Vörös Zászló, 1986. november (38. évfolyam, 259-284. szám)

1986-11-01 / 259. szám

8. OLD­AL. — VÖRÖS ZÁSZLÓ Békénk égboltja alatt Október végi bágyadt napsütés, lélektisztító pasztellszínek har­móniájában pompáznak a szem­közti domboldal bokrai. A város peremén emelkedő tömbházak rengetegébe is régen beszökött az ősz. Állok a tágas iskolaudvar egyik sarkában, nézem a szünet pár perces örömeibe belefeled­kezett gyermeksereget. Mennyire felszabadultan tudnak játszani ezek az emberfiókák, micsoda energia feszül kirobbanó mozgal­masságukban!" Aztán megszólal a csengő s az előbb még féktelenül száguldozó, labdákat kergető kisfiúk és kis­lányok fegyelmezetten bevonul­nak az osztálytermekbe. Ahol kinyílnak az ábécéskönyvek, ma­tematikai képletekkel telik meg a tábla, képzeletgazdagító vers­sorokat visszhangoznak a falak. Két szünet között hasznos tudni­valókkal telítődik az értelem... De mindezt már csak tovább ballagóban gondolom hozzá az iménti látványhoz. S azt is, hogy a mérhetetlen energiakészlet, föl­halmozódó szellemi állomány majd miként munkál tovább a növekvő nemzedékekben? Mire lesz ereje a kéznek, mely most még csupán ismerkedik a rá váró szerszámokkal? Az alkotó tevékenység mely területén tel­jesedik emberi értékké a formá­lódó egyéniség? Milyen sors és lehetőség vár ezekre a holnapi, holnaputáni felnőttekre? Nincs más józan alternatíva, csak amit az élet ősi ösztöne diktál: a megmaradásé. Létünk zavartalan folytonosságában való­sulhatnak meg vállalt terveink, dédelgetett álmaink. A béke ég­boltja alatt. Fegyverek zajlásá­­tól mentes légköri viszonyok kö­zött. Azok a gyermeki energiák és célirányosan kristályosodó tar­talmak, melyek ma a játéktere­ken, az osztálytermekben — a jövőre való készülődés különféle műhelyeiben — ragadják meg figyelmünket, nem válhatnak pusztító erők martalékaivá; mind­az, amit az emberiség évezre­dek folyamán teremtett, nem o­­molhat össze bombák tűztenge­­tében, ha a megmaradás védel­mére szövetkező népmilliók bát­ran szembeszállnak a fenyegető rémmel. Nincs más józan alternatíva, csak amit a mélyen át érzett és hittel vallott felelősség kínál közösségeknek, egyéneknek, or­szágoknak, államférfiaknak: a békéé. Hazánk újabb békekezde­ményezése szellemében, cselekvő módon — tettekkel — mondani nemet a háborúra. Megsemmi­síteni a földkerekség biztonságát­­nyugodalmát veszélyeztető harci eszközök arzenálját. Kiirtani a gyűlölködés szenvedélyét. Raké­ták helyett kórházakat telepíteni a kontinensek forró pontjaira... Az én nemzedékem átélte a legutóbbi világégés borzalmait. Idegeimben őrzöm az ártatlan áldozatok arcvonásait, a golyó­­szaggatta iskolapadok, feldúlt falvak, romokban heverő város­negyedek képét. Talán ezért in­dít oly gyakran merengő tűnő­désre a gyermekekkel való hét­köznapi találkozás. Szeretném, s szívből kívánom, hogy soha ne legyen részük ilyen élmé­nyekben. Soha ne ismerjék meg a vijjogó ágyúlövedékek p­okoli zenéjét. A gépfegyversorozat nyo­mán szétfreccsenő vér színét. S azokat az ijesztő „találmányokat“, melyekkel a huszadik század végének ultramodern haditech­nikája az őrület óráiban szem­besíthetné az emberiséget. Ha­nem játszhassanak és tanulhas­sanak boldogan, fenyegetetlenül ezek a mai gyerekek, indulhas­sanak el messzire vezető útjai­kon azzal a bizakodással, hogy az értelmes élet örömeinek él­hetnek. Továbbépítve mindazt, ami továbbépítendő. Múlt és jelen egymásba vetü­lő villanatainak fénykörében a jövő horizontját fürkészi tekin­tetem. Jó, hogy írószobám csend­jében felidézhetem a vidám nyüzsgéssel telített iskolaudvar hangulatát — ifjúkorom riasztó háborús emlékei ellenében. Mert eközben magam is benyithatok a gyermekvilág kapuján. És feltölt reménykedéssel, hogy van esé­lye a megmaradást szavatoló folytonosságnak. Békénk égbolt­ja alatt. Nyelv és élet Ugyan Az agyara nagyon gazdag je- lentéstartalmú szavaink közé tartozik. Határozószóként hang­súlyosam ejtve nyomatékosítja, fokozza az igei állítmány jelen­tését. Ilyenkor jelentése: nagyon, erősen, jól, alaposan, derekasan stb. Pl. Ugyan megjártam ezzel a vásárlással (azaz: alaposan); Ugyan megfuttattál (azaz: jól megfuttattál). Hangsúlytalan hely­zetben gyakori jelentése: valóban, igazán, éppenséggel, aztán, bi­zony. Pl. Ezt ugyan hiába mon­dod neki (bizony hiába...); Tő­lem ugyan elmehetsz (igazán el­mehetsz). Megengedő értelemben is használatos a következő je­lentésekben: noha, bár, habár, ámbár, igaz hogy, annak ellené­re, hogy..., ha... is stb. Ilyen­szerű mondatokban találkozunk vele: A szél ugyan megállt de hideg van (ámbár a szél megállt). Én ugyan nem láttam, de hal­lottam (én igaz nem láttam. ..). A tiltakozás, méltatlankodás kifejezése sem áll távol az u­­gyantól: Ugyan kérem. . ., Ugyan már, mit képzelsz!, Ugyan, mit gondol rólam? Csitításra, n­yug­­tatásra is szolgál: Ugyan, kár ezért bosszankodni. A bíztatás, unszolás, kínálás nyomatékául is szolgál: Ugyan, tessék még ven­ni belőle! Ezúttal is külön kell megem­lítenünk, hogy egyetlen szónak hangsúlyos vagy hangsúlytalan volta gyökeresen megváltoztat­hatja a mondanivaló értelmét. Éppen ezért mind a köznapi beszédben, mind a költői szöve­gek közvetítésekor nem elegen­dő a szöveg pontos, tiszta kiej­tése. A mondanivaló értelme dönti el, milyen szavak­at kell kiemelnünk, hangsúlyosabbá ten­nünk, hogy a szöveg azt jelentse, amit kifejezni szándékozunk. Nem egy alkalommal bánthatja fülünket, amikor Petőfi Reszket a bokor, mert__kezdetű versé­nek sorait így közlik: Szeretsz rózsaszálam? Én ugyan szeret­lek“. A versmondónak az ugyan szót kellett volna hangsúlyoznia, hiszen Petőfi éppen azt jelezte, hogy nagyon szereti kedvesét. BARTN­A JÁNOS Egy októberi nap délutánján történt.. . Parancs szerint jobbra, az erdősáv túl­oldalán kellett ötszáz métert előre nyo­mulnunk. Osztagom helyét a században Ignat hadnagy­­ osztaga foglalta el. Harci pozíciója támadásunk fő vonulatába esett. Én egészen a szélre, látszólag könnyebb helyzetbe kerültem. A tüzérségi üteg három tankelhárító á­­gyújával és két aknavetőjével a község irányában helyezkedett tüzelőállásba. Ágyúink és aknavetőink egyszerre nyi­tottak tüzet. Ignat hadnagy osztaga a víz­mosás vonalában lendült támadásba. Fi­gyeltem az osztag kibontakozását, kese­rűen észleltem, hogy a fiúk közül egye­sek elestek és ott maradtak a csatamezőn, soraik egyre ritkultak. A hadnagy azon­ban tovább haladt előre. Amikor a völgy­höz vezető út feléhez érkezett, én is ki­léptem a fedezékből. Bal felünkön a többi osztag támadott. — Támadásba, előre! A tizedes úgy követett, mint saját árnyé­kom. A három német tank egyike meg­indult felénk. Agyúink folyamatosan let­t) Részlet a szerző „Sarutul meu pen­­tru intreaga lume“ című, a Katonai Ki­adónál megjelent regényéből. telt, de ez a félelmetes páncélszörny­ mind közelebb jött, tüzet és halált okádva ránk. — Papuc, gyermekem, hallottam a ti­zedest, siess előre a fűzfa fedezékébe, én jobbról megyek. Aztán felém fordult: Hadnagy úr, várjanak itt egy pillanatra! Papuc két tankelhárító aknával eltűnt a fűzfa mögött. A tizedes, jobbra, mintegy tíz méternyire követte. A tűz hirtelen összeroppant a lánctalpak alatt. Két rob­banás. A tank pár másodpercre megre­megett, majd felénk fordította ágyúcsör­vét. Akkor a tizedes vette célba a lánc­talpaknál s a tank meggyulladt. A tize­des hátraugrott, és amikor felnyílt a csapóajtó, géppisztolyával tüzelni kezdett. Folytattuk az előnyomulást. A gép­fegyversorozatok közül több is engem keresett, de a golyók jobbra is, balra is a többieket kaszálták le. A második sza­kasznak sikerült egy dombon felállítania gépfegyverét. A haranglábra irányították. Onnan jött a halál felénk. A ránk tüzelő gépfegyveres elesett, másik állt a helyé­be, elesett az is, újabb követte. És állan­dó tűz alatt tartottak, de mi sem lankad­tunk. Mégis tenni kellett valamit. Összekötőmet elküldtem a tüzérparancs­­nokhoz, hogy célozzanak a toronyra. Öt nehéz perc következett, egy örökké­valóság. A másik két tank, valahol a csermely körül lángolt, ott, amerre Ignat hadnagyék támadtak. Öt nehéz perc, amíg helyben álltunk, bár parancs szerint jobb­ról bekerítő hadmozdulatot kellett végre­hajtanunk. De értelmetlenül haltak az embereim. És több tank már nem volt. A hadnagy felől hallatszott még egy gép­fegyver és egy aknavető zakatolása. Az ötödik perc elteltével a torony hir­telen megsemmisült, minthja sosem lett volna. Folytattuk a támadást. Az Ignatra irányuló gépfegyver háta mögé kerültünk. De lőnünk már nem kellett. A fasiszták felemelt kézzel jöttek elő a lövészárok­ból... Csak az aknavető szúrta továbbra is halált hordozó lövedékeit. — Ellátom én a baját, hagyjátok csak, mondta a tizedes. Bogár, hozzám! A nehézfegyverzet kezelői beszüntet­ték a tüzet, nehogy a mieinket találják el. Az aknavető egy sziklafedezékben volt. Egyszer csak hirtelen elhallgatott. A tizedes pedig egy kétméteres német ka­tonát vonszolt, maga után. — Nézze, hadnagy úr, ez a gyilkos, el­hoztam, hogy ítélkezzék felette, akasszuk fel, mert golyót nem érdemel. —■ Hagyd, tizedes, nem látod, hogy nem épeszű? — De hányat küldött közülünk a más­világra?! Hányat, hadnagy úr? — kiáltott fel a tizedes. — Hagyd, tizedes. Küldd el egy embe­reddel az ezredparancsnokságra. Folytattuk a község bekerítését. A helybeliek azzal fogadtak, hogy a község­ben nincsenek már csapatok, a frontról pedig, vagyis az erdőszélről csak két német tiszt távozott lélekszakadva egy kiskocsival. A község most már a miénk volt. Öt nehéz perc* ----- Petre Varian írása ------ TRAIAN IANCU A béke prófétái A béke védői vagyunk mi, Bennünket, akár minden népet, Mert most teremtünk új ha­zát, és viharok vettek kiírni, Az élet győztes prófétái: Ezért rügyezik bennünk béke Lényünkön tavasz ragyog át.. Immár legyőzhetetten in!.. „ Mi, zsendü­lű fii, szerelemnek Az élet kapuihoz érve Nyíló virága, halk dala, Megyünk tovább a fény felé, Források, álom-rebbenések, Zeng az éneked, ifjú béke. Szeretet lépte -ritmusa... S az élet vágy a zeng verte! Szivünk csupán a fényért dobban E dallam aranymértanáig S dal röptéért, jól értsetek: Léptünk buzdító lendület: Jövő világ az álmunk, s abban Mire a Föld legjobban vágyik: Többé fegyverek nincsenek.... A szózatunk békét teremt! ÉLTETŐ JÓZSEF fordítása Giuletti küldöttei Évenként egyszer-kétszer, ha leírom ezt a szót: élmény, de most lepötyögtetem, kinyomta­tom: élmény volt a Giulesti Szín­ház vendégjátéka — mindenek­előtt Olga Tudorache az Elena Dom­nisor szerepében, ódivatú fe­kete ruhája, alacsony sarkú pán­tos félcipője, hamisítatlan közön­ségessége vértezetében. Pedig a Barbierne din Sevilla és a Lép­csős boltot ne nyissál viszályá­ban, ha Eugen Barbu netán ver­senyre kelhetne Beaumarchais­­val, nyilván ez utóbbi — a vi­lágirodalmi klasszikus — vinné el a pálmát. A Sä na-fi faci prävän­e cu scarä valahogy mé­gis élményebb élmény: a szer­zővel való egy hárem pendülés hatja át a színjátékot minden izében, azt a román írót juttat­ja újfajta sikerhez, aki A gödör (Groapa) lapjain a társadalom peremén­ botorkáló tekergők, szél­hámosok, kallódó kisemberek világának nyers színeivel tört be az irodalomba. Tehát Olga Tudorache, mint özvegy kocsmárosné, két fiával — egy menyével, két unokával — egy cseléddel közös fedél a­­latt. Íróilag vállaira nehezedő feladvány, hogy mivel ő a bol­dogult Vagyonszerző örököse, tő­le eredjen és hozzá vezessen e dicstelen famíliában minden ha­talom, de színészileg véghezvitt tour de force az, hogy egyedural­mát nem meri megtépázni-kérdő­­jelezni senki. Mint Kabanova Osztrovszkij Viharában — úgy dirigál szeretteinek ez a... csa­ládkapitány. Életrekeltésében Tu­­dorache aduja, a maradéktalan azonosulás, tökéletes átlényegü­­lés. Replikái nem mindig vissz­hangozzák hajszálpontosan, a szer­zői diktandot, ám az egy pilla­natig sem kétséges, hogy a kar­dos vénasszony zsigereiből sza­kadtak fel. Élvezetes játéka sem mentes némi ráduplázó önkényes­ségtől, de összképében a meg­rajzolt portré messzemenően és végig igaz, hiteles. Ilyen kimagasló egyéni remek­lés persze elképzelhetetlen erős csapat és hatékony csapatszezem nélkül: Giulesti mindkettőt felső fokon nyújtja, működteti. Sebasti­an Papaiani, Radu Panamarenco, Ion Pavelescu, Jeanine Stava­­rache, Agatha Niculau, Mircea Dumitru és Olga Bucularu biz­tosítja a főszereplő körül for­tyogó (háborús) kisvirág sivár tőrőlmetszettségét, melynek kö­zegébe szervesen illeszkedik be­le Valeria Sitaru (Silvia) meg­kapó, Florin Dobrovici (Alexan­dra) szerényebb teljesítménye­. Sanda Manu rendezte az elő­adást. Legékesebb kvalitása, hogy nyoma sincs jelenlétének — lát­szólag. Tudjuk, hogy létezik, ve­zényel a karmester, de nem lát­juk-érezzük, amint beint, ritmust vált, felfokoz, irányításáva­l (s nem pálcája alatt) úgy szárnyal, zeng-zúg a komikus concerto, mint sztereó lemezjátszón a ze­nemű. .. Nem érdekes? Míg A sevillai borbélyt nézem, gyakrabban jár az eszem a rendezőn, ugyanis amennyire „egy az egyben“ tol­mácsolás a Sanda Maimé, any­­nyira stilizált és fantáziádat a Erella Germescué. Rendezőcentri­­kus ez — színészközpontú úr, és színház a javából mind a kettő. Nagy vonalaiban korhű a jelmez­tár, Rossiraitól Beethovenig és vissza­hullámzik a hol aláfestő, hol kuncogva ellenpontos mu­zsika. Díszlet helyett hófehér vászon,falak fogják közre a sze­retet irani goealmat. Egyetlen támlás szék, a zsinórpadlásról lelógatott gordonka jelenti a bú­tort, kelléket: minden egyébről a mi képzelőcsőrük gondoskodik. Szokatlan­, de ha jobban meggon­dolom: találó tolvajkulcs egy 1775-ben készült vígjáték enyhén rozsdás zárjához, hiszen tudva­levő, milyen végletesen össze­gubancolt a cselszövény, mely­nek eredményeként Rozina —* Figaró mesterkedése révén — Ol.Al­ TIBOR (Folytatás a 4. oldalon) „Protest“ BARÓTHI ÁDÁM alkotása

Next