Állami Deák Ferenc gimnázium, Zalaegerszeg, 1933
A fiatalságunk minden zabolátlansága egyszerre robbant volna ki belőlünk a szivüdítő gyűrűhinták és egyebek láttára, ha sordinot nem parancsolt volna a sok komoly felírás, esetleg boldogult örökifjú tornatanárunk Takács József jobb célra hivatott csattogtatója. Aztán jöttek a tízperces szünetek, kiröppenés az udvarra, ahol a gesztenyefák minden kéreggyűrűjét és levelét, a kerítés minden lécét külön ismertük, és ezután a nagyszerű tornakirándulások, amelyeken bajnoki mérkőzéseket vívtunk fülesben, footballban. Mind-mind felejthetetlen, sokszor visszavágyott és azóta sokszor átélt kedves emlékek. De minden visszaemlékezésünk önkénytelenül is mindig tanárainkhoz vezetett bennünket. A mai 20 éves találkozó hálás megemlékezése is nem az intézet kereteinek, a testnek szól, hanem elsősorban azoknak, akik ezen falakat nemes szellemükkel, lélekkel betöltötték. Ha a férfi-érettség objektivitásával is bíráljuk meg azt a tanító és nevelő munkát, amelyet ezen intézet lelkes, ambitiósus tanári kara csak a mi osztályunkban végzett 8 esztendőn keresztül, akkor is meggyőződéssel kell mondanunk, hogy ez a tanári kar már a mi korunkban is önmagát múlta felül és paedagógus-kartársait messze megelőzte azzal a tanítással és neveléssel, amelyben nekünk részünk volt. Mert lehet-e természetrajzot jobban tanítani, mint ahogy azt Haerter Ádám tette, akivel ősszel kikinicset, télen mohákat és zuzmókat, tavasszal hóvirágot és mocsári gólyahirt kerestünk és szedtünk rendszerbe, s így mindig a szabadban, a természet gyönyörű évszakos színpadjain, játszva és a gumók, szirmok összekapargálásában versenyezve, tanultuk megismerni a nagy természet törvényszerűségeit. Van-e tökéletesebb földrajz, mint az, amelyet mi Bencsik Jánostól kaptunk, aki hajóskapitányi múltjából merítve, mindig arról a földrészről tudott egy-egy saját történetet, személyes kalandot elmesélni, amely országnak, vagy városnak földrajzát meg akarta velünk ismertetni. És lehet-e jobban nyelvet tanítani, mint ahogy azt a mi latin tanárunk tette, aki az első naptól kezdve, ahogy a latin órán megjelentünk, 8 éven keresztül minden órán kizárólag csakis latinul beszélt velünk. És ha valaki egy leckét nem tudott, hát azt akár 8 éven át naponta fel kellett mondania (pl. „De consulibus.“) Épp igy elsorolhatnám összes volt kedves tanárainkat, de annyi mondanivaló lenne mindegyikükről, hogy arra a mai egész nap sem volna elégséges. Ezzel a lelkes, szívből jövő tanítással érték el tanáraink, hogy egész jövő fejlődésünket tökéletesen megalapozták : nemcsak tanulni tanultunk meg, de elértük, hogy mindaz, amit a középiskolák tananyaga felölel, nem légüres térben felfüggesztett frázis volt, a mi részünkre, hanem agykérgünk fejlődésének, szellemi képességeink kibontakozásának megfelelő mértékben nyújtott, az élettel szorosan kapcsolódó ismereti és egyúttal érzelmi mozaikok voltak azok, amelyeket céltudatos, hangyaszorgalmú munka a földön, magyar földön kezdett építeni és alulról fokozatosan tornyosított olyan pyramisokká, amelyeknek csúcsán a tudományos pályán is érvényesülni tudás reménységének zászlója lobogott felénk. De hála és nagyrabecsülés illeti tanárainkat azért is, ahogy ők minket neveltek. Felejthetetlenek nekünk pl. azok a magyar órák, amelyek Kossuth vagy Széchenyi irodalmi értékét épp oly tisztán analyzálták előttünk, mint ahogy politikai pályafutásuknak isteni lendületét és végzetszerűen és fájdalmasan magyar tragikumát plastikusan világították meg nekünk. Az egyetemes nagy magyar célokért mindig áldozatos, magával az egyénnel szemben szigorú, önfegyelmező, erényes, hittel és munkával telített volt az az élet, amelyre a mi tanári karunk nevelt bennünket. Talán ez magyarázza meg, hogy az ő fegyelmező, céltudatos munkájuk több nyomot hagyott bennünk, mint az egyetemi, vagy az egyetemen túli évek. Hogy egy rossz felelés, egy vizsgára készülés vagy különösen az érettségi izgalma, még akkor is felriasztott álmunkból, akár a front gránáttölcsérei közt is, amikor