Zalai Hírlap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám

4 Abortusz-rita Olaszországban „Caro Giulio, jóllehet már nem én állok az egészségügy élén, ha de Lorenzo nem te­remt rendet, annak a sok száz meggyilkolt bambinónak a sorsa mégis a mi lelkünkön szárad” — ezt Carlo Donat­­-Cattin mondta, de még nem fejezte be: „ma az anya eny­he fejfájása is elég ahhoz, hogy az orvos akár egy öthó­napos magzatot is elhajtson’­ — tette hozzá. A magyarázat: Giulio — Andreotti, új olasz miniszter­­elnök; Francesco — de Lo­renzo, a kormány liberális párti új egészségügyi minisz­tere; Donat­ Cattin — az elő­ző kormány egészségügyi mi­nisztere, most viszont a mun­kaügyi tárca birtokosa. Donat­ Cattin kijelentése ál­talános felháborodást váltott ki, nemcsak azért, mert az Olaszországban ismét igen érzékeny pontnak számító abortusz-kérdésről alig két nappal azután beszélt, hogy már nem tartozik a hatáskö­rébe az ügy, hanem főleg azért, mert sértette mind az orvosok, mind a magzatuktól megváló anyák önérzetét. De Lorenzo — aki elődjével ellentétben orvosi diplomával rendelkezik — kollégái nevé­ben kikérte magának, hogy az olasz orvosok alapos ok nélkül vállalkoznának a ter­hesség megszakítására. A nők nevében pedig az Olasz Szo­cialista Párt legmagasabb be­osztású nőtagja tiltakozott, aki mellesleg háromgyerekes anya, és a negyediket várja. Az abortusz-ügy körül fel­lángolt vita, mint Olaszország­ban az ennél sokkal jelenték­telenebb ügyek is, erősen po­litikai színezetű. Talán nem is nélkülöz minden alapot az a vélemény, hogy a keresztény­­demokraták az új kormány­ban azért adták fel olyan könnyen az egészségügyet, mert „menekültek a darázs­fészekből”. Az abortuszon kí­vül ugyanis van még egy for­ró pont, az egészségügyi hoz­zájárulás, azaz a kórházi, ke­zelési és gyógyszerköltségek részbeni térítésének ügye, amely országos sztrájkot vál­tott ki májusban, amikor az előző kormány bevezette. A liberálisok viszont min­den jel szerint vállalják a veszélyt, sőt, Rómában úgy hírlik, kifejezetten ragaszkod­tak az egészségügyi tárcához. Arra persze aligha számítot­tak, hogy az előd, aki még mindig tagja a kormánynak, nyomban hátba támadja őket azok után, hogy ő maga több mint egy év alatt nem volt képes dönteni az abortusz ügyében. Nem mondhatni, hogy Olaszországban gyakoribb len­ne az abortusz, mint a világ más tájain, vagy az utóbbi időben növekedne a számuk. Ezer szülőképes korban levő nő közül évente csak tizen­három folyamodik a művi ve­téléshez, és az élveszületések­­hez képest is alacsony az abortuszok aránya, a fiatalko­rúak esetében pedig egyene­sen Olaszországban a legke­vesebb mind Európa más or­szágaihoz, mind pedig Észak­­-Amerikához viszonyítva. Csökken viszont a születé­sek száma, és úgy tűnik, megfordul a közfelfogás — ez a két alapvető tényező, amely az abortusz-ügyet ismét elő­térbe állította. A dolog ugyanis elsősorban morális kérdésként merül fel, és e tekintetben a katolikus Olaszországban felülkereked­ni látszik az az álláspont, mi­szerint a magzat­ élőlény, aki­nek életéről egy másik ember dönt , de dönthet-e? Etikai megfontolásokból az orvosoknak immár 60 százalé­ka nem hajlandó az abortuszt végezni. A probléma éppen ezért komoly, mert meg kell találni az egyensúlyt az anya és a magzat érdekei között — írta minap a tekintélyes L Espres­­so című hetilap. Ez megkérdőjelezi tehát az anya kizárólagos döntési jo­gát gyermekének megtartásá­ról, vagy elvételéről. De ki döntsön az anya helyett? A „társadalom”, hiszen felelős­séggel tartozik minden egyé­nért, már fogantatástól kezd­ve — vallják az abortusz-tör­vény szigorításának hívei. De ki képviselje ez esetben a „társadalmat” — vetődik fel rögtön a következő kérdés? Az orvos? Aligha, hiszen ő csak ráüti a pecsétet az iga­zolásra és mossa kezeit. Itáliában megjelentek azok a tanácsadók és az úgyneve­zett etikai bizottságok, akik s amelyek járják a kórháza­kat, hogy a súlyos döntésben az anya ne maradjon magára. Vajon ezek határozhatnak-e? Milyen alapon? Legfeljebb az anya döntését próbálják be­folyásolni. Más híján mind­eddig legilletékesebbek, a nők Olaszországban is kitartanak amellett, hogy személyes sza­badságuk súlyos csorbítását jelentené, ha megfosztanák őket az abortusz lehetőségé­től. Két okból is: egyrészt, mert túlnyomó többségük sú­lyos körülmények nyomására kényszerül a művi vetélés vállalására, másrészt, mert a társadalom korántsem nyújt akkora támogatást a gyerek­­neveléshez — sőt az anyákat számos hátrány éri —, hogy alapja lenne beleszólni a gyermek megszületésének el­döntésébe. Esőisten nem könyörül A maják legendás földje a napok múlásával holdbéli táj­hoz válik hasonlatossá: a Yucatan félsziget északi ré­szén néhány hónap alatt több mint 150 ezer hektárnyi őser­dő vált a lángok martaléká­vá. Helikopterről nézve a félsziget a teljes pusztulás ké­pét mutatja. Elszenesedett, csonka fatörzsek százezrei emelkednek ki a hamusiva­tagból, ahonnan az életben maradt állatok kétségbeeset­ten próbálnak menekülni. .„Tavaly októberben a Gil­­bert-hurrikán már végigpusz­tította ezeket az erdőket. A halott fák hatalmas tüzelő­­raktárként táplálják a lángo­kat — magyarázza a mexikói mezőgazdasági minisztérium illetékese. — A tűz a föld alatt, a gyökerek útján is ter­jed. Amikor fellélegzünk, hogy sikerült eloltani, akkor másutt ismét feltörnek a lángok.” A tűzvész öt hónappal ez­előtt egyszerű bozóttűzként kezdődött, de a lángok oly­annyira elharapóztak, hogy most már semmivel sem lehet útjukat állni. A tűzfészkek körülhatárolására eddig 90 ki­lométer hosszú árkot ástak kézi erővel, további 185 kilo­métert pedig gépekkel — mindhiába. „Egyetlen esős nap, és meg­menekülnénk” — sóhajt a mentés vezetője, akinek há­romezer ember, hét helikop­ter, egy oltórepülőgép, többtu­cat katonai jármű, bulldóze­rek és tűzoltók állnak rendel­kezésére. Az erdő mélyén a tikkasztó hőségben hatszáz katona már hetek óta harcol a tűzzel. Éjszakánként jó ma­gasra akasztott függőágyak­ban alszanak, hogy elkerüljék a skorpiók és a tarantellák félelmetes marásait. A térségben élő maja indiá­nok az esőistenhez fohászkod­nak, de az hónapok óta nem hallgatja meg imáikat. A látó­határig érő, hatalmas tűzfal szürkés hamutengerré változ­tatja a zöldellő erdő rengete­gét. A Karib-térség gyöngy­szemének nevezett Cancúnt felkereső turistáknak apoka­liptikus látványban lehet ré­szük. A parasztok hiába kérnek a rendőrségtől segítséget házuk és a termés védelmére. A tér­ségben élő négyezer maja szinte mindenét elvesztette, már a hurrikán idején. Most a lángok elöl nagy részük a városokba menekült, de több­­százan visszatértek az erdőbe, hogy árkokkal próbálják meg­védelmezni egyetlen megma­radt kincsüket, a csikló­fákat, amelyeknek nedvéből a rágó­gumi készül. Szűkös megélhe­tésüknek ez a forrása. Húsz éve még teljesen érintetlen volt ez a vidék. Azóta épült fel Cancún, a hí­ressé vált üdülőhely, amelyet most elhamvadt maja erdők öveznek. ZSOLNAI HÉDI Johanna a kocsmában Az ajánlólevél (2.) s ő áll a színfalak mö­gött, s már vagy századszor hallgatja a tüneményes san­­zonettet, Fellegi Terit: „Élt Harlemben három kis néger­­boy, három kis fekete kö­lyök. ..” Csodálatos műfaj. Bizserge­­tő műfaj. Három perc, és egy egész dráma. De hogy valaki ki merjen állni csak úgy szólóban, partnerek nélkül, még a gondolat is halálfélel­met okoz, ha magát képzeli a helyébe... Pedig képzeli, de mennyire, csak éppen elkép­zelhetetlen. Színpadra hívják éppen, mikor apa keresi. — Apa, nincs most időm. Mi történt? — Anyád nincs többé. „Kis Zsolnai! Lekésik! Nem hallja?” A színházból kirakják. (Nem a késésért.) Van egy gazdag szeretője, „természetesen sze­relem", akitől nem fogad el semmit, fél, akkor nem hiszi el, hogy igazán szereti... Q. Marci, aki ismeri a lány mániáit, kénytelen beszámol­ni a történtekről. S. D. (gaz­dasági igazgató — Marci pó­kerpartnere) szólt Marcinak: — Öregem, a színház anya­gi zűrben van, te nyilván tá­mogatod a kislányt, fizesd be nekünk a gázsiját, és marad­hat. Nem kell tudnia az egész­ről. MARCI AZ Ő TUDTÁN KÍVÜL nem mert belemenni, s ezt igen jól tette. A szeren­csétlen, gátlásokkal teli „kis békának” már csak ez hiány­zott volna. Azért nem kell őt félteni, „kihasználja” Marcit. Erkölcsileg, Marci vonultatja föl­ először a Fészek, a Mű­vész Klub bálján. Edit nén­­jétől csodálatos nagyestélyi ruhát kap. Egyik lakótól kap­ta, akinek vigyázott a kincsei­re. Editék még házmesterek. A lakók fele nem jött vissza, a másik fele nyugatra távo­zott. Sajnos Pali bácsi ma­radt. Ezen a bálon igazán nem „béka”. Nagy sikere van. (Bár már színpadon lenne ekko­ra!...) Nem is akarja elhin­ni, egyik oldalán egy minisz­ter, másikon egy író. Hihetet­len az egész. Marci büszke rá. Ha olyasmiről van szó, melyet végképp nem ért, akkor rend­kívül művelten hallgat. De most éppen egy miniszterrel beszélget. — Mivel foglalkozik, kis­lány ? — Jelenleg éppen semmi­vel. — És mit tud, mihez ért, mi akar lenni? — Színésznő, énekesnő vagy festőművész... A minisztertől két ajánlóle­velet kap. Egyik a Herendi Porcelángyár pesti festőüze­mének, a másik Vécsey Ernő zongoraművésznek címezve. NÉHÁNY HÓNAPJA elköl­tözködött a Teleki térről, s azóta albérletről albérletre vándo­rol. Mint kislány korában, ki­rakják, mert nem tud fizetni. Mégis jobban érzi így magát. Szabadon! Buci nevű förtel­mes péksüteményeket árulnak, s ő naponta mustáros bucit eszik. Reggel, délben, s ha nem hívja meg valaki vacso­rára, akkor este is. Apa már dolgozik. Ismét kiszolgál az egyik (sok ugyan még nem nyílt meg) áruházban. De nem akar pénzt kérni senkitől. Nagymama dugdosott néha egy kis taxipénzt, amikor odalátogat. De szegényke nem könnyen jut pénzhez. A gye­rekei adják össze.. . Azt mondja nagymama: — Tudod, kisanyám, egy anya eltarthat húsz gyereket is zokszó nélkül, de sokszor húsz gyerek nem képes eltar­tani egy anyát... így azután nagy ritkaság, ha Hédi elfogadja az ötöst. Összevisza kószálnak a gon­dolatai, miközben szekrényét rakja rendbe a cselédszobá­ban. .. Egyszer csak kiesik a teljesen elfelejtett két minisz­teri ajánlólevél: Herendi Porcelángyár. Vécsey Ernő zongoramű­vész. (Folytatjuk.) Vécsey Ernő, Zsolnai Hédi el­ső férje és felfedezője. Óriás gépeket is kiszolgál Az egészséges és biztonsá­gos munkavégzés szempont­jából a TRANSIM­OV Mű­szaki Fejlesztő Leányválla­lat munkatársai vizsgálják a CATERING SERVICE kocsit, ami a háromszáz személynél több befogadá­­sú repülőgépek élelmiszer­kiszolgálására is alkalmas. A jármű 5,2 méter magas­ságig tudja kiszolgálni a Ferihegyre érkező repülő­gépeket. A Block­-ü­gy: Mi volt a Valamennyi jelentős ameri­kai napilap címoldalán, az országos tv-adók hírműsoraik élén közölték a hírt, hogy vizsgálat folyik az amerikai külügyminisztérium egyik vezető diplomatája ügyé­ben, mert állítólag a Szovjetunió javára kém­kedett. A szenzációként tálalt ügyben azonban egyelőre több a kér­dőjel, mint a bizonyosság. Felix Blochot, a külügymi­nisztérium vezető munkatár­sát James Baker külügymi­niszter nemrég felfügesztette állásából. Az indok: a Szov­jetunió javára végzett hír­szerző tevékenység. Bloch éveken át a bécsi amerikai nagykövetség első beosztottja volt, így szabadon betekint­hetett az amerikai nagykövet­ségek összes jelentésébe, a washingtoni központból ka­pott utasításokba. Tudomása volt arról is, hogy a nagykö­vetségeken kik a CI­A fő meg­bízottai. 1987 elején tért visz­­sza Washingtonba, s azóta fontos tisztségeket töltött be a külügyminisztériumban. Módjában állt hozzájutni a legtitkosabb külügyminiszté­­riumi információkhoz. Az ügyet tehát rendkívül súlyosnak is lehetne tekinte­ni, csakhogy Bloch ellen a nyilvánosság előtt mindmáig egyetlen vád hangzott el: kapcsolatot tartott fenn szov­jet hírszerzőkkel. A bizonyí­ték: hónapokkal ezelőtt Pá­rizsban az amerikai kémelhá­rítás ügynökei videofelvételt készítettek arról, amint éppen diplo­matatáskát adott át egy szovjet ügynöknek. Hogy mi volt a diplomata­­táskában? Erről mindmáig egyetlen szó sem hangozott el. Azt sem tudni, hogy ha a vizsgálat már hónapok óta fo­lyik az ügyében, akkor miért csak most függesztették fel állásából Blochot. Ha igaz az, amit az amerikai külügymi­nisztérium szóvivője is közölt, hogy június 22-én a diploma­tát kényszerszabadságra küld­ték, bevonták hivatali belépő­jét, s az épületben személyes iratai rendezésekor csupán a helyi biztonsági szolgálat ügy­nökének kíséretében közle­kedhetett, akkor miért mutat­ták be még a múlt héten is egy kelet-nyugati külügyi szemináriumon annak a fő­osztálynak a vezetőjeként, amely az Egyesült Államok és az Európai Közösségek közötti kapcsolatok hivatali részét in­tézi. Hogyan lehetett szerepe a hivatalából július 14-én felfüggesztett, de már hónapok óta meg­figyelés alatt álló tisztvi­selőnek abban a július 18-i — a vé­delmi miniszter által máig hevesen vitatott — kereske­delmi miniszteri döntésben, amely enyhített a stratégiai árunak tekintett személyi szá­mítógépek szocialista orszá­gokba irányuló eladásainak korlátain. Első hallásra érthető George Bushnak a minap tett kije­lentése, miszerint mélységesen megdöbbentette, amikor érte­sült az ügyről. Az elnök azon­ban azt is közölte, hogy már hosszabb ideje tud az esetről, s egyelőre nem lehet felmér­ni, mekkora kárt okozott az Egyesült Államok biztonságá­nak Bloch. Semmi haszna sem lenne annak, ha a­­ szovjet— amerikai kapcsolatokban érez­tetné hatását az „ügy” — fűz­te hozzá az elnök. Ám a következtetések levo­násában nem mindenki olyan óvatos, mint George Bush. Sam Nunn, a szenátus had­ügyi bizottságának elnöke, a törvényhozásban erősen vita­tott jövő évi katonai költség­­vetés, ezen belül a B—2 ha­dászati bombázó programjá­nak egyik elkötelezett támo­gatója kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak „résen kell lennie”, hiszen Gorbacsov minden bé­keszólama, a főtitkár katonai tanácsadójának, Abromejev marsallnak a múlt heti kong­resszusi meghallgatáson tett kijelentései ellenére a Szov­jetunió az Egyesült Államok biztonságának aláásására tö­rekszik. Bizonyítéka ennek a „Bloch-ügy”. A szenátor arról nem szólt, hogy miért csak a Pentagon költségvetésének kongresszusi vitája előtt há­rom nappal vált ez ismertté a nyilvánosság számára. Bloch változatlanul kapja fizetését a külügyminiszté­riumtól, s egyelőre nem emel­tek vádat ellene. Az FBI ügy­nökei azonban állandóan a nyomában vannak, amint er­ről a nagy televíziós állomá­sok is beszámoltak. A sok kérdőjel mellett mindmáig az egyetlen tény az a bizonyos diplomatatáska. Fazekas László diplomatatáskában ? 1989. augusztus 1., kedd

Next