtönben volt, amíg a szovjet hadsereg ki nem szabadította onnan. Mint a CSKP körzeti bizottságának dolgozója, szá­mos nagygyűlésen, munkásgyű­lésen vett részt, találkozott az idős kommunistákkal. Ján Teper és Anna Jurasková meghívtak engem, a szovjet katonatisztet, esküvőjükre, az a megtisztelte­tés ért, hogy elsőként táncolhat­tam a menyasszonnyal. Később Prágába költöztek és Ján az ország bányaigazgatósá­­gi egyesületének elnökeként dol­gozott. Ma már nyugdíjas. Nemrég régi barátaim meg­­hív­tak magukhoz vendégség­be. Prágai tartózkodásom fe­lejthetetlen élményt jelentett számomra. Mindig emlékezni fogok kedvességükre és ven­dégszeretetükre. Megmutatták nekem Prága történelmi nevezetességű helye­it. Felidéztük a közös emléke­ket. Én is beszéltem barátaim­nak Kárpátontúlról, a nálunk végbement nagyszerű változá­sokról, meghívtam őket Bere­­hovóra. Prágai utazásom újra meg­győzött engem arról, hogy Csehszlovákia dolgozói a népe­ink közötti barátság további megszilárdítására törekszenek, hiszen ez a barátság az új élet építésében elérendő ragyogó si­kereink biztosítéka. ZAZNOBIN Alekszandr, a 2. sz. középiskola taní­tója, a Nagy Honvédő Há­ború részvevője 2. oldal SOROS ZÁSZLÓ (©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©©«»©фс»©©©©©©©©©©©©©© 1975. JANUÁR 1., szerda

Next