Zászlónk, 1931. szeptember - 1932. június (30. évfolyam, 1-10. szám)

1931-09-15 / 1. szám

2 ZÁSZLÓNK 1931 szeptember 15. Az ideális lelkű, villogó szemű, forrószívű Zászlónk körülnézett Isten szép világában. Elhatározta, hogy meghódíta ezt a világot: megismeri, megszereti s min­den testvérével megszeretteti. Isten gondolatai, ötletei, tervei, hangulatai, mélyen­­szántó érzései millió és millió alakban, színben, for­mában testesültek meg. A természet s a kegyelem vi­lága az újdonságok, szenzációk mérhetetlen tömegét állítja elénk: gyertek, nyílt ésszel és nyílt szívvel in­duljatok felfedezőútra. A Zászlónk első éveit ez a csodálkozó körültekin­tés, Isten gyönyörű földi és mennyei országának a mámoros kutatása jellemzi. Elindul útjára, bejárja a történelem tanulságos ös­vényeit, találkozik a jellem kovácsaival, nagy idők nagy embereivel; szívükbe néz és meglátja a jövő cél­jait. Erősödik Rákóczi Ferenc, Zrínyi Miklós, Vörös­marty, Petőfi, Madách, a török, a német harcok vér­tanú-hőseinek a példáján. A nemzeti múlt erőforrásait megnyitja s kiássa az évszázadok rétegei alól az élő kincseket, a lélek erősítő táplálékát. Elvándorol az irodalom tündérországába, a költé­szet virágait ékes csokorba köti. Az irodalomban is a saját problémáira keres megoldást. A novellák, ver­sek, drámák, rajzok, festmények, zenedarabok arra valók, hogy szépségekkel bútorozzák be a lélek fehér palotáját. Ismerni akarja távoli népek szokásait, erkölcseit: tanulni akar mindenből, ami megvalósult. Beutazza Krisztus szülőföldjét, Olaszországot, Közép-Ázsia si­vatagjait, a Földközi-tenger vidékét, Japánt, Kínát, Af­rikát, Észak-Amerikát, Kanada romantikus pusztáit, az óceánok szigeteit,­­ s az ifjú lélek mohóságával megy végig Nyugat országain, a Balkánon, orosz föl­dön, Spanyolországon. Kutatja a természet titkait, bekopogtat Isten műhe­lyébe: a geológiai erők itt gyúrják, faragják a kon­tinenseket, itt csiszolják a szigeteket; — a chemia cso­dálatos folyamatai itt kápráztatják el a képzeletet; az elektromosság itt sugározza szét megfoghatatlan erő­hullámait. Amit a technikai kultúra alkot, mindaz érdekli a Zászlónkat. Minden új találmány fölvillanyozza, minden újítás magával ragadja. Bleriot-val átrepüli a Csator­nát, együtt küzd a rákosi repülőtér úttörő magyar aviatikusaival s nyomon kíséri a levegő meghódításá­nak minden mozzanatát. Ellátogat a növényország és állatország minden ér­dekes lakójához és megismerkedik velük. A csillagos ég mérhetetlen tereit is beszáguldja az üstökösök hátán. Leszáll a tenger fenekére s tágra­­nyílt szemmel vizsgálja a vízi csodák szokatlan életét. S évről-évre újabb programmot valósít meg. Min­dig előre megy: — ez a jeligéje: „Ha megszakadunk, akkor is megyünk, törtetünk előre: — rabok többé, — az éj, a sír, az enyészet rab­jai nem leszünk!“ Csak az pusztul el, aki megáll és megadja magát. A Zászlónk harminc éve szakadatlan törtetés a magasba, a boldogabb jövő felé. Isten segítségével már a második esztendő elején elmondhatja róla az ifjúság prófétája: „A Zászlónk már nem egy magányos rúdon lengő foszlány, hanem a lelke­sedés viharában csattogó zászló, amely hadseregek fölött lobog.“ Ez a zászló kötelez: „Karöltve, váll­vetve állj ellene a haza romlásának, magyar ifjúság színe-java!“ Életének a harmadik évében ezt har­sogja bele a magyar ifjúság lázas tö­megeibe: „Szeresd az erőt! Fejtsd ki ezt a szeretetet küzdelemben!” Majd ráeszmél, hogy nem elég a magasba lendülő és lendítő ihlet: — ihletből már van elég, — járjon nyomában a kötelességérzet. Egy évvel később befelé fordítja szemét. Nem elég ismerni és szeretni a világot. Át kell élni ami szép és szent. „Nem nézni és tudni, nem tervezgetni és so­pánkodni, nemcsak tanulni, hanem átélni a legfensé­­gesebbet, azt, hogy Isten van bennem és velem.“ Életének a hatodik esztendeje öntudatossá teszi benne a jókedv világmentő hivatását. „Jókedv van ott, ahol a lélek lendületes. A jókedv isteni öröm.“ A tizedik év megveti a jókedvű és hasznos cselek­vések rendszerének, a cserkészetnek, a lélektani alap­jait. „Az ifjú legnagyobb érdeke, hogy erőit, tehetségeit kifejlessze s e réven boldog s munkaképes életnek vesse meg­­alapját.“ S a következő évben kiadja a jelszót: „Táborba fiúk!“ — „Föl a magasba, a szédült fejekkel!“ Innét kezdve ott ül a Zászlónk a cserkészcsapatok gyűlésein s a cserkészek szívébe önti a magasabb­­rendü élet szeretetét. A tizenharmadik esztendő fenekestül fölforgatta a világot, alapjában megrendítette a Zászlónk hófehér lélekpalotáját is. A világháború tűzcsóvát dobott a családi fészekbe, az iskolatermekbe, a kongregációk otthonába s vérrel fecskendezte be a hegyeket-mező­­ket. A Zászlónk magába szállt. Elkomolyodott Upman, Záp Ferkó, Karcsi, a mintadiák is. Mégsem lehet csüggedni: „Neked élned, virágoz­nod kell, a romok között is . . .“ A Zászlónk gárdistáit a harcterekre sodorta a véres vihar: — a Zászlónk utánuk ment, velük volt s estén­­kint a lövészárok sarában szíven csókolta katona-test­véreit, a híressé vált tizennyolcéveseket. Átszenvedte Erdély romlását, a szörnyű összeomlást. A kommunizmus hiénái darabokra tépték történelmi jellegű ruháját. Az oláh megszállás szégyene ott égett a Zászlónk szívében is. Élete tizenkilencedik esztendejében új eszmét dob a szétszórt magyarok közé: „Minden magyar honvéd le­gyen! A világon elszórva élő és vérző magyarok lelki szolidaritására van szükségünk, ha nem akarunk el­veszni.“ Huszonötéves jubileumi jelszava ez volt: „Az ünnepi zászló nem jelent munkaszünetet.“ Küzdelemben, munkában érte meg a Zászlónk életé­nek harmincadik esztendejét. Ünnepe nem Te Deum, hanem újabb Veni Sancte. Fegyvert kérek tőled, adakozó Szentlélek! Az erőnek, a munkának, az elszánt harcoknak győzhetetlen fegy­verét; Szent Imre sátánverő liliomát; Szent István nép­tömörítő Jobbját; Szent László ellenségölő csatabárd­ját; Béla király újraéledő, tragédiák fölé várakat építő energiáját. Köszönöm, Uram, a termékeny munkában eltöltött harminc esztendőt. Köszönöm a becsü­letes, tisztaszívű, minden hősi áldozatra kész magyar fiúkat, akiket barátaimul adtál. Köszönöm a sok örömet, boldog­ságot, bontakozó rügyek mosolyát, fiatal erők ujjongását. Köszönöm, hogy erőt, lelkesedést ad­tál a szívembe. A harmincadik esztendő határkövé­nél letérdelek és alázattal köszönök Neked mindent, amit a magyar fiúknak adtál. S kérek újabb hitet, újabb erőt, újabb munkakedvet, hogy Magyaror­szág a Te országod legyen. Radványi Kálmán.

Next