Vörös Zászló, 1984. május (36. évfolyam, 103-128. szám)
1984-05-01 / 103. szám
8. OLDAL — VÖRÖS ZÁSZLÓ NICOLAE CEAUSESCU ELVTÁRSm tum uimÁBM részt vett a fővárosban május elseje alkalmából szervezett népgyűlésen (Folytatás az 1. oldalról) Nicolae Ceausescu elvtársnak és Elena Ceausescu elvtársnőnek. A jelenlevők ismételten hoszszasan éljenzik a pártot és a párt főtitkárát. A hatalmas lelkesedés légkörében Nicolae Ceausescu elvtárs, Elena Ceausescu elvtársnő, a többi párt- és államvezető elhagyja a termet, és gyalog megy végig az Ifjúsági Park sétányán. Az egész útvonalon Nicolae Ceausescu elvtársat és Elena Ceausescu elvtársnőt a bukarestiek ezrei köszöntik nagy tisztelettel és örömmel. A fővárosi lakosok — férfiak és nők, fiatalok és idősebbek — akik újból eljöttek, hogy találkozzanak pártunk és államunk szeretett és tisztelt vezetőjével, kifejezésre juttatták szeretetüket és mély hálájukat mindazért, amit tett és tesz Nicolae Ceausescu elvtárs hazánk állandó haladásáért, az egész nemzet jólétének növeléséért. A nagy öröm pillanatainak betetőzéseként a park kijáratánál levő téren hatalmas hóra alakul, amelybe meghívják Nicolae Ceausescu elvtársat és Elena Ceausescu elvtársnőt. Köszöntve Május hagyományos ünnepét, a hazai dolgozók kifejezésre juttatták elhatározásukat, hogy a jövőben is példásan megvalósítják pártunk és államunk bel- és külpolitikáját, fokozott erővel cselekszenek a haza gazdasági-társadalmi fejlesztéséért, a nemzeti függetlenség és szuverenitás konszolidálásáért, hozzájárulva az egész emberiség szabadságot, együttműködést és békét célzó törekvéseinek a megvalósulásához. MÁJUS 2 Az Ifjúság Napja Május második napján egész népünk, a fiatal generációk, az Ifjúság Napját ünnepük. Ez a nap az elődeink áldozatos harcára való emlékezés napja, de alkalom egyben feladataink számbavételére, szerepünk és helyünk tudatosítására abban a munkában, melyet országunk népe végez a párt által kijelölt nagyszerű célkitűzések valóra váltásáért. Mert nem létezik nagyobb öröm, mint részese lennie mindannak, ami történik azon a földön, ahol születtél és felnevelkedtél. Ifjúságunk a forradalmi romantika jegyében vállalja küldetését, jelen van mindenütt, ahol tetterőre, ifjú lendületre van szükség; őrzik kézjegyét a szocialista építés legnagyobb vívmányai az iparban, mezőgazdaságban, a kultúra és a tudomány területén. Megyénk fiatalsága méltóan köszönti ezt a napot. A vállalatokban, mezőgazdasági egységekben termelési rekordnapokat,heteket szerveztek, hazafias munkaakciókban vettek részt, hozzájárulva a gazdasági egységek, az egész megye előtt álló feladatok maradéktalan végrehajtásához. Nehéz lenne számba venni a rekordnapokon,heteken elért minden teljesítményt, legfontosabb azonban, hogy ezek a hatékony, hibátlan munka igényével folytak. Hagyománnyá vált immár, hogy a május másodikét az ifjúság a közös szórakozásnak, kikapcsolódásnak szenteli. A KISZ-szervezetek, szerte a megyében, a municípiumokban, városokban, falvakon egész sor kulturális, sport- és szórakoztató rendezvényt tartanak. Felhívjuk a fiatalokat, vegyenek részt ezeken minél nagyobb számban, népesítsék be a sportpályákat, ifjúsági klubokat, legyenek ott a minden városunkban sorra kerülő ifjúsági karneválokon. Marosvásárhelyen a 4-es számú Ipari Líceum kultúrtermében, Segesváron az ifjúsági klubban, Régenben a Kerek erdőben vagy rossz idő esetén a 1UPS klubjában, Tirnaveniben a szabadtéri szórakozó központban vagy a Művelődési Házban. Ludason és Szovátán pedig a helyi munkásklubokban rendezik meg a karneválokat. Május másodikét ünnepelve, megyénk ifjúsága , románok, magyarok, németek ismételten bizonyítják testvéri összetartozásukat a munkában, művelődésben, szórakozásban. Hitet tesznek amellett, hogy tovább folytatják az elődök művét, fiatalos lendülettel, a párt vezetésével, forradalmi szellemben cselekedve vállalják országépítő munkánk nagy feladatait. WINKLER MAGDOLNA, a KISZ Megyei Bizottságának titkára (Folytatás az I. oldalról) és elolvastam az egyik jelszót, amit nyeles táblán tartott maga előtt egy fiatalember: „Testvériség, egyenlőség“. Az iskolában is sokszor beszélt a testvériségről egyenlőségről tanítónk, Bartha István, de én az egészből kukkot se értettem, így hát a jelszó, hogy „Testvériség, egyenlőség“ csak annyit mondott nekem, mint kecskének a táblára rajzolt káposzta. Én arra vártam, hogy jöjjenek már a szomszédunkban épült buszok. A fiatalok egymást karonfogva meneteltek, és énekeltek. Majd meghallottam a buszok hangját. Hat volt belőlük. Libasorban jöttek, és ahol elvonultak, ott a nézők tapssal, hurrázással fogadták az új városi buszokat. És én úgy éreztem, hogy az a taps, a hurrázás nekem is szól, mivel én tudom, hogy azok a buszok a szomszédban születtek. És hogy az egyik bácsinak a fia, aki ezeken a buszokon sokat dolgozott, az én barátom. A buszokat fel is díszítették fenyőágakkal, virágokkal és zászlókkal. Úgy néztek ki, mint pompás parádés lovak. Lelkesedésemnek nem volt határa. Ahogy véget ért a felvonulás, jöttek a teherkocsik és vitték a népet föl a Somostetőre. Ingyen. Ott aztán harmonika, hegedű szólt, játék, hancúrozás, mint a mesében. Tehát azok a buszok vitték be a tudatomba Május Elsejét. Sokszor mondja az ember, amikor egykori eseményekre emlékezik: rég volt, igaz se volt. De szerettem volna még egyszer átélni annak a napnak a hangulatát, és elhatároztam, hogy elindulok, megkeresem azokat az embereket, akik a buszokat készítették, mert bizony annyi idő után már se a nevükre, se az arcukra nem emlékszem. Azóta a kis utca nevet cserélt. Akkor Vágóhíd utca volt, most pedig Putner. Megállok az egykori nagy kapu előtt. De csak emlékezetemben nagy, mert az udvart is három részre osztották, így lett belőle 7, 7/B és 7/A szám. A műhelyeket átalakították lakásokká, s már senki se mondaná meg, hogy valamikor nagy munka színhelye volt ez a feldarabolt telek. A három kapu közül csak az egyik van nyitva, a 7/A és ott a fémlapra vésett név: Kecskés Kálmán. Nos, ez a név azonnal eszembe juttatja Kecskés bácsi arcát, egész figuráját. Ő volt a kovácsmester. Zömök, erős alakját ismét látom, ahogyan a szája szögletében lógó szivarral olykor kiállt a műhely ajtaja elé. Napellenzős sapkát viselt télen-nyáron. Meg is örvendek, hogy íme, él még Kecskés bácsi, és útbaigazít, tájékoztat, elmeséli, miként csinálták azokat a buszokat. .. Kopogok az ajtón, s szólnak, hogy lehet Barna arcú fiatalember fogad, s kissé bicegve tesz néhány lépést felém. Megtudom, hogy ő a Kecskés bácsi unokája. — Beszélhetnék Kálmán bácsival? — kérdem a fiatalembert, akinek két gyereke van, s a régi, átalakított kovácsműhelyben lakik. — Nagyapám már meghalt. — Tudja ugye, hogy itt valamikor műhelyek, voltak? És Kecskés bácsin kívül ezen a telken lakott még három család. Mesteremberek. — Igen, Kali bácsi és Malos bácsi. — Ez az! — szólok lelkendezve, mert azonnal megjelenik képzeletemben Kali bácsi is. Mintha előttem lenne, annyira tisztán látom. Mindig kötényt viselt. Akkor se vette le, ha kilépett a kerekesműhelyből és az udvaron át fölment a lakásába. Csendes, halk szavú embernek ismertem. Fiai, Ödi és Béla a barátaim voltak. — Kali bácsi se él már — mondja a Kecskés bácsi unokája. — Csak Malos bácsi van életben. De ő is rég elköltözött innét. — Malos bácsi hol lakik? — Az Ady negyed mellett egy kis utcában. Ha akarja, én elvezetem oda. Voltam náluk. Maloj bácsi kint az udvaron éppen szőnyeget porol. Ahogy megfordul, azonnal fölismerem. Úgy tűnik, hogy annyi idő után semmit se változott. Leereszti kezében a porolót, jön felénk, és én rögtön tájékoztatom, hogy mi járatban vagyunk. A házban éppen takarítanak, így az udvaron ülünk le egy padra. Szétnézek. Mögöttünk veteményeskert, szépen elkészített ágyásokkal, elől pedig kibújni készülő virágok. Megtudom, hogy Malos bácsi annakidején szűkösen lakott a családjával, és házhelyet kért. Aztán erre a helyre esett a választás, a Maros mellé, mivel gyermekkorában ott folyt el a víz a kertjük alatt. Szép házat építtetett, szinte irigylésre méltót. Külön udvar, kert meg egyéb. És csend a javából. — Miként születtek meg azok a buszok? — térek rá jövetelem céljára. — Azon az udvaron, amelyről maga beszélt, egy összetársult kisiparos csoport lakott és dolgozott. Kecskés Kálmán kovács, Pataki Sándor kerekes, Kall Ödön kerekes és én. Mi tulajdonképpen már a felszabadulás előtt is készítenünk karosszériát, például egy Hus Victor nevű megrendelőnek, aki egy VOLVO alvázat hozott hozzánk, és mi valóra váltottuk az elképzelését. De dolgoztunk Medgyesre is, így rendelt meg tőlünk a Közüzem hat autóbuszt. Buka Ferenc akkori főmérnök jött el hozzánk és beszélte meg velünk a részleteket. Mi hozzákezdtünk a munkához. Ezerkilencszáznegyvennyolc május elsejére fejeztük be az utolsó buszt, amivel aztán felvonult a közüzem. Még bent is maradt egy szép összeg a bankban, mert valami nézeteltérés támadt köztünk s a megrendelő közt. S míg folyt a tárgyalás, letelt a szerződésben foglalt határidő és a bank többé nem fizetett. Ez volt az utolsó nagy megrendelésünk, mert ezerkilencszázötvenben beléptünk a Ciocanul szövetkezetbe. Itt én lettem az alapszervezeti titkár. A szövetkezet közben felépítette az új műhelyeit, s mi maradtunk a helyünkön, mert ott mért nem volt szükség kerékgyártókra. Megalakult a Métárul s engem felhívattak a párthoz, hogy tudtomra adják, én leszek a szövetkezet elnöke. S míg Malos Dumitru beszél, figyelem az arcát, várok valamit elbeszélésében, ami arra vall, hogy ő is ugyanúgy emlékszik az ezerkilencszázngyvennyolcas május elsejére, mint én. Aztán rájövök, hogy ő felnőtt, érett emberként élte át azt a napot. Tudták, nem könnyű, amit vállaltak, s hadd tegyem hozzá, keményen dolgoztak, hogy megéljenek. Én akkor még gyereki mesevilágban éltem. — Ha többet akar tudni a buszokról, keresse meg a Közüzemek akkori főmérnökét, Buka Ferencet. Ő irányította a munkát — mondja Malos Dumitru. A Közüzemeknél bizony már sokan nem tudják, ki is Buka Ferenc és hol lakik. Ám csak felkutattam, és telefonon jelentettem be jövetelemet. Nyomom a csengőt a kapunál. Válaszként önműködő zár szólal meg, majd magától kinyílik a kaput. Látszik, hogy mindenhez értő mérnök lakik az udvaron, Buka Ferenc a lakás ajtajában áll és vár. Előzőleg már mondták, hogy olyan egyenes, magas és fiatalos, mint egy jegenye, de nem hittem. Most meg elcsodálkozom alkatán, élénk tekintetén. — Hogy lehetett abban az időben olyan jelentős munkára vállalkozni, amikor a vásárhelyi kisipar szerszámgép dolgában eléggé gyengén állott? Utólag átgondolva szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy kerékgyártó műhelyben karosszériát tudtak csinálni, méghozzá kitűnően — mondom Buka Ferencnek. — A régi Vitális-féle buszok már nagyon rossz állapotban voltak, mindegyre kiestek a forgalomból és nemegyszer tárgyaltuk Kohler Károllyal, a Közüzemek akkori igazgatójával, hogy változtatni kéne a helyzeten, így határoztuk el, hogy buszokat készítünk. Szétnéztünk az országban. Bukarest mellett aztán rábukkantunk egy autótelepre, ahol rengeteg, háborúból visszamaradt Studebaker teherkocsit találtunk. Tíz darab autót szereztünk a még itt állomásozó szovjet katonáktól. Az üzletet Gramaloan bonyolította le. A karosszéria tervét, a busz belső részét én terveztem meg, majd Mált Gyula elkészítette a rajzokat. Gurza József és Malos Dumitru volt a fővállalkozó a karosszéria megépítésében. Akadt ezeken a kimustrált katonai kocsikon épp elég munka. A motorokat Szálasi Endre tette rendbe. Nagy érdeme volt abban, hogy tervünket valóra válthattuk. A különbést hozzáértő, tehetséges főgépész volt. Volt még egy kitűnő esztergályosunk is, László József, aki a kocsik ajtajának csuklós szerkezetét csinálta meg. Az ajtókat egy kar segítségével nyitották ki, nem olajnyomással, mint a maiakat. De meg kell említenem még Hirsch Zoltán gépészt és Hirsch Lipótot, aki a forgalmi osztály irányítója volt. Tehát lelkes, hozzáértő gárda kezében jöttek létre azok a buszok. — És hogy történt a bemutatkozás? — A közüzemek udvaráról indultunk. Én az első kocsiban ültem, vezettem a menetet. A kormánykeréknél Herman bácsi ült, aki már nem él. — Miként fogadta a város az új buszokat? — Fergetegesen megtapsoltak, amikor végigvonultunk a főtérért. — A bádogosmunkát ki vállalta? — Mint mondtam, Gurzáék, de nevekre, emberekre nem emlékszem. Búcsúzom Buka Ferenc mérnöktől, és elgondolkozom az utcán, tehát ő ült az első buszban. .. Ha nem keresem meg, tán soha az életben nem tudom meg, hogy milyen az arca, mit tett a közszállítás érdekében. Az emlékeim nagyon hiányosak és csalókák lettek volna nélküle. Hosszas kutatás után tudom meg, hogy a bádogosmunkát Néma Gergely végezte a buszokon. A Fortunes utca 28. alatt találtam rá, takaros, szép kis házában. Már hetvenkét éves. Akkor, a munka hevében, amikor anynyiszor megbámultam távolról a hegesztőpisztoly lángját, még alig múlt harminc esztendős. Hosszasan elbeszélgettünk, majd megkérdeztem: — Egyedül vonta be bádoggal a buszokat? Ott még láttam valakit.. . — Volt egy kisegítőm, Lengyelnek hívták. Már nem él. — Én úgy emlékszem, hogy akkor egész nap dolgoztak. — Csakugyan. Reggeltől délután hatig. — Milyen volt a hangulat? — Erre már nem emlékszem. — Van-e emlékezetes epizóid az életéből? — Hogyne. Például az, hogy Vásárhelyről gyalog mentem el Kolozsvárra munkát keresni. Elindultam pénteken, reggel hat órakor, és megérkeztem szombaton déli egy órára. Néma Gergelyt ösztökélem, faggatom, hogy emlékezzen már arra a május elsejére,amely anynyira beleitatódott az emlékezetembe, de nem ért engem. Az általa kijavított karambolozott kocsikról, a mestersége szépségéről beszél, s akkor döbbenek rá, hogy minden ember más emléket hord a szívében. Továbbra is a fülemben cseng az akkor leírt és kiáltott jelszó: Testvériség, egyenlőség! Meg hogy: féljen Május elseje! És magam előtt látom a bordó színű buszokat... A maios valamelyi új kornaz