Zászlónk, 1920. szeptember - 1921. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1920-09-15 / 1. szám

s­ abb népek nyugodtan élvezhessék az általuk megv­­­ett kultúra áldásait.­­ A magyar és lengyel nép együttesen alkotta azt az áttörhetetlen gátat, mely az Adriától fel a Balti tengerig határt szabott kelet és nyugat közt, s közel ezer éven át hűségesen állotta a harcot minden keletről jövő veszedelemmel szemben. Egyenlő hévvel és elszántság­gal küzd tatár, litván, török és orosz ellen. Míg IV. Béla és magyar vitézei a mohi pusztán próbálják feltartóz­tatni a mongol hordákat, azalatt Henrik sziléziai her­ceg, magyarországi szent Erzsébet unokatestvére és lengyel daliai Wahlstattnál, a mai Liegnitznél szegülnek ellene a gyilkos úrnak (1241 ápr. 9.). Igaz, mind a két csata elvész, de azért még sem omlik hiába a hősi vér, mert gyengíti az ellenség támadó erejét s ezzel sietteti az orkán elvonulását. Száz évvel később, hogy a szö­vetséges pogány litvánok és tatárok elözönléssel fenye­getik Lengyelországot, már vállvetve harcol a magyar és a lengyel a közös ellenség ellen. Nagy Lajos magyar daliái versenyre kelnek Kázmér király lengyeljeivel s a nápolyiakhoz hasonló legendás kalandok hosszú sorát szövik bele a magyar vitézség végtelenül gazdag és változatos történetébe. Újabb száz esztendővel később, a török elleni harcok legforróbb napjaiban megint egy­másra talál a csatamezőn a két nép. A lengyel vitézek a várnai vereség gyászos vérveszteségéből csak úgy kiveszik részüket, mint a hosszú hadjárat dicsőségéből. Az itt és a mohácsi síkon tett jószolgálatokért később, Báthory István királysága idején a messze litván mező­kön és a végtelenségbe vesző orosz pusztákon fizetnek vissza a magyar vitézek. A dicső polocki diadal, a len­gyel történelem egyik legfényesebb hadi ténye, magyar fegyverek dicsőségét hirdeti (1579.), aminthogy magyar fegyverek kényszerítik IV. Iván cárt, a „rettenetest“, a Lengyelország ellen irányuló ellenséges tervek feladá­sára. Báthory és magyar hajdúi már a XVI. század végén diadalmasan hordozzák meg a lengyel lobogót azon az úton, melyen kétszáz évvel később Napóleon grande arme­e-ja tör előre. A viszonzás ezúttal sem várat sokáig magára. Szobieszki János, az „észak oroszlánja“, fényes podhalcei (1667 okt. 15.), kocimi (1673 nov. 11.), lembergi (1675 aug. 24.) és zuravnai (1676 okt. 8.) győ­zelmeivel előkészíti, Bécs fölmentésével (1683 szept. 12.) és párkányi diadalával (1683 okt. 9.) pedig bevezeti a szo­morú török hódoltságot megszüntető felszabadító háborút. Magyar és lengyel tehát századokon át kéz a kézben védelmezi a kereszténység és a nyugati kultúra nagy érdekeit. Büszke daccal szegül eléje minden ellenséges támadásnak. Mint valami megvnhatatlan, áttörhetetlen bástya magaslik fel kelet és nyugat határán. Ha olykor­olykor át is csap rajta a pusztító áradat, még akkor is van annyi ereje és elszántsága, hogy legalább tovább terjeszkedni nem engedi. Rendületlenül áll a bástya, míg csak a bensejében őrlő titkos szú, a visszavonás férge és a hálátlan szom­szédok kaján irigysége meg nem gyengíti, részben le nem dönti. Magyarországnak még csak sikerül valaho­gyan kikerülnie a teljes összeomlást. Szerencsésebb földrajzi fekvése, zártabb egysége és népének józanabb, érettebb politikai érzéke átsegítik minden válságon. Lengyelország állapota ellenben rövidesen menthetet­lenül megromlik. A természetes határok teljes hiánya, mohó szomszédok telhetetlen hódításvágya és a társada­lom végzetes szertehullása, egyes rétegeinek megfoghatat­lan megátalkodottsága és határtalan önzése eleve meddő­ségre kárhoztatnak minden kísérletet, mely feltartóztatni vagy legalább késleltetni akarja a dübörgő léptekkel köze­ledő végzetet. Lengyelországot nem lehet többé megmen­teni. 1772 aug. 5., 1793 jan. 4. és 1795 okt. 24. megtörté­nik az újkori történelem legszégyenletesebb eseménye: darabokra tépnek egy közel ezer éves háza, megölnek egy nagy s bűnei mellett is tiszteletet érdemlő nemzetet. De Lengyelország felosztása nem jelent egyet a magyar és lengyel testvériség végével. A barátság to­vábbra is megmarad, sőt még jobban kimélyül. Hiszen a közös emlékek összekovácsoló erejéhez most meg hozzájárul a meg nem érdemelt szenvedések részvétét és segítségnyújtást inspiráló hatalma. A politikailag szintén elnyomott, majd újjászülető magyar társadalom egy pillanatra sem feledkezik el a rabigába hajtott lengyel testvérekről s minden kínálkozó alkalommal tüntet mély rokonérzésével. Az 1831 .-i fölkelés leverése után Paskievics hordáinak véres garázdálkodása ellen egyedül a magyar lelkiismeret tiltakozik s egyedül a magyar költői géniusz jajdul fel. Miután 36 vármegye kérelme ő felségéhez — hogy az „élet és halál közt inga­dozó lengyel nemzetet az északi óriás vas- és mindent összezúzó markából mindenre áldást árasztó kezeivel kiemelje“ — válasz nélkül marad. Balogh János barsi kö­vet magában az országgyűlésben indítványozza „a most mindent elintéző“ diplomáciai közbenjárás kérelmezését s indítványát nem kisebb emberek, mint Palóczi László, Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc ajánlják elfogadásra. „Ha a királyok halála miatt a fejedelmek gyászt ölte­nek, — mondja többek közt Palóczi — nem illik-e a nemzeteknek is gyászolniok egy egész szabad nemzet erkölcsi halálát! Viseljük hát a gyászt nem fövegeinken, hanem szíveinkben.“ De hiába ! A magyar országgyűlés gyenge szava elvész az általános részvétlenségben. Csak a szegény szenvedő lengyelek hallják meg és vésik há­lás emlékezetükbe, hogy másfél évtizeddel később a szabadságharc egész sereg kiváló vezérének és köz­harcosának kölcsönbeadásával fizessenek vissza értük. Ennek a jól megalapozott, százados emlékekben gyökerező testvériségnek a lángja csap most ki a ma­gyar telkekből, hogy a „poraiból megéledett főnixként“ újjászületett lengyel nemzet ismét rálépett arra a tövi­ses, de dicsőséges útra, melyet századokon át kart karba öltve járt velünk, a kereszténység és kultúra védel­­mezésének útjára. A vörös pestist önmagából radikáli­san kioperált Magyarország most aggódva, szorongó lélekkel figyeli ősi bajtársa élet-halálharcát az ázsiai rémmel. Szívesen nyújtaná feléje közös harcokban meg­­edzett baráti jobbját, de hajd­a maga is ezernyi­ ezer sebtől vérzik, bilincsekbe vert karjának minden meg­mozdulására kajánságtól izzó Argus szemek vigyáznak. Horthy Miklós katonái nem követhetik Nagy Lajos daliáinak nyomdokait, nem röpülhetnek át a Kárpátok ormain, mert a hegyek ormain idegen őrtüzek égnek, a völgyekben idegen hatalmak terpeszkednek. Mint már egyszer voltunk, rabgólyák lettünk megint. Nem mehe­tünk segítségükre testvéreinknek, de minden idegszá­lunkkal küzdelmükön csüggünk és sziklaszilárd hittel hisszük, hogy ezúttal is hű követőink lesznek a métely kiégetésében s a keresztény és nemzeti újjászületés szárnyainak kibontogatásában. Hisszük, hogy a diadal­mas Lengyelország és a hamarosan feltámadó Magyar­­ország testvéri szövetsége rövidesen ismét olyan hatalmi tényezője lesz a középeurópai politikának, mint o­tt valaha a középkor legszebb napjaiban. Dr. Balanyi György ZÁSZLÓNK 1920. szeptember 15. em Sancte ,piritus ! Tűznek lelke, Teremtő Lélek, szállj le ránk ! Hívunk most is, magyar diákok, mint annyiszor hívtunk, de most csengőbben, áhitatosabban, tettrekészebben, mint máskor. Te kellesz nekünk, eremtő szentlélek és semmi más ! Te, cselekvés Lelke, acélozd meg a magyar fiúk karját, idegeit, akaratát, ország eremtő munkára. Te, kitartás Lelke, védj meg a csüggedéstől, a megállástól, a lemondástól. Te, szeplő­­e­enseg­édke, fegyverezz föl minket ^ a tudatos tisztaság acélruganyosságával, melegítő önérzetével, szépséglátó e e szere e eve­­­le.^szeretet Lelke, járd át a szívünket, minden embernek, de kiváltkép a mi szegény magyar test­­véreinknek elevenítő, elszánt, nagy szeretetével. Azzal a szeretettel, amelynek csókjától halottak ébrednek, szét­hullott tagok egybeforranak, szegény, fáradt magyarokból szent László király lovagjai válnak. Veni Sancte Spiritus !

Next