Vörös Zászló, 1986. november (38. évfolyam, 259-284. szám)
1986-11-01 / 259. szám
8. OLDAL. — VÖRÖS ZÁSZLÓ Békénk égboltja alatt Október végi bágyadt napsütés, lélektisztító pasztellszínek harmóniájában pompáznak a szemközti domboldal bokrai. A város peremén emelkedő tömbházak rengetegébe is régen beszökött az ősz. Állok a tágas iskolaudvar egyik sarkában, nézem a szünet pár perces örömeibe belefeledkezett gyermeksereget. Mennyire felszabadultan tudnak játszani ezek az emberfiókák, micsoda energia feszül kirobbanó mozgalmasságukban!" Aztán megszólal a csengő s az előbb még féktelenül száguldozó, labdákat kergető kisfiúk és kislányok fegyelmezetten bevonulnak az osztálytermekbe. Ahol kinyílnak az ábécéskönyvek, matematikai képletekkel telik meg a tábla, képzeletgazdagító verssorokat visszhangoznak a falak. Két szünet között hasznos tudnivalókkal telítődik az értelem... De mindezt már csak tovább ballagóban gondolom hozzá az iménti látványhoz. S azt is, hogy a mérhetetlen energiakészlet, fölhalmozódó szellemi állomány majd miként munkál tovább a növekvő nemzedékekben? Mire lesz ereje a kéznek, mely most még csupán ismerkedik a rá váró szerszámokkal? Az alkotó tevékenység mely területén teljesedik emberi értékké a formálódó egyéniség? Milyen sors és lehetőség vár ezekre a holnapi, holnaputáni felnőttekre? Nincs más józan alternatíva, csak amit az élet ősi ösztöne diktál: a megmaradásé. Létünk zavartalan folytonosságában valósulhatnak meg vállalt terveink, dédelgetett álmaink. A béke égboltja alatt. Fegyverek zajlásától mentes légköri viszonyok között. Azok a gyermeki energiák és célirányosan kristályosodó tartalmak, melyek ma a játéktereken, az osztálytermekben — a jövőre való készülődés különféle műhelyeiben — ragadják meg figyelmünket, nem válhatnak pusztító erők martalékaivá; mindaz, amit az emberiség évezredek folyamán teremtett, nem omolhat össze bombák tűztengetében, ha a megmaradás védelmére szövetkező népmilliók bátran szembeszállnak a fenyegető rémmel. Nincs más józan alternatíva, csak amit a mélyen át érzett és hittel vallott felelősség kínál közösségeknek, egyéneknek, országoknak, államférfiaknak: a békéé. Hazánk újabb békekezdeményezése szellemében, cselekvő módon — tettekkel — mondani nemet a háborúra. Megsemmisíteni a földkerekség biztonságátnyugodalmát veszélyeztető harci eszközök arzenálját. Kiirtani a gyűlölködés szenvedélyét. Rakéták helyett kórházakat telepíteni a kontinensek forró pontjaira... Az én nemzedékem átélte a legutóbbi világégés borzalmait. Idegeimben őrzöm az ártatlan áldozatok arcvonásait, a golyószaggatta iskolapadok, feldúlt falvak, romokban heverő városnegyedek képét. Talán ezért indít oly gyakran merengő tűnődésre a gyermekekkel való hétköznapi találkozás. Szeretném, s szívből kívánom, hogy soha ne legyen részük ilyen élményekben. Soha ne ismerjék meg a vijjogó ágyúlövedékek pokoli zenéjét. A gépfegyversorozat nyomán szétfreccsenő vér színét. S azokat az ijesztő „találmányokat“, melyekkel a huszadik század végének ultramodern haditechnikája az őrület óráiban szembesíthetné az emberiséget. Hanem játszhassanak és tanulhassanak boldogan, fenyegetetlenül ezek a mai gyerekek, indulhassanak el messzire vezető útjaikon azzal a bizakodással, hogy az értelmes élet örömeinek élhetnek. Továbbépítve mindazt, ami továbbépítendő. Múlt és jelen egymásba vetülő villanatainak fénykörében a jövő horizontját fürkészi tekintetem. Jó, hogy írószobám csendjében felidézhetem a vidám nyüzsgéssel telített iskolaudvar hangulatát — ifjúkorom riasztó háborús emlékei ellenében. Mert eközben magam is benyithatok a gyermekvilág kapuján. És feltölt reménykedéssel, hogy van esélye a megmaradást szavatoló folytonosságnak. Békénk égboltja alatt. Nyelv és élet Ugyan Az agyara nagyon gazdag je- lentéstartalmú szavaink közé tartozik. Határozószóként hangsúlyosam ejtve nyomatékosítja, fokozza az igei állítmány jelentését. Ilyenkor jelentése: nagyon, erősen, jól, alaposan, derekasan stb. Pl. Ugyan megjártam ezzel a vásárlással (azaz: alaposan); Ugyan megfuttattál (azaz: jól megfuttattál). Hangsúlytalan helyzetben gyakori jelentése: valóban, igazán, éppenséggel, aztán, bizony. Pl. Ezt ugyan hiába mondod neki (bizony hiába...); Tőlem ugyan elmehetsz (igazán elmehetsz). Megengedő értelemben is használatos a következő jelentésekben: noha, bár, habár, ámbár, igaz hogy, annak ellenére, hogy..., ha... is stb. Ilyenszerű mondatokban találkozunk vele: A szél ugyan megállt de hideg van (ámbár a szél megállt). Én ugyan nem láttam, de hallottam (én igaz nem láttam. ..). A tiltakozás, méltatlankodás kifejezése sem áll távol az ugyantól: Ugyan kérem. . ., Ugyan már, mit képzelsz!, Ugyan, mit gondol rólam? Csitításra, nyugtatásra is szolgál: Ugyan, kár ezért bosszankodni. A bíztatás, unszolás, kínálás nyomatékául is szolgál: Ugyan, tessék még venni belőle! Ezúttal is külön kell megemlítenünk, hogy egyetlen szónak hangsúlyos vagy hangsúlytalan volta gyökeresen megváltoztathatja a mondanivaló értelmét. Éppen ezért mind a köznapi beszédben, mind a költői szövegek közvetítésekor nem elegendő a szöveg pontos, tiszta kiejtése. A mondanivaló értelme dönti el, milyen szavakat kell kiemelnünk, hangsúlyosabbá tennünk, hogy a szöveg azt jelentse, amit kifejezni szándékozunk. Nem egy alkalommal bánthatja fülünket, amikor Petőfi Reszket a bokor, mert__kezdetű versének sorait így közlik: Szeretsz rózsaszálam? Én ugyan szeretlek“. A versmondónak az ugyan szót kellett volna hangsúlyoznia, hiszen Petőfi éppen azt jelezte, hogy nagyon szereti kedvesét. BARTNA JÁNOS Egy októberi nap délutánján történt.. . Parancs szerint jobbra, az erdősáv túloldalán kellett ötszáz métert előre nyomulnunk. Osztagom helyét a században Ignat hadnagy osztaga foglalta el. Harci pozíciója támadásunk fő vonulatába esett. Én egészen a szélre, látszólag könnyebb helyzetbe kerültem. A tüzérségi üteg három tankelhárító ágyújával és két aknavetőjével a község irányában helyezkedett tüzelőállásba. Ágyúink és aknavetőink egyszerre nyitottak tüzet. Ignat hadnagy osztaga a vízmosás vonalában lendült támadásba. Figyeltem az osztag kibontakozását, keserűen észleltem, hogy a fiúk közül egyesek elestek és ott maradtak a csatamezőn, soraik egyre ritkultak. A hadnagy azonban tovább haladt előre. Amikor a völgyhöz vezető út feléhez érkezett, én is kiléptem a fedezékből. Bal felünkön a többi osztag támadott. — Támadásba, előre! A tizedes úgy követett, mint saját árnyékom. A három német tank egyike megindult felénk. Agyúink folyamatosan lett) Részlet a szerző „Sarutul meu pentru intreaga lume“ című, a Katonai Kiadónál megjelent regényéből. telt, de ez a félelmetes páncélszörny mind közelebb jött, tüzet és halált okádva ránk. — Papuc, gyermekem, hallottam a tizedest, siess előre a fűzfa fedezékébe, én jobbról megyek. Aztán felém fordult: Hadnagy úr, várjanak itt egy pillanatra! Papuc két tankelhárító aknával eltűnt a fűzfa mögött. A tizedes, jobbra, mintegy tíz méternyire követte. A tűz hirtelen összeroppant a lánctalpak alatt. Két robbanás. A tank pár másodpercre megremegett, majd felénk fordította ágyúcsörvét. Akkor a tizedes vette célba a lánctalpaknál s a tank meggyulladt. A tizedes hátraugrott, és amikor felnyílt a csapóajtó, géppisztolyával tüzelni kezdett. Folytattuk az előnyomulást. A gépfegyversorozatok közül több is engem keresett, de a golyók jobbra is, balra is a többieket kaszálták le. A második szakasznak sikerült egy dombon felállítania gépfegyverét. A haranglábra irányították. Onnan jött a halál felénk. A ránk tüzelő gépfegyveres elesett, másik állt a helyébe, elesett az is, újabb követte. És állandó tűz alatt tartottak, de mi sem lankadtunk. Mégis tenni kellett valamit. Összekötőmet elküldtem a tüzérparancsnokhoz, hogy célozzanak a toronyra. Öt nehéz perc következett, egy örökkévalóság. A másik két tank, valahol a csermely körül lángolt, ott, amerre Ignat hadnagyék támadtak. Öt nehéz perc, amíg helyben álltunk, bár parancs szerint jobbról bekerítő hadmozdulatot kellett végrehajtanunk. De értelmetlenül haltak az embereim. És több tank már nem volt. A hadnagy felől hallatszott még egy gépfegyver és egy aknavető zakatolása. Az ötödik perc elteltével a torony hirtelen megsemmisült, minthja sosem lett volna. Folytattuk a támadást. Az Ignatra irányuló gépfegyver háta mögé kerültünk. De lőnünk már nem kellett. A fasiszták felemelt kézzel jöttek elő a lövészárokból... Csak az aknavető szúrta továbbra is halált hordozó lövedékeit. — Ellátom én a baját, hagyjátok csak, mondta a tizedes. Bogár, hozzám! A nehézfegyverzet kezelői beszüntették a tüzet, nehogy a mieinket találják el. Az aknavető egy sziklafedezékben volt. Egyszer csak hirtelen elhallgatott. A tizedes pedig egy kétméteres német katonát vonszolt, maga után. — Nézze, hadnagy úr, ez a gyilkos, elhoztam, hogy ítélkezzék felette, akasszuk fel, mert golyót nem érdemel. —■ Hagyd, tizedes, nem látod, hogy nem épeszű? — De hányat küldött közülünk a másvilágra?! Hányat, hadnagy úr? — kiáltott fel a tizedes. — Hagyd, tizedes. Küldd el egy embereddel az ezredparancsnokságra. Folytattuk a község bekerítését. A helybeliek azzal fogadtak, hogy a községben nincsenek már csapatok, a frontról pedig, vagyis az erdőszélről csak két német tiszt távozott lélekszakadva egy kiskocsival. A község most már a miénk volt. Öt nehéz perc* ----- Petre Varian írása ------ TRAIAN IANCU A béke prófétái A béke védői vagyunk mi, Bennünket, akár minden népet, Mert most teremtünk új hazát, és viharok vettek kiírni, Az élet győztes prófétái: Ezért rügyezik bennünk béke Lényünkön tavasz ragyog át.. Immár legyőzhetetten in!.. „ Mi, zsendülű fii, szerelemnek Az élet kapuihoz érve Nyíló virága, halk dala, Megyünk tovább a fény felé, Források, álom-rebbenések, Zeng az éneked, ifjú béke. Szeretet lépte -ritmusa... S az élet vágy a zeng verte! Szivünk csupán a fényért dobban E dallam aranymértanáig S dal röptéért, jól értsetek: Léptünk buzdító lendület: Jövő világ az álmunk, s abban Mire a Föld legjobban vágyik: Többé fegyverek nincsenek.... A szózatunk békét teremt! ÉLTETŐ JÓZSEF fordítása Giuletti küldöttei Évenként egyszer-kétszer, ha leírom ezt a szót: élmény, de most lepötyögtetem, kinyomtatom: élmény volt a Giulesti Színház vendégjátéka — mindenekelőtt Olga Tudorache az Elena Domnisor szerepében, ódivatú fekete ruhája, alacsony sarkú pántos félcipője, hamisítatlan közönségessége vértezetében. Pedig a Barbierne din Sevilla és a Lépcsős boltot ne nyissál viszályában, ha Eugen Barbu netán versenyre kelhetne Beaumarchaisval, nyilván ez utóbbi — a világirodalmi klasszikus — vinné el a pálmát. A Sä na-fi faci präväne cu scarä valahogy mégis élményebb élmény: a szerzővel való egy hárem pendülés hatja át a színjátékot minden izében, azt a román írót juttatja újfajta sikerhez, aki A gödör (Groapa) lapjain a társadalom peremén botorkáló tekergők, szélhámosok, kallódó kisemberek világának nyers színeivel tört be az irodalomba. Tehát Olga Tudorache, mint özvegy kocsmárosné, két fiával — egy menyével, két unokával — egy cseléddel közös fedél alatt. Íróilag vállaira nehezedő feladvány, hogy mivel ő a boldogult Vagyonszerző örököse, tőle eredjen és hozzá vezessen e dicstelen famíliában minden hatalom, de színészileg véghezvitt tour de force az, hogy egyeduralmát nem meri megtépázni-kérdőjelezni senki. Mint Kabanova Osztrovszkij Viharában — úgy dirigál szeretteinek ez a... családkapitány. Életrekeltésében Tudorache aduja, a maradéktalan azonosulás, tökéletes átlényegülés. Replikái nem mindig visszhangozzák hajszálpontosan, a szerzői diktandot, ám az egy pillanatig sem kétséges, hogy a kardos vénasszony zsigereiből szakadtak fel. Élvezetes játéka sem mentes némi ráduplázó önkényességtől, de összképében a megrajzolt portré messzemenően és végig igaz, hiteles. Ilyen kimagasló egyéni remeklés persze elképzelhetetlen erős csapat és hatékony csapatszezem nélkül: Giulesti mindkettőt felső fokon nyújtja, működteti. Sebastian Papaiani, Radu Panamarenco, Ion Pavelescu, Jeanine Stavarache, Agatha Niculau, Mircea Dumitru és Olga Bucularu biztosítja a főszereplő körül fortyogó (háborús) kisvirág sivár tőrőlmetszettségét, melynek közegébe szervesen illeszkedik bele Valeria Sitaru (Silvia) megkapó, Florin Dobrovici (Alexandra) szerényebb teljesítménye. Sanda Manu rendezte az előadást. Legékesebb kvalitása, hogy nyoma sincs jelenlétének — látszólag. Tudjuk, hogy létezik, vezényel a karmester, de nem látjuk-érezzük, amint beint, ritmust vált, felfokoz, irányításával (s nem pálcája alatt) úgy szárnyal, zeng-zúg a komikus concerto, mint sztereó lemezjátszón a zenemű. .. Nem érdekes? Míg A sevillai borbélyt nézem, gyakrabban jár az eszem a rendezőn, ugyanis amennyire „egy az egyben“ tolmácsolás a Sanda Maimé, anynyira stilizált és fantáziádat a Erella Germescué. Rendezőcentrikus ez — színészközpontú úr, és színház a javából mind a kettő. Nagy vonalaiban korhű a jelmeztár, Rossiraitól Beethovenig és visszahullámzik a hol aláfestő, hol kuncogva ellenpontos muzsika. Díszlet helyett hófehér vászon,falak fogják közre a szeretet irani goealmat. Egyetlen támlás szék, a zsinórpadlásról lelógatott gordonka jelenti a bútort, kelléket: minden egyébről a mi képzelőcsőrük gondoskodik. Szokatlan, de ha jobban meggondolom: találó tolvajkulcs egy 1775-ben készült vígjáték enyhén rozsdás zárjához, hiszen tudvalevő, milyen végletesen összegubancolt a cselszövény, melynek eredményeként Rozina —* Figaró mesterkedése révén — Ol.Al TIBOR (Folytatás a 4. oldalon) „Protest“ BARÓTHI ÁDÁM alkotása