Zalai Hírlap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-03 / 1. szám

4 ZALAI HÍRLAP Min nevet a falu ? A hahóti tanács épületében páncélsúlyú páncélszekrény körül szorgoskodik négy jól megtermett férfi. No, nem bankrablásra készülnek, csupán a monstrumot szeretnék odébb tenni. Egy sodronyos vaságy elszállítása is munkát ad nekik. — Fiúk, ne vigyük el az ágyat! — javasolja egyikőjük. — Tegyük a titkár szobájába! Lesz mire ledőlni napközben, ha lemegy a vérnyomása. A cipekedők úgy látszik, nézik a Forró szél című jugoszláv tévéfilmsorozatot, amelynek főhőse a kritikus pillanatokban mindig érrendszerének változásával reagál. — A tv-műsoron kívül min nevet még a falu? — kérdezzük a tanács dolgozóitól. Gótikus betűkkel teleírt pergament mutatnak. Kihívás a címe, s arról szól, hogy a tanács és intézményeinek dolgozói sportversenyre — az ő fogalmazásukkal élve „öttusa tornára” — hívják a helyi tsz dolgozóit. Nevezetesen a gazdaság „azon teregető vezérit, szittya vitézit és deli amazonjait, akik a fizikai munkát tisztes távolból borzadva szemlélik.” S, hogy mire lesz jó számukra a sakk, a teke, az asztalitenisz, a röplabda és a foci? Nos, e „vitézi torna ágainak űzésével intenzíven megdolgoztathatják a Volgában és az íróasztaloknál elpettyhüdt ülőizmaikat, meggémberedett végtagjaikat.” És milyen hahota járta régen Hahóton? Erre a falu legidősebb viccmesterétől, a 80. életévében járó Jankó Jánostól — vagy ahogy a helyiek nevezik: Miska Jancsi bácsitól — kapunk választ. Na és gyerekkori pajtásától, Petőfalvi János nyugdíjas tsz-elnöktől. — Én mondom magának, ilyen emberre, mint Miska Jancsi, mindenhol szükség van — így az utóbbi. — Még a fronton is könnyebben tudtuk elviselni a megpróbáltatásokat az ő víg kedélyének köszönhetően. Azt hiszem, őt is az örökös optimizmusa tartotta életben azok után, hogy Kecskemétnél gránátszilánk fúródott a testébe, s a bal karja lebénult. — Ami igaz, az igaz: minden marhaságban benne voltam — hagyja helyben Jankó János. — Habár ha belegondolok, azok a régi kotya- Hahóti hahota lások, regölések, szüreti felvonulások és a Legényegylet dalárdája nem is voltak olyan butaságok. Annál inkább annak számítottak a verekedésnek a régi búcsúkban. Egyegy ilyen ünnep nem múlt el anélkül, hogy az alsó-hahóti legények ne keltek volna bírókra a felső-hahótiakkal. Olyan volt ez, mint manapság a búcsúi futballmeccs két szomszédos falu között. Mindketten emlékeznek arra a mókás történetre, ami hajdanán megesett Hahóton. A községi tűzoltóegylet — más tárolóhely nem lévén — a módos bíró lábaspajtájában tartotta lóvontatású, kéziszivattyús fecskendőjét. Az egyik őszön a szokásosnál is több betakarítani valója termett a bírónak. A krumplinak már csak a fecskendő víztartályában jutott hely. Ezzel addig nem is volt különösebb baj, amíg nem ütött ki tűz a faluban. Kapkodták ám kifelé a krumplit, amikor meggyulladt az egyik zsupos ház. Mire szabaddá tették a fecskendőt, addigra a fél falu leégett. — Az eset után összeültek a falu vezetői — meséli Petőfalvi János —, s úgy döntöttek: a bíró ezután tűz előtt egy nappal köteles kiüríteni a fecskendő tartályában tárolt terményt. Az iskolásoknak mókamestereik vannak. Közéjük tartozik Borbás Karcsi, Fullér Erika, Weilinger Zoltán — valamennyien nyolcadikosok —, és a hetedikes Tóth József. Az őrsi és rajfoglalkozásokon ők gondoskodnak a jókedvről. — Persze nemcsak akkor mesélünk vicceket egymásnak — így a legfiatalabb, Tóth József. — Mondjak egyet a szalonképesebbek közül? Nos, matek órán kérdi a tanár a diáktól: Mi a végtelen? Mire emez rávágja: a világegyetem és a tanév. És egy mai történet: A tantestületnek is van „kihívása” öttusa tornára, amit a tanácsi dolgozóknak címeztek. Mégpedig válaszképpen az államigazgatásiaktól érkezett felhívásra, a következő szöveggel: „Az híres és meszsze földön nevezetes Alsó és Felső nagy Hahót oskolamesterei, oktatói, fegyverhordozói és harcosai az pimasz hangú kihívástól felajzva lovagi tornára hívják a nép hatalmát bitorló, tintanyaló prókátorokat. Ezen nagy csaták színhelye és fegyvernemei a községi csapszék e célra rezervált asztalánál az nagy vezíreink jelenlétében döntessenek el.” Játékos nép tehát a hatátt, s hogy van humora, ahhoz semmi kétség nem férhet. S ez így a jó, mert ezáltal színesebb, vígabb az élet — mégpedig egész évben, nemcsak ilyenkor, Szilveszter táján. Mihovics József Arcok közelről „ Viszem az örömet, és néha a bánatot... ” Postás Ernő — Lentiből — Tessék mondani, Soós Ernőék hol laknak — érdeklődöm egy fiatalasszonytól Lentiben, az Ifjúság utcában. — Sajnos, nem tudom — rázza tanácstalanul a fejét. — Akit keresek, már hoszszabb ideje kézbesítőként dolgozik a postán ... — Miért nem ezzel kezdte? — szakít félbe az asszonyka, s pillanatok alatt pontos útbaigazítást kapok tőle. Az ősz hajú, idős postást éppen tévézés közben, zavarom. Hellyel, étellel, itallal kínál, aztán belekezd életének emlékezetesebb pillanatainak felidézésébe: — A szüleim itt dolgoztak Lentiben a kávégyárban. Később a jobb megélhetés reményében Pécsre költöztek. Én ott születtem. Szegény édesanyám a világra jövetelem után néhány nappal meghalt. Mivel édesapám egyedül nem boldogult velem, hazahozott Lentibe a nagyszüleimhez. Ők viselték gondomat, s neveltek fel. Az elemi iskola befejezése után nagyszülei nem tudták taníttatni. Szerény anyagi körülmények között éltek, még a saját létfenntartásuk is gondot jelentett számukra. Így aztán az unokafiú tizennégy éves korában már a sommások kenyerét ette. Tavasszal felpakolta a batyuját, és elment Tolna megyébe, a Dombóvár melletti Alsóleperd-pusztai uradalmi majorba dolgozni. — Keserves idők voltak — meséli nagyokat sóhajtva. — Hajnalban kimentünk a földekre, és csak a sötétség kergetett a szállásunkra bennünket. Sokszor még annyi időnk sem volt, hogy a homlokunkról a verítéket letöröljük. Havi nyolc pengőt és egy mázsa búzát kaptam fizetségül. Amikor ősszel hazajöttem, mentem az erdőre fát vágni, hogy a téli tüzelőnk meglegyen. Így ment ez évekig. korán kirobbant a másod világháború, amit ő sem úszhatott meg katonáskodás nélkül. Több mint egy év elteltével léphetett csak újra magyar földre. Röviddel a hazaérkezése után hallotta, hogy a posta munkaerőt keres. Megpályázta az állást és el is nyerte. Ezerkilencszáznegyvenhat szeptemberében már kézbesítőként dolgoztam a lenti postán. Egyenruhát, közlekedési eszközt persze nem kaptam. Sokszor még este tíz órakor is cipeltem a küldeményeket. Néha térdig süllyedtem a sárban. Volt egy népszerű elődöm, akit postás Tóni bácsinak becéztek. Amikor először a nyakamba akasztottam a postás tarisznyát, megfogadtam, hogy majd hozzá hasonlóan fogok én is dolgozni. — Megvalósult az elhatározása? — Úgy érzem, igen. Igyekeztem az emberekhez alkalmazkodni. Ebben a szakmában mindenkivel szót kell érteni. Ahány küldemény, annyiféle ember van. Néhány helyen már családtagként kezelnek. Ennél pedig nincs nagyszerűbb érzés! Viszem az örömet, és noha a bánatot is a tarisznyámban. Egy levél kézbesítése nem állhat csak anynyiból, hogy a címzettnek egyszerűen a markába nyomom a borítékot. Főleg az idősebb, egyedül élő emberek igénylik a beszélgetést. — Bizonyára vannak felejthetetlen emlékei. — Egy idős embernek vittem postai küldeményt. Egyedül élt, a gyermekei már régebben elköltöztek Lentiből. Csodálkozva láttam, hogy a bejárati ajtó nyitva van, a konyhában pedig ég a villany. Ott feküdt szegény öreg magatehetetlenül az ágyon, súlyos agyvérzéssel. Szóltam a szomszédoknak, azonnal mentőért telefonáltunk. Sajnos, a kórházba szállítás közben meghalt. — Hamarosan nyugdíjba megy... — Május elején leteszem a postás táskát, de a szakmának azért nem akarok végleges búcsút inteni. Talán majd lesz arra lehetőség, hogy nyugdíjasként is foglalkoztassanak. Őszintén szólva ennek örülnék a legjobban. Mindenesetre furcsa lesz majd a csend, hiányoznak a régi, kedves, megszokott arcok. Egy ideig szótlanul üldögélünk. Várom, hogy majd panaszkodni kezd. Mert a postásnak menni kell szakadó ekobéry hóviharban, térdig érő sárban. Ő azonban nem tér ki erre. Talán munkája közben — harmincnyolc esztendő alatt —, erre soha sem figyelt. Az egykori bácsi jó kezekbe adta a stafétabotot. Az utódját is köztiszteletben álló postás Ernő bácsiként emlegetik a városban. Ennél nagyobb elismerést pedig aligha kaphat munkájáért. Völgyi Ferenc 1985. január 3., csütörtök KIWFSZFffi I fi si IM i’fi trnk C J v _ v ' ' ' , • C J Nem volt mindig intézményesített testület: 1949-ig maszekok voltak a kéményseprők. Egy-egy falunak, városrésznek megvolt a maga kormosképűje. Ők mondják — némi iróniával —, hogy aki nem szeret dolgozni, már reggel összekormozza magát, hogy azt gondolják róla, már el is fáradt. A szakma szépségéről Márovics József, a Zalaegerszegi Városgazdálkodási Vállalat kéményseprő kirendeltségének vezetője 25 éve kóstolt bele a szakmába, a füstfaragásba. — Szép évek voltak ... Aztán kiemeltek, s letettem a golyóskötelet, a toló- és csőkefét, a kaparóvasat, a kéménykulcsot, a szájkendőt, a formaruhát — sorolja a szakma relikviáit. Meg a papucsot is. Mert nem is olyan régen a kéményseprők papucsban jártak. Ennek okáról a részlegvezető, Havasi Zoltán ad magyarázatot. — Ha beléptek egy lakásba, a küszöbön lerúgták a papucsot, hogy ne vigyék be a port, sarat. Meg aztán a régi mászókéményekben is mezítláb „közlekedtek”. — Nem lehetett valami kényelmes. — A szabad élet mindenért kárpótolt. Meg aztán fentről csudaszép kilátás nyílik! Nosztalgiát emlegetünk. Jó „bolt” volt hajdanán a kéményseprő naptár. Márovics József már mozdul is: előbb egy kártyanaptárt kerít elő — „szabályszerű” meztelen nő van rajta, igaz félig háttal, aztán ugyanő negyedíves falinaptáron — felöltözve. — Ezért borravaló járt a kéményseprőknek. Egy tízesnél senki sem adott kevesebbet, amikor újévi jókívánsággal és a naptárral bekopogott. Gondolja el, akinek volt öt faluja ... Képzés csak Budapesten — Nem vonzó szakma — így Márovics József. — Talán — mert csak Budapesten folyik képzés? — meditál. — Az előbb a szakma szépségéről beszélt. — Azt változatlanul vallom. Szabad szakma! Igaz, sok lépcsőt meg kell mászni, egyensúlyozni a járódeszkákon, de aki kimegy területre, attól senki sem kérdi, hogy mikor, hol, meddig dolgozott, csak végezze el a munkáját. Egyébként ránk mindaddig szükség lesz, amíg kémények emelkednek a tetők fölé. — A gombfogás ... — Néha mosolygunk rajta, de megszoktuk, hogy az emberek babonából megfogják a gombjukat, ha meglátnak bennünket. — Az szerencsét hoz? — Kinek-kinek. Mások a kéménytisztító kefénkből kérnek egy-egy szőrszálat. Ha kint hagyjuk, s úgy „lopják”, állítólag dupla szerencsét hoz. Három a 21-ből Az ember ne legyen babonás? A vállalatnál 21 kéményseprő dolgozik. Mi ez, ha nem nyerőszám? — Tóth Tibor, Cseresznyés Zoltán, Polcza István — mutatkozik be a három ifjú ember, akik — főnökeik szerint is elhatározással vették fel a fekete ruhát. — Milyen? — Finom meleg! — így Polcza István, akinek eredeti szakmája gépi forgácsoló. — Tekintélyes pályamódosítás esztergapadtól kémény mellé kerülni. — Az az igazság, hogy azt nem szerettem. A kötöttséget. Nem a fegyelmet, az itt is van, talán nagyobb is, mint ott, de a természetemmel ellenkezik az egyhelyben való tevékenység. Az is igaz — fűzi hozzá, — hogy itt a pénz is több. Tóth Tiborról ugyanez derül ki, eredeti szakmája neki is a fémforgácsolás. — Nem voltam sem magammal, sem a munkahelyemmel megelégedve. Ez más ... Szabadabb élet. Cseresznyés Zoltán csatlakozik az előtte szólókhoz: — Most betanított munkások vagyunk, igaz, de lehet belőlünk itt is szakmunkás. Pár hónapja gyakorolják a felelősségteljes munkát, máris sok érdekességet említenek. — Szinte hihetetlen az emberi felelőtlenség. A kéménybe beépített gerendák már kimentek a divatból. Ahol ilyen volt, már leégett a ház, vagy jobb esetben csak a tető. Viszont a golyóskötél gyakran „találkozik” a kéményben felejtett kőműveskanállal, serpenyővel, aztán csodálkozik a tulaj, hogy rossz a huzat a kályhában — sorolja Polcza István. Márovics József kér szót: — Lelkesek ezek a fiatalemberek. A pénzük sem rossz. — Az mennyi? Számolnak. Ezzel, azzal eléri az ötezret. Mert a beszedett díjak 5 százaléka is az övék. „Emberek közt vagyunk” — Nemcsak az anyagiak — így Polcza, a szóvivő. — Változatos környezetben, emberek közt vagyunk, mindig más arcokkal találkozunk, akik később nyilván ismerősök lesznek. Nyár, tetők, kémények... Szóval szép. — Kínálás? — Hát... Nem mondjuk, van ahol töltenek egy pohár bort, de azt legfeljebb csak a munka végén fogadjuk el. Van másik véglet is: nem akarnak fizetni, sőt elzavarnak bennünket. — A soproni Storno család padlásokon gyűjtött dolgokkal alapozta meg múzeumát. — Ma már egyre kevesebb a padlás, nemhogy a régi cucc. És mi nem is gyűjtünk régiséget — mondja Tóth Tibor. — És mit gyűjtenek? — Egyelőre szakmai ismereteket. Mészáros Ferenc A város felett. A golyóskötél arról „beszél", hogy nincs bedőlve a kémény, szabad a füst járata. (ZH fotó — Polgár Tamás felvétele) Nem futottak ki a halászhajók.. Jegesedik a Balaton A fagyos éjszakákat követően megkezdődött a jegesedés a Balatonon. Mint azt a Siófoki Meteorológiai Obszervatórium ügyeletesei elmondották: a Szilveszterkor még hullámzó magyar tenger déli partjánál összefüggő, két-három centiméter vastag jégréteg képződött. Amennyiben a hideg tovább tart, néhány napon belül jégtakaró borítja a tavat. A Balatoni Halgazdaság halászhajói a kikötőben tartózkodnak, a jég miatt már nem tudtak kivonulni, így megkezdték a vízijárművek téli javítását. Emellett hozzáláttak a jégvermek előkészítéséhez: Siófokon, Fonyódon és Keszthelyen az öt jégveremben több mint kétezer tonna jeget szeretnének tárolni a nyári időszakra. Ehhez azonban az szükséges, hogy legalább tíz centiméterre „hízzon” a jégpáncél. (MTI)