Vörös Zászló, 1984. május (36. évfolyam, 103-128. szám)

1984-05-01 / 103. szám

8. OLDAL — VÖRÖS ZÁSZLÓ NICOLAE CEAUSESCU ELVTÁRSm tum uimÁBM részt vett a fővárosban május elseje alkalmából szervezett népgyűlésen (Folytatás az 1. oldalról) Nicolae Ceausescu elvtársnak és Elena Ceausescu elvtársnőnek. A jelenlevők ismételten hosz­­szasan éljenzik a pártot és a párt főtitkárát. A hatalmas lelkesedés légkö­rében Nicolae Ceausescu elvtárs, Elena Ceausescu elvtársnő, a többi párt- és államvezető el­hagyja a termet, és gyalog megy végig az Ifjúsági Park sétányán. Az egész útvonalon Nicolae Ceausescu elvtársat és Elena Ceausescu elvtársnőt a bukares­tiek ezrei köszöntik nagy tiszte­lettel és örömmel. A fővárosi lakosok — férfiak és nők, fiata­lok és idősebbek — akik újból eljöttek, hogy találkozzanak pár­tunk és államunk szeretett és tisztelt vezetőjével, kifejezésre juttatták szeretetüket és mély hálájukat mindazért, amit tett és tesz Nicolae Ceausescu elv­társ hazánk állandó haladásáért, az egész nemzet jólétének növe­léséért. A nagy öröm pillanatainak betetőzéseként a park kijáratá­nál levő téren hatalmas hóra a­lakul, amelybe meghívják Nicolae Ceausescu elvtársat és Elena Ceausescu elvtársnőt. Köszöntve Május­­ hagyomá­nyos ünnepét, a hazai dolgozók kifejezésre juttatták elhatározá­sukat, hogy a jövőben is példá­san megvalósítják pártunk és ál­lamunk bel- és külpolitikáját, fokozott erővel cselekszenek a haza gazdasági-társadalmi fej­lesztéséért, a nemzeti független­ség és szuverenitás konszolidálá­sáért, hozzájár­ulva az egész em­beriség szabadságot, együttmű­ködést és békét célzó törekvései­nek a megvalósulásához. MÁJUS 2 Az Ifjúság Napja Május második napján egész népünk, a fiatal generációk, az Ifjúság Napját ünnepük. Ez a nap az elődeink áldoza­tos harcára való emlékezés napja, de alkalom egyben fel­adataink számbavételére, sze­repünk és helyünk tudatosítá­sára abban a munkában, me­lyet országunk népe végez a párt által kijelölt nagyszerű célkitűzések valóra váltásáért. Mert nem létezik nagyobb ö­­röm, mint részese lennie mind­annak, ami történik azon a földön, ahol születtél és felne­velkedtél. Ifjúságunk a forra­dalmi romantika jegyében vállalja küldetését, jelen van mindenütt, ahol tetterőre, if­jú lendületre van szükség; őrzik kézjegyét a szocialista építés legnagyobb vívmányai az iparban, mezőgazdaságban, a kultúra és a tudomány te­rületén. Megyénk fiatalsága méltóan köszönti ezt a napot. A válla­latokban, mezőgazdasági egy­ségekben termelési rekordna­pokat,­­heteket szerveztek, hazafias munkaakciókban vet­tek részt, hozzájárulva a gaz­dasági egységek, az egész me­gye előtt álló feladatok ma­­radéktalan végrehajtásához. Nehéz lenne számba venni a rekordnapokon,­­heteken elért minden teljesítményt, legfon­tosabb azonban, hogy ezek a hatékony, hibátlan munka i­­gényével folytak. Hagyománnyá vált immár, hogy a május másodikét az if­júság a közös szórakozásnak, kikapcsolódásnak szenteli. A KISZ-szervezetek, szerte a megyében, a municípiumok­­ban, városokban, falvakon e­­gész sor kulturális, sport- és szórakoztató rendezvényt tar­tanak. Felhívjuk a fiatalokat, vegyenek részt ezeken minél nagyobb számban, népesítsék be a sportpályákat, ifjúsági klubokat, legyenek ott a min­den városunkban sorra kerü­lő ifjúsági karneválokon. Ma­rosvásárhelyen a 4-es számú Ipari Líceum kultúrtermében, Segesváron az ifjúsági klub­ban, Régenben a Kerek erdő­ben vagy rossz idő esetén a 1UPS klubjában, Tirnaveniben a szabadtéri szórakozó köz­pontban vagy a Művelődési Házban. Ludason és Szovátán pedig a helyi munkásklubok­ban rendezik meg a karne­válokat. Május másodikét ünnepelve, megyénk ifjúsága , romá­nok, magyarok, németek is­mételten bizonyítják testvéri összetartozásukat a munká­ban, művelődésben, szórako­zásban. Hitet tesznek amel­lett, hogy tovább folytatják az elődök művét, fiatalos len­dülettel, a párt vezetésével, forradalmi szellemben csele­kedve vállalják országépítő munkánk nagy feladatait. WINKLER MAGDOLNA, a KISZ Megyei Bizottságának titkára (Folytatás az I. oldalról) és elolvastam az egyik jelszót, amit nyeles táblán tartott maga előtt egy fiatalember: „Testvé­riség, egyenlőség“. Az iskolában is sokszor beszélt a testvériség­ről egyenlőségről tanítónk, Bartha István, de én az egészből kukkot se értettem, így hát a jelszó, hogy „Testvériség, egyen­lőség“ csak annyit mondott ne­kem, mint kecskének a táblára rajzolt káposzta. Én arra vár­tam, hogy jöjjenek már a szom­szédunkban épült buszok. A fiatalok egymást karonfogva me­neteltek, és énekeltek. Majd meghallottam a buszok hang­ját. Hat volt belőlük. Libasor­ban jöttek, és ahol elvonultak­, ott a nézők tapssal, hurrázás­sal fogadták az új városi buszo­kat. És én úgy éreztem, hogy az a taps, a hurrázás nekem is szól, mivel én tudom, hogy azok a buszok a szomszédban szület­tek. És hogy az egyik bácsinak a fia, aki ezeken a buszokon so­kat dolgozott, az én barátom. A buszokat fel is díszítették fenyő­ágakkal, virágokkal és zászlókkal. Úgy néztek ki, mint pompás parádés lovak. Lelkesedésemnek nem volt ha­tára. Ahogy véget ért a felvo­nulás, jöttek a teherkocsik és vitték a népet föl a Somostető­re. Ingyen. Ott aztán harmonika, hegedű szólt, játék, hancúrozás, mint a mesében. Tehát azok a buszok vitték be a tudatomba Május Elsejét. Sokszor mondja az ember, amikor egykori ese­ményekre emlékezik: rég volt, igaz se volt. De szerettem vol­na még egyszer átélni annak a napnak a hangulatát, és elhatá­roztam, hogy elindulok, megke­resem azokat az embereket, a­­kik a buszokat készítették, mert bizony annyi idő után már se a nevükre, se az arcukra nem em­lékszem. Azóta a kis utca nevet cserélt. Akkor Vágóhíd utca volt, most pedig Putner. Megállok az egy­kori nagy kapu előtt. De csak emlékezetemben nagy, mert az udvart is három részre osztották, így lett belőle 7, 7/B és 7/A szám. A műhelyeket átalakítot­ták lakásokká, s már senki se mondaná meg, hogy valamikor nagy munka színhelye volt ez a feldarabolt telek. A három kapu közül csak az egyik van nyitva, a 7/A és ott a fémlapra vésett név: Kecskés Kálmán. Nos, ez a név azonnal eszembe juttatja Kecskés bácsi arcát, egész figu­ráját. Ő volt a kovácsmester. Zömök, erős alakját ismét látom, ahogyan a szája szögletében ló­gó szivarral olykor kiállt a mű­hely ajtaja elé. Napellenzős sap­kát viselt télen-nyáron. Meg is örvendek, hogy íme, él még Kecskés bácsi, és útbaigazít, tá­jékoztat, elmeséli, miként csi­nálták azokat a buszokat. .. Ko­pogok az ajtón, s szólnak, hogy lehet Barna arcú fiatalember fogad, s kissé bicegve tesz né­hány lépést felém. Megtudom, hogy ő a Kecskés bácsi unokája. — Beszélhetnék Kálmán bá­csival? — kérdem a fiatalem­bert, akinek két gyereke van, s a régi, átalakított kovácsműhely­ben lakik. — Nagyapám már meghalt. — Tudja ugye, hogy itt vala­mikor műhelyek, voltak? És Kecs­kés bácsin kívül ezen a telken lakott még három család. Mes­teremberek. — Igen, Kali bácsi és Malos bácsi. — Ez az! — szólok lelkendez­ve, mert azonnal megjelenik képzeletemben Kali bácsi is. Mintha előttem lenne, annyira tisztán látom. Mindig kötényt vi­selt. Akkor se vette le, ha kilé­pett a kerekesműhelyből és az udvaron át fölment a lakásába. Csendes, halk szavú embernek ismertem. Fiai, Ödi és Béla a barátaim voltak. — Kali bácsi se él már — mondja a Kecskés bácsi unoká­ja. — Csak Malos bácsi van é­­letben. De ő is rég elköltözött innét. — Malos bácsi hol lakik? — Az Ady negyed mellett egy kis utcában. Ha akarja, én el­vezetem oda. Voltam náluk. Maloj bácsi kint az udvaron éppen szőnyeget porol. Ahogy megfordul, azonnal fölismerem. Úgy tűnik, hogy annyi idő után semmit se változott. Leereszti kezében a poro­lót, jön felénk, és én rögtön tájékoztatom, hogy mi járatban vagyunk. A házban éppen taka­rítanak, így az udvaron ülünk le egy padra. Szétnézek. Mögöt­tünk veteményeskert, szépen el­készített ágyásokkal, elől pedig kibújni készülő virágok. Megtu­dom, hogy Malos bácsi annak­idején szűkösen lakott a család­jával, és házhelyet kért. Aztán erre a helyre esett a választás, a Maros mellé, mivel gyermekko­rában ott folyt el a víz a kert­jük alatt. Szép házat építtetett, szinte irigylésre méltót. Külön udvar, kert meg egyéb. És csend a javából. — Miként születtek meg azok a buszok? — térek rá jövetelem céljára. — Azon az udvaron, amelyről maga beszélt, egy összetársult kisiparos csoport lakott és dol­gozott. Kecskés Kálmán kovács, Pataki Sándor kerekes, Kall Ö­­dön kerekes és én. Mi tulajdon­képpen már a felszabadulás e­­lőtt is készítenünk karosszériát, például egy Hus Victor nevű megrendelőnek, aki egy VOLVO alvázat hozott hozzánk, és mi valóra váltottuk az elképzelését. De dolgoztunk Medgyesre is, így rendelt meg tőlünk a Közüzem hat autóbuszt. Buka Ferenc ak­kori főmérnök jött el hozzánk és beszélte meg velünk a részle­teket. Mi hozzákezdtünk a mun­kához. Ezerkilencszáznegyven­­nyolc május elsejére fejeztük be az utolsó buszt, amivel aztán felvonult a közüzem. Még bent is maradt egy szép összeg a bankban, mert valami nézetelté­rés támadt köztünk s a megren­delő közt. S míg folyt a tárgya­lás, letelt a szerződésben foglalt határidő és a bank többé nem fizetett. Ez volt az utolsó nagy megrendelésünk, mert ezerkilenc­­százötvenben beléptünk a Cioca­­nul szövetkezetbe. Itt én lettem az alapszervezeti titkár. A szö­vetkezet közben felépítette az új műhelyeit, s mi maradtunk a he­lyünkön, mert ott m­ért nem volt szükség kerékgyártókra. Meg­alakult a Métárul s engem fel­hívattak a párthoz, hogy tudtom­ra adják, én leszek a szövetke­zet elnöke. S míg Malos Dumitru beszél, figyelem az arcát, várok valamit elbeszélésében, ami arra vall, hogy ő is ugyanúgy emlékszik az ezer­kilenc­százn­gyvennyolcas má­jus elsejére, mint én. Aztán rá­jövök, hogy ő felnőtt, érett em­berként élte át azt a napot. Tud­ták, nem könnyű, amit vállaltak, s hadd tegyem hozzá, keményen dolgoztak, hogy megéljenek. Én akkor még gyereki mesevilág­ban éltem. — Ha többet akar tudni a bu­szokról, keresse meg a Közüze­mek akkori főmérnökét, Buka Ferencet. Ő irányította a mun­kát — mondja Malos Dumitru. A Közüzemeknél bizony már sokan nem tudják, ki is Buka Ferenc és hol lakik. Ám csak felkutattam, és telefonon jelen­tettem be jövetelemet. Nyomom a csengőt a kapu­nál. Válaszként önműködő zár szólal meg, majd magától kinyí­lik a kaput. Látszik, hogy min­denhez értő mérnök lakik az ud­varon, Buka Ferenc a lakás aj­tajában áll és vár. Előzőleg már mondták, hogy olyan egyenes, magas és fiatalos, mint egy je­genye, de nem hittem. Most meg elcsodálkozom alkatán, élénk tekintetén. — Hogy lehetett abban az idő­ben olyan jelentős munkára vál­lalkozni, amikor a vásárhelyi kisipar szerszámgép dolgában e­­léggé gyengén állott? Utólag átgondolva szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy kerékgyártó mű­helyben karosszériát tudtak csi­nálni, méghozzá kitűnően — mondom Buka Ferencnek. — A régi Vitális-féle buszok már nagyon rossz állapotban voltak, mindegyre kiestek a for­galomból és nemegyszer tárgyal­tuk Kohler Károllyal, a Köz­üzemek akkori igazgatójával, hogy változtatni kéne a helyze­ten, így határoztuk el, hogy buszokat készítünk. Szétnéztünk az országban. Bukarest mellett aztán rábukkantunk egy autóte­lepre, ahol rengeteg, háborúból visszamaradt Studebaker teher­kocsit találtunk. Tíz darab autót szereztünk a még itt állomásozó szovjet katonáktól. Az üzletet Grama­loan bonyolította le. A karosszéria tervét, a busz belső részét én terveztem m­eg, majd Mált Gyula elkészítette a rajzo­kat. Gurza József és Malos Du­mitru volt a fővállalkozó a ka­rosszéria megépítésében. Akadt ezeken a kimustrált katonai ko­csikon épp elég munka. A moto­rokat Szálasi Endre tette rend­be. Nagy érdeme volt abban, hogy tervünket valóra válthat­tuk. A különbést hozzáértő, te­hetséges főgépész volt. Volt még egy kitűnő esztergályosunk is, László József, aki a kocsik ajta­jának csuklós szerkezetét csinál­ta meg. Az ajtókat egy kar se­gítségével nyitották ki, nem o­­lajnyomással, mint a maiakat. De meg kell említenem még Hirsch Zoltán gépészt és Hirsch Lipótot, aki a forgalmi osztály irányítója volt. Tehát lelkes, hozzáértő gárda kezében jöttek létre azok a buszok. — És hogy történt a bemutat­kozás? — A közüzemek udvaráról in­dultunk. Én az első kocsiban ül­tem, vezettem a menetet. A kor­mánykeréknél Herman bácsi ült, aki már nem él. — Miként fogadta a város az új buszokat? — Fergetegesen megtapsoltak, amikor végigvonultunk a főtérért. — A bádogosmunkát ki vál­lalta? — Mint mondtam, Gurzáék, de nevekre, emberekre nem emlék­szem. Búcsúzom Buka Ferenc mér­nöktől, és elgondolkozom az ut­cán, tehát ő ült az első busz­ban. .. Ha nem keresem meg, tán soha az életben nem tudom meg, hogy milyen az arca, mit tett a közszállítás érdekében. Az emlé­keim nagyon hiányosak és csa­lókák lettek volna nélküle. Hosszas kutatás után tudom meg, hogy a bádogosmunkát Né­ma Gergely végezte a buszokon. A Fortunes utca 28. alatt talál­tam rá, takaros, szép kis házá­ban. Már hetvenkét éves. Akkor, a munka hevében, amikor any­­nyiszor megbámultam távolról a hegesztőpisztoly lángját, még alig múlt harminc esztendős. Hosszasan elbeszélgettünk, majd megkérd­ez­te­m: — Egyedül vonta be bádog­gal a buszokat? Ott még láttam valakit.. . — Volt egy kisegítőm, Lengyel­nek hívták. Már nem él. — Én úgy emlékszem, hogy akkor egész nap dolgoztak. — Csakugyan. Reggeltől délu­tán hatig. — Milyen volt a hangulat? — Erre már nem emlékszem. — Van-e emlékezetes epizóid az életéből? — Hogyne. Például az, hogy Vásárhelyről gyalog mentem el Kolozsvárra munkát keresni. El­indultam pénteken, reggel hat ó­­rakor, és megérkeztem szomba­ton déli egy órára. Néma Gergelyt ösztökélem, fag­gatom, hogy emlékezzen már ar­ra a május elsejére,­­amely any­­nyira beleitatódott az emlékeze­tembe, de nem ért engem. Az általa kijavított karambolozott kocsikról, a mestersége szépségé­ről beszél, s akkor döbbenek rá, hogy minden ember más emléket hord a szívében. Továbbra is a fülemben cseng az akkor leírt és kiáltott jelszó: Testvériség, e­­gyenlőség! Meg hogy: féljen Má­jus elseje! És magam előtt látom a bordó színű buszokat... A maios valamelyi új kornaz

Next