Zalai Hírlap, 1958. november (3. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-01 / 258. szám

2. Az ENSZ közgyűlés csötörtök délelőtti üléséről New York­ (TASZSZ) Az ENSZ közgyűlés október 38-i délelőtti ülésén jóváhagyták a Biztonsági Tanács 1957 június 16 és 1958 július 15 között vég­zett munkáját. I. Tugarinov, a Szovjetunió képviselője felszólalásában arra emlékeztetett, hogy két év telt el a nemzetközi atomerő szer­vezet felállításáról szóló egyez­mény aláírása óta. A Szovjet­unió — mondotta Tugarinov —, támogatta az ügynökség létre­hozásának, gondolatát és tevéke­nyen részt vett munkájában a Szovjetunió ötven kilogramm U—235-t bocsátott a szervezet rendelkezésére, 45 ösztöndíjat biztosított a főiskolai tanulmá­nyok és tudományos kutató­munka céljára — közölte, hogy kész 20—30 szakértőt küldeni olyan országokba, amelyek a szervezet segítségét felhasznál­ják. A szovjet kormány — mon­dotta Tugarinov — kijelentette, hogy minden feltétel nélkül hajlandó segítséget nyújtani más országoknak, és nem törek­szik semmiféle kereskedelmi előnyre. Kész ezeknek az orszá­goknak uránt szállítani a leg­alacsonyabb világpiaci árakon. A szovjet küldött felhívta a figyelmet arra, hogy a szerve­zet egyes tagállamai, amelyek fontos szerepet töltenek be munkájában, különböző garan­ciákat, ellenőrzési és ügyleti biztosítékokat követelnek a se­gítségre szoruló országoktól. Ez durva megsértése a segélyben részesülő országok szuverenitá­­sána­k. Ezzel szemben a Szovjetunió — folytatta Tugarinov — az egyenjogúság és a szuverenitás tiszteletben tartása alapján nyújt segítséget. A Szovjetunió a szerződésekben nem követel szigorú ellenőrzést vagy fel­ügyeletet. Bízik abban, hogy ezek az országok a segítséget nem használják fel katonai cé­lokra. A Szovjetunió képviselője fel­hívta még a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok nem engedi, hogy a nemzetközi atomerő szervezet valóban egye­temes szervezetté fejlődjék. A megkülönböztetési politika kö­vetkeztében mindmáig nem vet­tek fel a szervezetbe olyan or­szágokat, mint a Kínai Népköz­társaság a Német Demokrati­kus Köztársaság a Mongol Népköztársaság és másokat. Még azt is megtagadták tőlük, hogy képviseltethessék magu­kat a szervezet ülésszakán. Az Egyesült Államok kormánya továbbra is makacsul szembe­helyezkedik azokkal az álla­mokkal, amelyeknek társadal­mi rendszere nem tetszik neki. Ahhoz, hogy a szervezet sike­resebb munkát végezhessen — folytatta —, a tagállamoknak meg kell állapodniuk a fegyver­kezési hajsza megszüntetésében és az atomfegyverek végleges eltiltásában. A Szovjetunió küldötte kife­jezte azt a reményét, hogy a szervezet figyelembe veszi a munkájára vonatkozó bírálatot, és fő célkitűzéseinek megvaló­sítására összpontosítja erejét. Csehszlovákia, Lengyel­ország, Románia és India képviselői ugyancsak bírálták a nemzet­közi atomerő szervezet munká­ját és annak megjavítását sür­gették. A nemzetközi atomerő szer­vezet jelentésének megvitatása a közgyűlés csütörtök délutáni ülésén folytatódott. (MTI) Várható időjárás szombaton estig: felhős, párás idő, több helyen köd, néhány helyen ködszitálás. Holnap az ország nyugati felében kisebb esők. A nappali hőmérséklet alig változik. Vár­ható legalacsonyabb éjszakai hőmér­séklet 3—6 fok, keleten egyes helyeken még gyenge talajmenti fagyok. A leg­magasabb nappali hőmérséklet szom­baton 10—13 fok között. Távolabbi ki­látások: felhős idő esőkkel. Francia lapok Dulles politikájáról Párizs. (MTI) A francia sajtó felhívja a figyelmet arra, hogy az amerikaiak egyre-másra be­avatkoznak az algériai problé­mába. Az Aurore-tól az Humanité-ig a legtöbb lap közli az Isztasz Szabah New York-i tudósítójá­nak jelentését, amely szerint Dulles az elmúlt napokban tu­domására hozta az algériai ideiglenes kormány New York­ban székelő tájékoztatásügyi miniszterének, Mohammed Ja­­zidnak, hogy személy szerint támogatja De Gaulle tábornok legutóbbi javaslatát, és reméli, hogy az Algériai Felszabadítási Front ezeket elfogadja. (26) Krämmerhof a nagy pánikban elvesztette a szemüvegét. Hunyorogva bámult az előtte ülő Dovgalevre, s idegességében folyton a szemé­hez kapott, mintha szemüvegét akarná meg­igazítani. A kihallgatás első félórájában rövi­den válaszolgatott a kérdésekre, nyilván nem akart belemerülni a részletekbe. Krämmerhof azt állította magáról, hogy csapattiszt, kapitá­nyi rangja van, s a városban a kiürítés ellen­őrzésén dolgozott. Dovgalev úgy tett, mintha mindent kész­pénznek venne. A beszélgetés egyre több dologra tért ki, s Krämmerhof kezdett belegabalyodni Dovgalov hálójába. — Tehát maga felelt a kiürítésért? — Nem... Én csak az egyik felelős voltam, egész csoport dolgozott a kiürítés megszerve­zésén és ellenőrzésén. — Ki állt a csoport élén? — Kunheil ezredes. — Hol van jelenleg? — Nem tudom, letartóztatták. — Miért? — Az önök bombázói nap mint nap elsül­lyesztették a kikötőből kifutó hajókat. Valakit felelősségre kellett vonni . S miért éppen Kunheilnek kellett szen­vednie? — Ő felelt a kiürítésért. — Sikerült rábizonyítani Kunheilre, hogy összeköttetésben áll a mi légierőnkkel? — Nem. Krämmerhof nem találta gyanúsnak a »si­került rábizonyítani« kitételt, nem vette ész­re, hogy az orosz ezredes úgy kerülgeti a lé­nyeget, mint macska a forró kását. — Más volt a bűnös — folytatta a német. — Amikor Kunhent lecsukták és átadták a bíró­ságnak, lelepleztek valami Ruckert kapitányt. Szovjet rádióadója volt. Dovgalev alig tudta izgalmát palástolni. — Minden erejét összeszedte, hogy uralkodni tudjon magán. — Mindent bevallott ez a Ruckett? — kér­dezte közönyösen Dovgalev. A Gestapo-tiszt hallgatott egy kicsit, majd így szólt: — Megszökött. — Hogy szökhetett meg, amikor be volt zár­va? Nem gondolja, hogy ez kicsit hihetetlen? — Megsebesült. Ezt a vérnyomokból állapí­tottuk meg. Biztos elbújt valahol, s belehalt a sebébe. — S honnan tudja ezt ilyen pontosan? — Dovgalev mereven nézte Krämmerhofot. — Én ... — egy pillanatra elhallgatott. — Igen maga ... Honnan tudja mindezt? Vagy a kiürítéssel foglalkozott, vagy a diver­­zánsok elfogásával. Nem akarja talán beme­­sélni, hogy az újságban olvasta ezt? — Hát... — rugaszkodott neki a tisztálko­dásnak Krämmerhof — a barátom a Gestapo­­nál dolgozott, s ő mondta. — Mi a neve a barátjának? — kérdezte vil­lámgyorsan Dovgalev. Krämmerhof hallgatott. — Hát bizony, amikor kitalálta ezt a barátot, nevet is kellett volna adnia azonnal — jegyezte meg Dovgalev. — Nem szép, hogy a Gestapo munkatársa így melléfog. — Miért a Gestapoé? — Nézze, felnőtt emberek vagyunk, beszél­jünk komolyan — mondta nyugodtan és meg­győződésből Dovgalev, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy ez a német valóban a Gestapo embere. Abban biztos volt, hogy Krämmerhof nem csapattiszt, aminek kiadja magát. Dovgalevnek sohasem csalt a szimata és a tapasztalata. — Mondja, nem vett részt a Ruckert elleni hajszában? — Nem. Dovgalov elmosolyodott. — Akkor nincs más hátra, mint megint az újságra hivatkozni. — Már mondtam, hogy a barátom, Falberg őrnagy .. . — Már késő. Semmi értelme világra hozni ezt a nem is létező Falberg őrnagyot. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s egy civilruhás férfi lépett be. Látszott, hogy a ruha nem a sajátja, lötyögött rajta. Dovgalov nézte, nézte, s nem hitt a szemé­nek. Igen, kétségtelen, hogy ez Gyementyev! Csak bajuszt és rövid, szőke tengerészszakállt növesztett. — Épp jókor, Gyementyev elvtárs! — mond­ta neki Dovgalov olyan nyugodtan, mintha csak egy félórával ezelőtt ment volna ki a szobából. — Azt hiszem, az én emberemnek most más hazugságot kell kitalálnia. No, ül­jön le. Gyementyev azonnal megértette, miről van szó, odament az asztalhoz s leült szemben Krämmerhof­fal, aki ijedten rámeredt s hátra­hőkölt. — No, de remélem, nem kell tovább a fül­lentéseivel foglalkoznunk — fordult Dovgalov a Gestapo-tiszthez, s megnyomta a csengő gombját. A szobába az őr lépett be. — Menjen, és gondolkozzék egy kicsit. Egy óra múltva majd beszélgetünk. Rendben? — Rendben — Krämmerhof még mindig le­sújtva bámulta Gyementyevet A Gestapo-tisztet elvezették. Dovgalov alig várta, hogy az ajtót becsukja maga mögött a német. Olyan hévvel ugrott fel, föl, hogy a karosszék messze csúszott alóla. Odarohant Gyementyevhez. — Életben van! Többet nem tudott mondani. Megölte Gye­mentyevet s úgy tartotta karjaiban, mint apa a hosszú és veszélyes útról hazatérő fiát. So­káig álltak így acélosan ölelve egymást. Ka­tonák voltak, akiknek az jelentette a legna­gyobb boldogságot, ha sikeresen végrehajtot­ták a rájuk bízott feladatot. (Vége) ZALAI HÍRLAP 2. A »Doktor Zsivago« és a Nobel-díj Miről szól a Nobel-díjas re­gény? Zsivago árva fiú, aki jómód­ban nevelkedett az 1905-ös for­radalom felbolygatta Moszkvá­ 1958. november 1. fk Paszternak-ügy A Svéd Tudományos Akadémia az idei irodalmi Nobel-díjat Bo­risz Paszternak-nak ítélte oda ..Doktor Zsivago” című regé­nyéért. 1. Bemutatjuk Paszternákot... Élete nem gazdag külső ese­ményekben. Néhány évszám mindössze, azok is nagyobbrészt egyes köteteinek megjelenési dátumai. 1890-ben született Moszkvában, művészcsalád egyetlen gyermekén­. Édesapja, Leonyid Paszternák neves fes­tőművész, akadémikus volt. A fiatalember különböző külföldi egyetemeken tanul, előbb jo­gásznak készül, majd történész­nek, végül a filológiai fakultá­son végez. 1914-ben jelenik meg első verseskötete «­Testvér a felhők között« címmel. Paszternak ek­kor a Burljuk-, Hlebnyikov-, Majakovszkij-féle futurista is­kolához tartozik. Persze ez az irodalmi irányzat korántsem volt egységes, és a szakadás ép­pen ekkor, az első világháború kitörésekor következett be. Hangsúlyoznunk kell: nem mű­vészeti, hanem világnézeti okokból. A háború megítélése két táborra szakította az orosz értelmiséget. Az egyik része helyeselte a háborút, mondván: Oroszország szent hivatást vál­lal ebben a harcban, mert szét­zúzza a német rémet. A másik rész viszont világosan felismer­te, hogy a háborúban a nép csak veszthet. Paszternák ez utóbbi álláspontot támogatja — ekkoriban Majakovszkij leg­szorosabb baráti köréhez tarto­zik — és talán ennek is tulaj­donítható, hogy a forradalom kitörése után nem emigrál. Mert az emigráció, illetve az otthon­­maradás fontos kérdés volt 1917 után az orosz életben. Az orosz irodalom élvonalának egy jelentős része elme­nekült Oroszországból. Ivan Bunyin, Alekszej Tolsztoj, Kuprin, Leonyid Andrejev, Merezskovszkij és felesége, Gippiusz. Balimont és a világhírű fes­tő, Ilja Rjepin — mind külföldre sza­ladtak, és ilyen vagy olyan módon a szovjet hatalom ellen foglaltak állást. (Az igazság kedvéért azt is ide kell írnunk, hogy később jónéhányan visz­­szavonták ekkori kijelentéseiket és visszatértek hazájukba. Voltak azon­ban, akik még Hitlerekkel is együtt­működtek. Ez a Merezskovszkij házas­pár volt.) Igen kevesen voltak az ér­telmiségi, illetve nemesi származású írók közül, akik vállalták az új állam­­hatalommal való közösséget, vagy ha erre nem is voltak hajlandók — lega­lább lojálisak maradtak. Gorkij, Biok, Brjuszov, Majakovszkij e tábor leg­nevesebbjei. Paszternak tehát a Szovjet­unióban marad. Verseskönyvei állandóan megjelennek, csak­nem minden évben egy kötet. Ám a költő csupán 1927-ben jut el odáig, hogy némiképpen kö­zösséget vállaljon a szovjettel. Ekkor az 1905-ös forradalom huszonötödik évfordulójára poémát ír. Ez az elbeszélő köl­teménye, valamint a «Schmidt hadnagy«­ címmel megjelent versciklusa — foglalkozik egye­dül a forradalomml. Igen ám, de Paszternak itt sem volt hajlan­dó tovább menni 1905-nél! Máért? Könnyű erre megtalálni a magyarázatot. 1905 még nem jelent éles választóvonalat a polgárság és munkásság harca, illetve céljai között. A harmincast évek közepétől egészen a legutóbbi időkig azután nem jelenik meg eredeti Paszternak-vers. Ennek oka volt az írón kívül egy bizonyos szűk látókörű szemlélet is, amely bizony nem kis károkat okozott a szovjet iro­dalmi életben. Ez időszakban Paszter­nák műfordítással foglalkozik. A nagy formakultúrájú és óriási szókinccsel bíró költő szép sikereket arat ezen a területen. Goethe Faustját, Shakes­peare Hamletjét és több más drámá­ját, Petőfi János vitézét, a Szentem­ber végén-t, a grúz klasszikus költő­ket tolmácsolja többek között, oroszul , kiválóan. 1956 tavaszán újból eredeti költemén­yeikkel jelentkezett. Ezek a művek árulkodtak elő­ször arról, hogy milyen változá­sok következtek Pasztemak vi­lágnézetében. .Esvn­k versében például így ír hazájáról: S a fehér, halott országnak, melytől megdermed a fény, odasúgom: »Várva-várnak, te több vagy, mint a remény«. (Zúzmara) A versek, mint Pasztemak többi művei, csodálatos finom hangulatokat örökítenek meg, nagy művészettel. Mégis: Pasz­ternak — akárhogyan tekintjük — egy elmúlt világ művészetét­­próbálja feléleszteni. Szépek a versei, ezt kár lenne vitatni, csak éppen nem mondanak semmi újat. Ahhoz pedig, hogy valaki korszakalkotó nagy író lehessen, többek között ez is szükségeltetik. Még valamit, ami sha nem is szorosan művészi kérdés, ám azért el kell mondani Paszter­nákról. Azt, hogy miként él? A költő magas honoráriumokat kap fordításaiért, Moszkva kör­nyékén hatalmas nyaralója van, olyan,­­amit — Zaszlavszkij szerint — bármelyik nyugat­európai, vagy amerikai író meg­irigyelhetne tőle.« ban. Ismeretségi köre, barátai egytől-egyig a baloldallal szim­patizálnak, tehát­­— legalább szavakban — lelkesen támogat­ják a forradalmat. Zsivago azonban nem ismeri az életet, idegenül mozog annak minden területén, mind az egyetemen — orvosnak készül —, mind másutt. Az első világháború nyitja fel a szemét és ez a megismerés mélységes undorral tölti el minden iránt. Menekül­ni szeretne, egy külön kis «kuckót» teremteni önnön ma­ga számára. Megnősül, a felesé­ge egy távoli rokon leánya Kitör a forradalom aztán hosszú évekig még a polgárhá­ború dúlja fel Oroszországot. Zsivago, aki szinte mániákusan retteg a fegyverektől, és vala­miféle keresztényi szeretet­­eszmény lebeg előtte példakép­pen, nem tud más megoldást találni, mint hogy megint bú­vóhelyet keressen. A menekü­lés azonban sehogyan sem akar sikerülni. Erőszakkal elhurcol­ják a sztyeppeken kóborló vö­rösök, kényszerítik arra hogy orvosuk legyen. Aztán vissza­tér Moszkvába, ekkorra már mindenkijét elvesztette: felesé­gét, családját és a másik asz­­szonyt, Larát is. Ekkor meghal. Negyven esztendős volt mind­össze. Ez a "­Doktor Zsivago«-nak, ennek a nagy vihart felvert re­génynek a tartalma. Maga az író így jellemzi munkáját: »El­ső és egyetlen művem, amely­ben maradék nélkül megmond­tam mindazt, amit gondolok és amelyben kifejezhettem életem egész értelmét és sajátosságom lényegét.­« Lássuk tehát: mit akart Paszternak elmondani? A forradalmak borzalmasságát, megállapítani azt, hogy a szerelem az egyedüli dolog, ami ebben a vad létben megnyugvást adhat a szénre törekvő embernek. Mert ugyan a for­radalom szükségszerű valami, de „a forradalmakat olyan fanatikusan zse­niális emberek csinálják, akiknek egyetlen keskeny vágányon működik az esze ... Az egész felfordulás né­hány hétig, legfeljebb évekig tart, en­nek ellenére, utána évtizedekig, sőt évszázadokig uralkodik a szűk látó­kör szelleme, amely a forradalomhoz vezetett és szentnek tisztelnek . . Ez megkötözi Zsivalgot, lehetetlenné teszi, hogy tehetsége kibontakozzék. ,,Feles­leges emberré” lesz, a­ki már semmire sem képes, még remélni sem tud. Per­sze a forradalom azért hasznos is volt részben — mondja Paszternak —. El­szakította az embereket a tulajdontól és így nem gazda-, hanem vendégként járnak-kelnek e földön. Mire jó ez? A krisztusi eszményhez jutunk köze­lebb, mindenki szeret mindenkit — ez a jövő perspektívája. Ebben benne van az is, hogy az író nem sokat tö­rődik a marxizmussal, sőt egyenesen tagadja azt. A France Presse írja a regényről: ,,A regény belevilágítván az orosz lélek rejtelmeibe, megmutatja annak radikális ellenállását a marxiz­mussal szemben és hűséget az örök keresztény érdekekhez . .Kell ehhez kommentár? És a Nobel-díj? Paszternak sohasem tartozott az orosz irodalom élvonalába és különö­sen nem tartozik oda, mint pró­zaíró. (A «J­oki or Zsivago» előtt két elbeszélés-kötete je­lent meg: a »Menlevél« és a »Légi utak«. Ezek semmi kü­­­­lönös sikert nem arattak.) Nyil­vánvaló, hogy a Nobel-díj szá­mára történt megítélése szov­jetellenes politikai meggondo­lások alapján történt Ilyenkor általában fel szokták so­rolni, hogy kik azok a XX. század jelentős írói­ közül akik nem részesül­tek e magas kitüntetésben: Csehovot, Go­kijt, Solohovot és társaikat. Mi inkább nézzük meg, hogy ki kapott még az orosz írók közül. Az emigráns Ivan Bunyint 1933-ban jutalmazta meg a Svéd Tudományos Akadémia. Bu­nyin szintén a magát ,,apolitikusnak" nevező írók közé tartozott, aki azon­ban néhány szovjetellenes gúnyirattal rászolgált az elismerésre. Különben beszéljenek a tények! íme egy részlet Banyirmnak 1950-ben, New Yorkban ki­adott Csehov-életrajzából. „Mind cseppben a tengeri Oroszország, amely Szovjetunióvá lett, belenyugszik az orosz történet legostobább, legfájdal­masabb megcsúfolásába. Nagy Péter városát Leninnek adták, az ősi Nyizs­­nyij-Novgorodból Gorkij, a tveri nagy­­hercegség egykori székvárosa — Ka­­linyin, egy senkiházi nyomdászlegény, Kalinyin városával. ..Nem tudja az ember, nevessen-e, vagy sírjon ek­kora ostobasáér láttán? !Különben ér­demes összevetni ezt az idézetet, a ..Doktor Zsivago”-ból fordított néhány mondattal. Lényegileg semmi különb­ség nincsen a kettő között. Abból is, ebből­ is a név megvetése az, amit ki­olvashatunk.) 3. Paszternak és magyar tisztelői Borisz Paszternak nevét első ízben Illyés Gyulának a har­mincas évek közepén írt «Oroszország» című úti napló­jából jegyezhette meg a ma­gyar olvasó. Illyésnek ez a munkája általában haladó volt a maga idejében és bátor poli­tikai tettnek számított a meg­írása. Némely helyen azonban már akkor bejelentette, hogy fenntartással fogadja a szocia­lizmus eszméit, így Paszternak esetében. Illyésnek az tetszett különösen Paszternakban, hogy állítólag «még azt a szót sem írta le, hogy szovjet». Ugyan­csak ő volt, aki az első Paszter­­mak-verset magyarra fordította. Végül, 1956 őszén szintén Illyés sietett bemutatni a régi isme­rőst. Az akkor lefordított ver­sek között volt a fentebb idézett «Zúzmara» című költemény is. Fehér Pál

Next