Zászlónk, 1920. szeptember - 1921. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1920-09-15 / 1. szám
s abb népek nyugodtan élvezhessék az általuk megvett kultúra áldásait. A magyar és lengyel nép együttesen alkotta azt az áttörhetetlen gátat, mely az Adriától fel a Balti tengerig határt szabott kelet és nyugat közt, s közel ezer éven át hűségesen állotta a harcot minden keletről jövő veszedelemmel szemben. Egyenlő hévvel és elszántsággal küzd tatár, litván, török és orosz ellen. Míg IV. Béla és magyar vitézei a mohi pusztán próbálják feltartóztatni a mongol hordákat, azalatt Henrik sziléziai herceg, magyarországi szent Erzsébet unokatestvére és lengyel daliai Wahlstattnál, a mai Liegnitznél szegülnek ellene a gyilkos úrnak (1241 ápr. 9.). Igaz, mind a két csata elvész, de azért még sem omlik hiába a hősi vér, mert gyengíti az ellenség támadó erejét s ezzel sietteti az orkán elvonulását. Száz évvel később, hogy a szövetséges pogány litvánok és tatárok elözönléssel fenyegetik Lengyelországot, már vállvetve harcol a magyar és a lengyel a közös ellenség ellen. Nagy Lajos magyar daliái versenyre kelnek Kázmér király lengyeljeivel s a nápolyiakhoz hasonló legendás kalandok hosszú sorát szövik bele a magyar vitézség végtelenül gazdag és változatos történetébe. Újabb száz esztendővel később, a török elleni harcok legforróbb napjaiban megint egymásra talál a csatamezőn a két nép. A lengyel vitézek a várnai vereség gyászos vérveszteségéből csak úgy kiveszik részüket, mint a hosszú hadjárat dicsőségéből. Az itt és a mohácsi síkon tett jószolgálatokért később, Báthory István királysága idején a messze litván mezőkön és a végtelenségbe vesző orosz pusztákon fizetnek vissza a magyar vitézek. A dicső polocki diadal, a lengyel történelem egyik legfényesebb hadi ténye, magyar fegyverek dicsőségét hirdeti (1579.), aminthogy magyar fegyverek kényszerítik IV. Iván cárt, a „rettenetest“, a Lengyelország ellen irányuló ellenséges tervek feladására. Báthory és magyar hajdúi már a XVI. század végén diadalmasan hordozzák meg a lengyel lobogót azon az úton, melyen kétszáz évvel később Napóleon grande armee-ja tör előre. A viszonzás ezúttal sem várat sokáig magára. Szobieszki János, az „észak oroszlánja“, fényes podhalcei (1667 okt. 15.), kocimi (1673 nov. 11.), lembergi (1675 aug. 24.) és zuravnai (1676 okt. 8.) győzelmeivel előkészíti, Bécs fölmentésével (1683 szept. 12.) és párkányi diadalával (1683 okt. 9.) pedig bevezeti a szomorú török hódoltságot megszüntető felszabadító háborút. Magyar és lengyel tehát századokon át kéz a kézben védelmezi a kereszténység és a nyugati kultúra nagy érdekeit. Büszke daccal szegül eléje minden ellenséges támadásnak. Mint valami megvnhatatlan, áttörhetetlen bástya magaslik fel kelet és nyugat határán. Ha olykorolykor át is csap rajta a pusztító áradat, még akkor is van annyi ereje és elszántsága, hogy legalább tovább terjeszkedni nem engedi. Rendületlenül áll a bástya, míg csak a bensejében őrlő titkos szú, a visszavonás férge és a hálátlan szomszédok kaján irigysége meg nem gyengíti, részben le nem dönti. Magyarországnak még csak sikerül valahogyan kikerülnie a teljes összeomlást. Szerencsésebb földrajzi fekvése, zártabb egysége és népének józanabb, érettebb politikai érzéke átsegítik minden válságon. Lengyelország állapota ellenben rövidesen menthetetlenül megromlik. A természetes határok teljes hiánya, mohó szomszédok telhetetlen hódításvágya és a társadalom végzetes szertehullása, egyes rétegeinek megfoghatatlan megátalkodottsága és határtalan önzése eleve meddőségre kárhoztatnak minden kísérletet, mely feltartóztatni vagy legalább késleltetni akarja a dübörgő léptekkel közeledő végzetet. Lengyelországot nem lehet többé megmenteni. 1772 aug. 5., 1793 jan. 4. és 1795 okt. 24. megtörténik az újkori történelem legszégyenletesebb eseménye: darabokra tépnek egy közel ezer éves háza, megölnek egy nagy s bűnei mellett is tiszteletet érdemlő nemzetet. De Lengyelország felosztása nem jelent egyet a magyar és lengyel testvériség végével. A barátság továbbra is megmarad, sőt még jobban kimélyül. Hiszen a közös emlékek összekovácsoló erejéhez most meg hozzájárul a meg nem érdemelt szenvedések részvétét és segítségnyújtást inspiráló hatalma. A politikailag szintén elnyomott, majd újjászülető magyar társadalom egy pillanatra sem feledkezik el a rabigába hajtott lengyel testvérekről s minden kínálkozó alkalommal tüntet mély rokonérzésével. Az 1831 .-i fölkelés leverése után Paskievics hordáinak véres garázdálkodása ellen egyedül a magyar lelkiismeret tiltakozik s egyedül a magyar költői géniusz jajdul fel. Miután 36 vármegye kérelme ő felségéhez — hogy az „élet és halál közt ingadozó lengyel nemzetet az északi óriás vas- és mindent összezúzó markából mindenre áldást árasztó kezeivel kiemelje“ — válasz nélkül marad. Balogh János barsi követ magában az országgyűlésben indítványozza „a most mindent elintéző“ diplomáciai közbenjárás kérelmezését s indítványát nem kisebb emberek, mint Palóczi László, Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc ajánlják elfogadásra. „Ha a királyok halála miatt a fejedelmek gyászt öltenek, — mondja többek közt Palóczi — nem illik-e a nemzeteknek is gyászolniok egy egész szabad nemzet erkölcsi halálát! Viseljük hát a gyászt nem fövegeinken, hanem szíveinkben.“ De hiába ! A magyar országgyűlés gyenge szava elvész az általános részvétlenségben. Csak a szegény szenvedő lengyelek hallják meg és vésik hálás emlékezetükbe, hogy másfél évtizeddel később a szabadságharc egész sereg kiváló vezérének és közharcosának kölcsönbeadásával fizessenek vissza értük. Ennek a jól megalapozott, százados emlékekben gyökerező testvériségnek a lángja csap most ki a magyar telkekből, hogy a „poraiból megéledett főnixként“ újjászületett lengyel nemzet ismét rálépett arra a tövises, de dicsőséges útra, melyet századokon át kart karba öltve járt velünk, a kereszténység és kultúra védelmezésének útjára. A vörös pestist önmagából radikálisan kioperált Magyarország most aggódva, szorongó lélekkel figyeli ősi bajtársa élet-halálharcát az ázsiai rémmel. Szívesen nyújtaná feléje közös harcokban megedzett baráti jobbját, de hajda maga is ezernyi ezer sebtől vérzik, bilincsekbe vert karjának minden megmozdulására kajánságtól izzó Argus szemek vigyáznak. Horthy Miklós katonái nem követhetik Nagy Lajos daliáinak nyomdokait, nem röpülhetnek át a Kárpátok ormain, mert a hegyek ormain idegen őrtüzek égnek, a völgyekben idegen hatalmak terpeszkednek. Mint már egyszer voltunk, rabgólyák lettünk megint. Nem mehetünk segítségükre testvéreinknek, de minden idegszálunkkal küzdelmükön csüggünk és sziklaszilárd hittel hisszük, hogy ezúttal is hű követőink lesznek a métely kiégetésében s a keresztény és nemzeti újjászületés szárnyainak kibontogatásában. Hisszük, hogy a diadalmas Lengyelország és a hamarosan feltámadó Magyarország testvéri szövetsége rövidesen ismét olyan hatalmi tényezője lesz a középeurópai politikának, mint ott valaha a középkor legszebb napjaiban. Dr. Balanyi György ZÁSZLÓNK 1920. szeptember 15. em Sancte ,piritus ! Tűznek lelke, Teremtő Lélek, szállj le ránk ! Hívunk most is, magyar diákok, mint annyiszor hívtunk, de most csengőbben, áhitatosabban, tettrekészebben, mint máskor. Te kellesz nekünk, eremtő szentlélek és semmi más ! Te, cselekvés Lelke, acélozd meg a magyar fiúk karját, idegeit, akaratát, ország eremtő munkára. Te, kitartás Lelke, védj meg a csüggedéstől, a megállástól, a lemondástól. Te, szeplőeensegédke, fegyverezz föl minket ^ a tudatos tisztaság acélruganyosságával, melegítő önérzetével, szépséglátó e e szere e evele.^szeretet Lelke, járd át a szívünket, minden embernek, de kiváltkép a mi szegény magyar testvéreinknek elevenítő, elszánt, nagy szeretetével. Azzal a szeretettel, amelynek csókjától halottak ébrednek, széthullott tagok egybeforranak, szegény, fáradt magyarokból szent László király lovagjai válnak. Veni Sancte Spiritus !