Zászlónk, 1923. szeptember - 1924. június (22. évfolyam, 1-10. szám)
1923-09-15 / 1. szám
4 ZÁSZLÓNK 1923 szeptember 15. Hoichi egy pillanatra megdöbbent s nem tudott válaszolni. A hang pedig ismét szólította, parancsoló szóval: — Hoichi ! — Igen uram — válaszolt a vak, megrémülvén a fenyegető hangra —. Én vak vagyok, nem tudom, ki szólít. — Nincs okod félni — mondotta az idegen kissé gyengédebben —, itt állok közel a templomhoz. Egy üzenettel küldtek hozzád. Az én gazdám igen nagy úr, aki most Akamagasekiban tartózkodik nagyszámú kíséretével. Látni kívánta a Dan-no-urai csata színhelyét és ezért most meglátogatta e helyet. Hallotta, hogy milyen ügyes vagy a harc történetének eléneklésében és előadásodat kívánja hallani. Vedd bivádat és jöjj velem azonnal uram házába, ahol várnak rád ! Ebben az időben egy szamuraj parancsát nem lehetett könnyen megtagadni, Hoichi felhúzta szandáljait, vette biváját és elindult az idegennel, aki gyors menésre kényszerítette. A vezető kezén vaskeztyű volt és testén minden lépésnél megcsendült a páncél. Úgy látszott, hogy teljes fegyverzetben van, mint valami szolgálatban levő testőr. Hoichi első ijedelme elmúlt és már azt gondolta, hogy nagy szerencse érte. Visszaemlékezett, hogy kísérője egy igen magasrangú személyről beszélt. — Valószínű, hogy az, aki az ő énekét akarja hallani, nem lehet más, mint egy daimió. Egyszer csak a szamuráj megállította a vak lantost. És Hoichi úgy érezte, hogy egy szárnyas kapuhoz érkeztek. Igen csodálkozott a dolgon, mert nem emlékezett, hogy ilyen nagy kapu lett volna a város e részén, kivévén az Amidaji nagy kapuját. — Kaimon ! — mondotta a szamurai. Nyitás hallatszott és a két ember belépett. Keresztülmentek egy kertfélén, azután ismét megállották egy másik bejárat előtt. Kísérője fennhangon kiáltotta : — Elhoztam Hoichit. Hoichi női hangokat hallott. A nők beszédéből megtudta, hogy egy előkelő udvar háznépéhez tartoznak, de nem is sejtette, hogy hol van. A találgatásra nem sok időt hagytak neki. Felsegítették néhány lépcsőfokon és az utolsónál felszólították, hogy vesse le szandáljait. Egy női kéz vezette csiszolt fapadlók végtelen során, pilléres szegletek körül, melyeket nem lehetett észben tartani Végül egy nagy terembe értek. Hoichi úgy gondolta, hogy igen sok ember van ott. A selymek suhogása olyan volt, mint erdő leveleinek susogása. Hoichit utasították, hogy helyezkedjék kényelembe. Egy térdelővánkost talált és elfoglalta helyét. Hangszerét felhangolta, mikor is egy női hang, egy szolgálatban levő komorna hangja így szólította meg: — Azt kívánják, hogy énekeld el a Heikék történetét bina-kísérettel. Minthogy az egésznek az elmondása több éven át tarthatott volna, Hoichi megkockáztatott egy kérdést. — Az egészet nem mondhatom most el. Melyik részét kegyeskednek szavaltatni? A női hang válaszolt. — Mondd el a Dan-no-urai csata történetét! Hoichi felemelte hangját és énekelte a vad tengeren lefolyt csata énekét. Binája csodálatosan utánozta az evezőcsapásokat, az íj megfeszítését, a nyíl süvöltését, a férfiak kiáltozásait és letiprását, a kardcsapást a sisak páncélján és a lemészároltak elmerülését a hullámokban. Minden oldalról suttogó hangokat hallott, mikor szünetet tartott énekében. Ezt mondták: — Milyen csodálatos művész ! A mi vidékünkön ilyen játékot sohasem hallottunk. — Az egész országban nincsen Hoichihoz hasonló énekes ! Ez új bátorságot adott neki és még jobban játszott, mint azelőtt. A csodálkozás és a csend egyre mélyebb lett. És mikor énekelni kezdte a gyengék és menthetetlenek sorsát, a nők és gyermekek szánalmas pusztulását és Na-no-Ama halálugrását a császári csecsemővel karjaiban, akkor az egész hallgatóság a lelki kín hosszú borongó kiáltásaiban tört ki. Olyan hangosan sírtak és jajgattak, hogy a vak ember megrémült a szenvedés hevességétől, melyet felidézett. A zokogás és jajgatás sokáig tartott. Lassanként elhaltak a siránkozás hangjai és nagy csend következett. Hoichi pedig annak a nőnek hangját hallotta, akit komornának tartott. Az pedig szólott hozzá : — Ámbár mondották nekünk, hogy ügyes binajátékos vagy és vetélytársnélküli a szavalásban, mégis mi nem hittük, hogy valaki ily káprázatos legyen, mint te voltál ez éjjel. Urunk mondani kegyeskedett, hogy meg fog ajándékozni. Azt kívánja azonban, hogy játsz előtte még a következő hat éjjel. Holnap ismét el fogsz jönni ugyanezen órában. Azt a kísérőt küldjük érted, aki ma is vezetett. Még egy dologról kell felvilágosítanom téged. Azt kívánják tőled, hogy senkinek se szólj látogatásaidról, míg urunk Akamagasekiben tartózkodik. Urunk titokban van itt. Most visszatérhetsz a templomba. Hoichi kifejezte hódoló háláját. Egy nő elvezette őt a ház bejáratáig, ahonnét ugyanaz a kísérő vitte vissza a templom mögötti veranda elé, aki idehozta. Körülbelül hajnalhasadtakor ért vissza Hoichi. A templomból való távollétét nem vették észre, mert a pap igen későn jött haza, s azt hitte, hogy alszik. Hoichi napközben kissé kipihente magát és senkinek sem szólt a különös kalandról. A következő év közepén a szamurái ismét érte jött és elvezette a nagyúr udvarába, ahol csata egy más részletét szavalta el ugyanolyan sikerrel. Ezt a második távollétét azonban megtudták. A pap gyengéd szemrehányó hangon így szólt hozzá: — Nagyon aggódtunk miattad, Hoichi ! Veszedelmes dolog kimenni vakon és egyedül oly késő órában. Miért mentél el úgy, hogy nem szóltál nekünk ? Egy szolgát adhattam volna kísérőül. Hol voltál ? Hoici kitérőleg válaszolt: — Bocsáss meg barátom, egy fontos magánügyemet kellett elintéznem és más órában nem tudtam volna elvégezni A pap meglepődött. Ez a kifogás fájt neki, mert úgy érezte, hogy ez nem természetes dolog. Valami rosszat gyanított. Attól félt, hogy a vakot rossz szellemek megbűvölték vagy elvezették valamerre. Többet nem kérdezett, de utasította szolgáit, hogy Hoichit tartsák szemmel s kövessék, ha a sötétség beálltával elhagyná a templomot. A következő éjjelen látták, hogy Hoichi elhagyja a lakását. A szolgák meggyújtották lámpáikat s követték. Esős éjjel volt és nagyon sötét. Hoichi pedig eltűnt, mielőtt a szolgák az útra értek volna. Szemmel láthatólag igen gyorsan ment. Ez igen furcsa dolognak tetszett, mert hiszen vak volt és az út igen rossz állapotban volt. A szolgák átsiettek az utcákon, tudakozódtak a házakban, ahova Hoichi járni szokott, de senki sem tudott hírt adni felőle. Végre mikor hazaigyekeztek a templom felé, a tengerpart melletti úton megállította őket egy bina hangja, mely erősen hangzott az Amidaji temetőjéből. Mindenütt koromsötét volt, csak néhány kísértetlángocska röpködött szokás szerint. Egy nő elvezette őt a kapuig.