Zászlónk, 1923. szeptember - 1924. június (22. évfolyam, 1-10. szám)

1923-09-15 / 1. szám

4 ZÁSZLÓNK 1923 szeptember 15. Hoichi egy pillanatra megdöbbent s nem tudott vá­laszolni. A hang pedig ismét szólította, parancsoló szóval: — Hoichi ! — Igen uram — válaszolt a vak, megrémülvén a fenyegető hangra —. Én vak vagyok, nem tudom, ki szólít. — Nincs okod félni — mondotta az idegen kissé gyen­­gédebben —, itt állok közel a templomhoz. Egy üze­nettel küldtek hozzád. Az én gazdám igen nagy úr, aki most Akamagasekiban tartózkodik nagyszámú kíséretével. Látni kívánta a Dan-no-urai csata színhelyét és ezért most meglátogatta e helyet. Hallotta, hogy milyen ügyes vagy a harc történe­tének eléneklésében és előadásodat kí­vánja hallani. Vedd bivádat és jöjj velem azonnal uram házába, ahol várnak rád ! Ebben az időben egy szamuraj paran­csát nem lehetett könnyen megtagadni, Hoichi felhúzta szandáljait, vette bivá­­ját és elindult az idegennel, aki gyors menésre kényszerítette. A vezető kezén vaskeztyű volt és tes­tén minden lépésnél megcsendült a pán­­­cél. Úgy látszott, hogy teljes fegyverzet­ben van, mint valami szolgálatban levő testőr. Hoichi első ijedelme elmúlt és már azt gondolta, hogy nagy szerencse érte. Visszaemlékezett, hogy kísérője egy igen magasrangú személyről beszélt. — Valószínű, hogy az, aki az ő énekét akarja hallani, nem lehet más, mint egy daimió. Egyszer csak a szamuráj megállította a vak lantost. És Hoichi úgy érezte, hogy egy szárnyas kapuhoz ér­keztek. Igen csodálkozott a dolgon, mert nem emléke­zett, hogy ilyen nagy kapu lett volna a város e részén, kivévén az Amidaji nagy kapuját. — Kaimon ! — mondotta a szamurai. Nyitás hallatszott és a két ember belépett. Keresztül­mentek egy kertfélén, azután ismét megállották egy másik bejárat előtt. Kísérője fennhangon kiáltotta : — Elhoztam Hoichit. Hoichi női hangokat hallott. A nők beszédéből meg­tudta, hogy egy előkelő udvar háznépéhez tartoznak, de nem is sejtette, hogy hol van. A találgatásra nem sok időt hagytak neki. Felsegítették néhány lépcsőfo­kon és az utolsónál felszólították, hogy vesse le szan­dáljait. Egy női kéz vezette csiszolt fapadlók végtelen során, pilléres szegletek körül, melyeket nem lehetett észben tartani Végül egy nagy terembe értek. Hoichi úgy gondolta, hogy igen sok ember van ott. A selymek suhogása olyan volt, mint erdő leveleinek susogása. Hoichit utasították, hogy helyezkedjék kényelembe. Egy térdelővánkost talált és elfoglalta helyét. Hang­szerét felhangolta, mikor is egy női hang, egy szol­gálatban levő komorna hangja így szólította meg: — Azt kívánják, hogy énekeld el a Heikék történe­tét bina-kísérettel. Minthogy az egésznek az elmondása több éven át tarthatott volna, Hoichi megkockáztatott egy kérdést. — Az egészet nem mondhatom most el. Melyik ré­szét kegyeskednek szavaltatni? A női hang válaszolt. — Mondd el a Dan-no-urai csata történetét! Hoichi felemelte hangját és énekelte a vad tengeren lefolyt csata énekét. Binája csodálatosan utánozta az evezőcsapásokat, az íj megfeszítését, a nyíl süvöltését, a férfiak kiáltozásait és letiprását, a kardcsapást a sisak páncélján és a lemészároltak elmerülését a hullá­mokban. Minden oldalról suttogó hangokat hallott, mikor szü­netet tartott énekében. Ezt mondták: — Milyen csodálatos művész ! A mi vidékünkön ilyen játékot sohasem hallottunk. — Az egész országban nincsen Hoichihoz hasonló énekes ! Ez új bátorságot adott neki és még jobban játszott, mint azelőtt. A csodálkozás és a csend egyre mélyebb lett. És mikor énekelni kezdte a gyengék és menthe­tetlenek sorsát, a nők és gyermekek szánalmas pusz­tulását és Na-no-Ama halálugrását a császári csecse­mővel karjaiban, akkor az egész hallgatóság a lelki kín hosszú borongó kiáltásaiban tört ki. Olyan hangosan sírtak és jajgattak, hogy a vak ember megrémült a szenvedés hevességétől, me­lyet felidézett. A zokogás és jajgatás sokáig tartott. Lassanként elhaltak a si­ránkozás hangjai és nagy csend követ­kezett. Hoichi pedig annak a nőnek hang­ját hallotta, akit komornának tartott. Az pedig szólott hozzá : — Ámbár mondották nekünk, hogy ügyes binajátékos vagy és vetélytárs­­nélküli a szavalásban, mégis mi nem hittük, hogy valaki ily káprázatos legyen, mint te voltál ez éjjel. Urunk mondani kegyeskedett, hogy meg fog ajándékozni. Azt kívánja azonban, hogy játsz előtte még a következő hat éjjel. Holnap ismét el fogsz jönni ugyanezen órában. Azt a kísérőt küldjük érted, aki ma is vezetett. Még egy dologról kell felvilágosítanom téged. Azt kívánják tőled, hogy senkinek se szólj látogatásaidról, míg urunk Aka­­magasekiben tartózkodik. Urunk titokban van itt. Most visszatérhetsz a templomba. Hoichi kifejezte hódoló háláját. Egy nő elvezette őt a ház bejáratáig, ahonnét ugyanaz a kísérő vitte vissza a templom mögötti veranda elé, aki idehozta. Körülbelül hajnalhasadtakor ért vissza Hoichi. A templomból való távollétét nem vették észre, mert a pap igen későn jött haza, s azt hitte, hogy alszik. Hoichi napközben kissé kipihente magát és senkinek sem szólt a különös kalandról. A következő év közepén a szamurái ismét érte jött és elvezette a nagyúr udvarába, ahol­­ csata egy más részletét szavalta el ugyanolyan sikerrel. Ezt a második távollétét azonban megtudták. A pap gyengéd szemrehányó hangon így szólt hozzá: — Nagyon aggódtunk miattad, Hoichi ! Veszedelmes dolog kimenni vakon és egyedül oly késő órában. Miért mentél el úgy, hogy nem szóltál nekünk ? Egy szolgát adhattam volna kísérőül. Hol voltál ? Hoic­i kitérőleg válaszolt: — Bocsáss meg barátom, egy fontos magánügyemet kellett elintéznem és más órában nem tudtam volna elvégezni A pap meglepődött. Ez a kifogás fájt neki, mert úgy érezte, hogy ez nem természetes dolog. Valami rosszat gyanított. Attól félt, hogy a vakot rossz szellemek megbűvölték vagy elvezették valamerre. Többet nem kérdezett, de utasította szolgáit, hogy Hoichit tartsák szemmel s kövessék, ha a sötétség beálltával elhagyná a templomot. A következő éjjelen látták, hogy Hoichi elhagyja a lakását. A szolgák meggyújtották lámpáikat s követték. Esős éjjel volt és nagyon sötét. Hoichi pedig eltűnt, mielőtt a szolgák az útra értek volna. Szemmel látható­­lag igen gyorsan ment. Ez igen furcsa dolognak tet­szett, mert hiszen vak volt és az út igen rossz álla­potban volt. A szolgák átsiettek az utcákon, tudakozódtak a há­zakban, ahova Hoichi járni szokott, de senki sem tudott hírt adni felőle. Végre mikor hazaigyekeztek a templom felé, a ten­gerpart melletti úton megállította őket egy bina hangja, mely erősen hangzott az Amidaji temetőjéből. Mindenütt koromsötét volt, csak néhány kísértet­­lángocska röpködött szokás szerint. Egy nő elvezette őt a kapuig.

Next