Zászlónk, 1931. szeptember - 1932. június (30. évfolyam, 1-10. szám)
1931-09-15 / 1. szám
2 ZÁSZLÓNK 1931 szeptember 15. Az ideális lelkű, villogó szemű, forrószívű Zászlónk körülnézett Isten szép világában. Elhatározta, hogy meghódíta ezt a világot: megismeri, megszereti s minden testvérével megszeretteti. Isten gondolatai, ötletei, tervei, hangulatai, mélyenszántó érzései millió és millió alakban, színben, formában testesültek meg. A természet s a kegyelem világa az újdonságok, szenzációk mérhetetlen tömegét állítja elénk: gyertek, nyílt ésszel és nyílt szívvel induljatok felfedezőútra. A Zászlónk első éveit ez a csodálkozó körültekintés, Isten gyönyörű földi és mennyei országának a mámoros kutatása jellemzi. Elindul útjára, bejárja a történelem tanulságos ösvényeit, találkozik a jellem kovácsaival, nagy idők nagy embereivel; szívükbe néz és meglátja a jövő céljait. Erősödik Rákóczi Ferenc, Zrínyi Miklós, Vörösmarty, Petőfi, Madách, a török, a német harcok vértanú-hőseinek a példáján. A nemzeti múlt erőforrásait megnyitja s kiássa az évszázadok rétegei alól az élő kincseket, a lélek erősítő táplálékát. Elvándorol az irodalom tündérországába, a költészet virágait ékes csokorba köti. Az irodalomban is a saját problémáira keres megoldást. A novellák, versek, drámák, rajzok, festmények, zenedarabok arra valók, hogy szépségekkel bútorozzák be a lélek fehér palotáját. Ismerni akarja távoli népek szokásait, erkölcseit: tanulni akar mindenből, ami megvalósult. Beutazza Krisztus szülőföldjét, Olaszországot, Közép-Ázsia sivatagjait, a Földközi-tenger vidékét, Japánt, Kínát, Afrikát, Észak-Amerikát, Kanada romantikus pusztáit, az óceánok szigeteit, s az ifjú lélek mohóságával megy végig Nyugat országain, a Balkánon, orosz földön, Spanyolországon. Kutatja a természet titkait, bekopogtat Isten műhelyébe: a geológiai erők itt gyúrják, faragják a kontinenseket, itt csiszolják a szigeteket; — a chemia csodálatos folyamatai itt kápráztatják el a képzeletet; az elektromosság itt sugározza szét megfoghatatlan erőhullámait. Amit a technikai kultúra alkot, mindaz érdekli a Zászlónkat. Minden új találmány fölvillanyozza, minden újítás magával ragadja. Bleriot-val átrepüli a Csatornát, együtt küzd a rákosi repülőtér úttörő magyar aviatikusaival s nyomon kíséri a levegő meghódításának minden mozzanatát. Ellátogat a növényország és állatország minden érdekes lakójához és megismerkedik velük. A csillagos ég mérhetetlen tereit is beszáguldja az üstökösök hátán. Leszáll a tenger fenekére s tágranyílt szemmel vizsgálja a vízi csodák szokatlan életét. S évről-évre újabb programmot valósít meg. Mindig előre megy: — ez a jeligéje: „Ha megszakadunk, akkor is megyünk, törtetünk előre: — rabok többé, — az éj, a sír, az enyészet rabjai nem leszünk!“ Csak az pusztul el, aki megáll és megadja magát. A Zászlónk harminc éve szakadatlan törtetés a magasba, a boldogabb jövő felé. Isten segítségével már a második esztendő elején elmondhatja róla az ifjúság prófétája: „A Zászlónk már nem egy magányos rúdon lengő foszlány, hanem a lelkesedés viharában csattogó zászló, amely hadseregek fölött lobog.“ Ez a zászló kötelez: „Karöltve, vállvetve állj ellene a haza romlásának, magyar ifjúság színe-java!“ Életének a harmadik évében ezt harsogja bele a magyar ifjúság lázas tömegeibe: „Szeresd az erőt! Fejtsd ki ezt a szeretetet küzdelemben!” Majd ráeszmél, hogy nem elég a magasba lendülő és lendítő ihlet: — ihletből már van elég, — járjon nyomában a kötelességérzet. Egy évvel később befelé fordítja szemét. Nem elég ismerni és szeretni a világot. Át kell élni ami szép és szent. „Nem nézni és tudni, nem tervezgetni és sopánkodni, nemcsak tanulni, hanem átélni a legfenségesebbet, azt, hogy Isten van bennem és velem.“ Életének a hatodik esztendeje öntudatossá teszi benne a jókedv világmentő hivatását. „Jókedv van ott, ahol a lélek lendületes. A jókedv isteni öröm.“ A tizedik év megveti a jókedvű és hasznos cselekvések rendszerének, a cserkészetnek, a lélektani alapjait. „Az ifjú legnagyobb érdeke, hogy erőit, tehetségeit kifejlessze s e réven boldog s munkaképes életnek vesse megalapját.“ S a következő évben kiadja a jelszót: „Táborba fiúk!“ — „Föl a magasba, a szédült fejekkel!“ Innét kezdve ott ül a Zászlónk a cserkészcsapatok gyűlésein s a cserkészek szívébe önti a magasabbrendü élet szeretetét. A tizenharmadik esztendő fenekestül fölforgatta a világot, alapjában megrendítette a Zászlónk hófehér lélekpalotáját is. A világháború tűzcsóvát dobott a családi fészekbe, az iskolatermekbe, a kongregációk otthonába s vérrel fecskendezte be a hegyeket-mezőket. A Zászlónk magába szállt. Elkomolyodott Upman, Záp Ferkó, Karcsi, a mintadiák is. Mégsem lehet csüggedni: „Neked élned, virágoznod kell, a romok között is . . .“ A Zászlónk gárdistáit a harcterekre sodorta a véres vihar: — a Zászlónk utánuk ment, velük volt s esténkint a lövészárok sarában szíven csókolta katona-testvéreit, a híressé vált tizennyolcéveseket. Átszenvedte Erdély romlását, a szörnyű összeomlást. A kommunizmus hiénái darabokra tépték történelmi jellegű ruháját. Az oláh megszállás szégyene ott égett a Zászlónk szívében is. Élete tizenkilencedik esztendejében új eszmét dob a szétszórt magyarok közé: „Minden magyar honvéd legyen! A világon elszórva élő és vérző magyarok lelki szolidaritására van szükségünk, ha nem akarunk elveszni.“ Huszonötéves jubileumi jelszava ez volt: „Az ünnepi zászló nem jelent munkaszünetet.“ Küzdelemben, munkában érte meg a Zászlónk életének harmincadik esztendejét. Ünnepe nem Te Deum, hanem újabb Veni Sancte. Fegyvert kérek tőled, adakozó Szentlélek! Az erőnek, a munkának, az elszánt harcoknak győzhetetlen fegyverét; Szent Imre sátánverő liliomát; Szent István néptömörítő Jobbját; Szent László ellenségölő csatabárdját; Béla király újraéledő, tragédiák fölé várakat építő energiáját. Köszönöm, Uram, a termékeny munkában eltöltött harminc esztendőt. Köszönöm a becsületes, tisztaszívű, minden hősi áldozatra kész magyar fiúkat, akiket barátaimul adtál. Köszönöm a sok örömet, boldogságot, bontakozó rügyek mosolyát, fiatal erők ujjongását. Köszönöm, hogy erőt, lelkesedést adtál a szívembe. A harmincadik esztendő határkövénél letérdelek és alázattal köszönök Neked mindent, amit a magyar fiúknak adtál. S kérek újabb hitet, újabb erőt, újabb munkakedvet, hogy Magyarország a Te országod legyen. Radványi Kálmán.