Magyar Muzsikaszó, 1935 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1935-01-01 / 1. szám

2 n negyedik év Januári számunkkal a Magyar Muzsi­kaszó negyedik évfolyamát indítottuk meg. Egy lap történetében tán nem nagy idő. Hatalmas eredmény azonban a mu­zsika legválságosabb esztendeiben egy kottaújság szemszögéből nézve. A gépzene korszakát éljük. Néhány esztendőn keresztül elnémultak a házi hangszerek. Szomorúan álltak a becsu­kott zongorák és feketeségükkel mintha csak gyászoltak volna némaságukban. A hegedűk is félretéve, búsultak vonóikkal elzártam Minek is kellettek ezek a hang­szerek, minek a zongora, hegedű, csel­ló, cimbalom és a többi? ... Egyszerűen csak fel kellett tenni két fejhallgatót a fülekre, vagy megnyomni egy kis gom­bot és a legremekebb muzsikát kaphatta mindenki a huszadik század legzseniá­lisabb találmányától, a rádiótól. A rádió hatalmas nagyszerűsége és va­rázsa elidegenítette az embereket hang­szereiktől. Először fellendítette a gramo­fón és kotta keresletet, mert a rádión hallott műveket — igen helyesen — a zenét játszó hallgatók maguk is tudni és játszani akarták. Amilyen hirtelen jött a fellendülés, olyan rohamosan vissza is esett a keres­let, mely már-m­ár a semmivel lett egyen­lő. Hatalmas érdeklődés nyilvánult meg a gépzene iránt, mely majdem teljesen megszüntette az érdeklődést az élő zenei produkciók iránt. De a gramofonlemezek iránti kereslet is lecsökkent, minthogy a rádió a legnagyszerűbb hazai és külföldi lemezeket tálalta a hallgatóknak. Ezekben a nehéz időkben­ indítottuk el lapunkat, a Magyar Muzsikaszót. Tudtuk, hogy nehéz feladatra vállal­kozunk: a muzsikáló közönség visszahó­­dítását a hangszerekhez, a kottához. Nem sajnáltuk a munkát. Teljes szívvel és lé­­lekel indultunk a nemes harcba. Vezérkarunk, a legnépszerűbb szer­zők, magukévá tették elgondolásunkat. Az ő áldozatkész segítségük nélkül lehe­tetlen lett volna az elindulás. Fölfegyve­reztek bennünket muzsikáikkal, és lehe­tővé tették, hogy a hamarosan hozzánk csatlakozóknak a Magyar Muzsikaszó immár hadsereggé vált hatalmas és lel­kes táborának olcsó és jó kottákat jut­tassunk. Ami eddig lehetetlennek látszott, valósággá vált. Napról-napra nő tábo­runk, mind több és több embert hódí­tunk vissza hangszereik mellé. A rádió nélkülözhetetlenné vált a pa­lotától a kunyhóig, a nagyvárostól a ta­nyáig. De ma már rájöttek a hallgatók arra, hogy nem szükséges a készüléket naphosszat működtetni. Ma már csak akkor kapcsolják ki, ha tényleg érdekli a hallgatókat a leadás. Mértékkel, így jut idő a zenei önképzésre a rádió teljes felhasználásával. Karácsony szent ünnepét üljük. Kará­csonyfánk gyertyáinak fényében díszle­nek a Magyar Muzsikaszó három siker­dús esztendejének dísznek ütött példá­nyai. A mi karácsonyunk a megelégedett­ség boldog ünnepe. Büszkeséggel és boldogsággal ünnepeljük kettős ünne­pünket.­­ (véka) A bandita KARÁCSONYI TÖRTÉNET Irta: Barát Endre. Karácsony este volt. A kis Johnny keservesen sírt. — Anyukához. . anyukához akarok menni... Tágranyílt, könnyel telt kék gyermek­szemeit tétován emelte rá a szobában le­vőkre. Sehol egy megnyugtató kedves arc. A rideg szobában, melynek miden bútorza­ta pár szék, asztal és egy ágy volt, há­rom, marcona, zord képű, mogorva né­zésű ember fogta körül a szőke kisfiút. — Hossz bácsik ezek. .­­. — gondolta Johnny és a szíve a torkában dobogott. Az ötéves gyerek még mindig abban az eszeveszett rémületben volt, ami elfogta akkor, amikor hirtelen beemelték az au­tóba. Három napja ennek. A kis Johnny papája Willkins volt, a gyapotkirály. Egyik leggazdagabb embere Csikágónak. Nem csoda, ha a kis­fiúra kivetették há­lójukat az emberrablók . . Pedig hogy vigyáztak reá... Valóságos testőrsége volt ennek a milliomos cseme­tének. És mégis megtörtént a lehetetlen! Will­kins Johnnyt fényes nappal rabolták el, a fegyveres inasok szeme láttára emelték be szempillantás alatt egy autóba. Egy kiáltás, amit kemény tenyerek rögtön el­fojtottak, és már tova is száguldott a gépkocsi, fittyet hányva minden üldözés­nek. Ennek már három napja, a kis Johnny már sírni is alig tudott. A zsaroló levél elment idejekorán. Ez állott benne: „Százezer dollárt kell kapnunk a gye­rekért. Három napon belül! Ha a rendőr­ségnek egy szót is ejtenek, a gyerek elve­szett!“ Meg volt pontosan írva a levélben, hol lehet átadni a pénzt, melynek ellené­ben a kisfiú sértetlenül visszakerül a szü­lőkhöz. A találkozás megtörtént, az emberrab­lók azonban óvatosak voltak és nem hoz­ták el a kisfiút. Jól sejtették, a rendőrök mégis értesültek a zsarolásról és szoros gyűrűt vontak az épület köré. A banda két emberét elfogták. Dehogyis mert ez a két ember rávallani a cinkosokra. . . Jól tudták azt, hogy minden­­szigorú büntetésnél,­­ amit­­ itt kaphatnak jóval nagyobb az, amit a Ve­zér rájuk mér, ha kiadják társaikat! És ez a büntetés csak egyféle lehet: a halál­ öles léptekkel járt föl s alá a szobá­ban a Vezér. A kis Johnny riadtan for­gatta utána a szemeit. Aggódva figyelt a beszédre. Ezt mondta az egyik bandita: — Talán mégse kellene.. . gondold csak meg Larry. . . Nem folytathatta tovább. A Vezér fe­nyegetően tolta az arcához öklét: — Hlát mit képzelsz, gyáva féreg?! Én legyek könyörületes? Hát nem megtar­tottam mindig a szavamat?! Megmond­tam, kész! Ne értesítették volna a rendőr­séget! Sarkon fordult és az ajtó felé indult. Aztán visszaszólt még a két embernek. — Egy lövést. .. megértettétek. .. ?! Aztán semmi teketória, nem vagyunk mi asszonyok. .. Becsapta az ajtót, csak úgy dongott. — Rég nem volt ilyen dühös a Vezér, mint most.. . — mondta az a bandita, aki az előbb egy jó szót szólt a kisfiú mel­­lett. A másik sötétnézésű, behemót ember rántott egyet a vállán: — Nem csoda, elvesztette a tétet. .. Az ember egy kicsit dühös olyankor, ha biz­tos százezer dollárt elveszít... — mondta és vigyorgott hozzá. — Szóval a gyerek... — kezdte amaz sajnálkozva. A másik közbevágott: — Szóval a gyerek számukra már nem sokat ér. .. — Fölemelte nehéz Colt re­volverét és vigyorogva tette hozzá: — Ezek után az életéért sem adnék sokat! A másik felugrott és magára rántotta a bőrkabátját: — Hlát, nem bánom, tégy amit akarsz. Ha megakadályozhatnám ezt a gazságot, megtenném. . . De hát... — Fölemelte a kezét, mintha meg akarta volna simogat­­ni a gyermek haját. De aztán visszarán­totta. — Ártatlan gyerek... — mormolta. Az arca piros volt a szégyentől. Lehajtotta a MAGYAR MUZSIKASZÓ

Next