Szórakoztató Zenészek, 1968 (3. évfolyam, 3. szám)

1968 / 3. szám

Fejlődés és nehézségek Somogyi Jenő, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat vezérigazgatója, mintegy két év­vel ezelőtt nyilatkozott lapunknak az OSZK-val kapcsolatos együtt­működésről, továbbá a zenészek, művészek foglalkoztatásáról. Most az eltelt évek eredményeiről és a további tervekről kértünk újabb tájékoztatást. SOMOGYI JENŐ: A terveknek megfelelően mind a fővárosban, mind a Balatonnál számos új üz­letet hoztunk létre. Nagy mérték­ben emelkedett a műsoros, zenés helyek száma, s a zenészek fog­lalkoztatása ennek megfelelően nagy számszerű, de színvonalban is komoly fejlődést eredménye­zett. Az OSZK-val mondhatni ki­fogástalan a kapcsolatunk, a kí­vánságoknak eleget tettek, s ha olykor apróbb nézeteltérések mu­tatkoztak is, végül mindkét fél megelégedésére zárultak le a vi­ták. A részletekről Barna István tá­jékoztatott bennünket, aki a mű­sorszereplők, zenészek szerződte­tésével foglalkozik és közvetlen kapcsolatban van az OSZK-val. BARNA ISTVÁN: Röviden a kö­­zelmúszót. Az OSZK-val a legna­gyobb egyetértésben tudtuk bizto­sítani vállalatunk zenés-műsoros szórakozóhelyein, beleértve persze a balatoniakat is, az adott körül­ményekhez képest legjobb zenei szolgáltatást. Az ellátottság a ta­valyihoz viszonyítva, lényeges ja­vulást bizonyít. A szakmai felké­szültség, művészi színvonal, bő repertoár, sokoldalúság különösen a duóknál jelentős. Ebben nagy mértékben szerepet játszik, az összeszokottság, hiszen két ember inkább dolgozik együtt éveken át, mint a triók, quartettek. So­kat jelent a zeneszolgáltatásnál a technikai eszközök mind nagyobb mérvű használata. A villanyorgo­nák, visszhangos erősítőberende­zések ma már szinte elengedhe­tetlenül szükségesek, különösen a külföldi vendégek által látogatott üzletekben. A kis együtteseknél, csak néhány helyen, műsoros üz­leteink egyik-másikában, akad némi zavar, így a siófoki Tündé­ben, ah­ol a zenekar változtatá­sára, illetve átalakítására kény­szerültünk, és közös megegyezés­sel a zenekar tagjait cseréltük meg részben. Sajnos, ez sem hoz­ta meg a kívánt eredményt, pe­dig a tavalyinál lényegesen na­gyobb nemzetközi színvonalú mű­sort állítottunk be. Csak a zene-­­­kar gyengébb mivoltának tud­ható be, hogy az egyébként rep­rezentatív üzletünk látogatottsága lényegesen gyengébb a tavalyinál. Kívánatosnak tartom, hogy az ed­digi szokással szakítva, név sze­­rint is megemlítsük azoknak az együtteseknek a nevét, amelyek minden vonatkozásban kiemelke­dő teljesítményt nyújtanak. A Ba­latonon Haraos Miklós és Járóka Vilmos, a Pipacsban a G­á 1—K­unó duó, akik a kül­földi vendégek legteljesebb meg­elégedésére, nagy sikerrel mű­ködnek. Az Emkében a G­­­l­a­m­­bos együttes, a most meg­nyílt Edenben Falvai Vera triója a műsorkísérés és szó­rakoztatás tekintetében is egy­aránt kiválót nyújtanak. A zongo­rista, helyesebben a jó zongoris­ta-hiány kórosan jelentkezik. Ilyen nehézségünk állott elő a Moulin Rouge-ban (volt Budapest Táncpalota), ahol C-kategóriás zongoristának személyi fizetést adunk. Vajon miért nem adhat az OSZK „menet közben** kategória javítást az arra érdemeseknek? Kellemes meglepetést jelentett számunkra a refrai­ énekesnők és énekesek fejlődése. Az OSZK stúdió most végzett növendékei közül — Szendrő Mária énekta­nárnő ajánlására — többet foglal­koztat vállalatunk. Külön említést érdemel Czeglédi László, Bocskai Gyula, Rátkai Vera és Arany Mária. Ja­vaslom az OSZK-nak, hogy a végzett növendékeket legalább két évig csak refram­-énekesként engedje működni és csak azután engedélyezzék műsorban való éneklésüket, amikor már a szük­séges rutinnal is rendelkeznek. A népizenekaroknál jelentkezett né­mi vita az OSZK és közöttünk. Szükséges volt a létszámcsökken­tés és a 6—7 tagú zenekarok he­lyett 5—6 tagúakat kívántunk fog­lalkoztatni. A zenei kívánalmak — sajnos — ellentétbe kerültek az adott pénzügyi lehetőségekkel. Az importzenekarok tekintetében visz­­szafejlődés jelentkezett. Pedig rendkívül hatásos lenne nyugati kisegyüttesek foglalkoztatása egyes reprezentatív üzleteinkben. Ebben az évben azonban még a szomszé­dos országokból sem biztosítottak részünkre zenekarokat, ami sajná­latos hiba. Remélhetőleg a jövő évadban ez kiküszöbölhető lesz. Ha összehasonlítom ezt az évet az elmúlt évekkel megállapítható, hogy a zenészek, műsorszereplők vonatkozásában lényeges előrehala­dás történt. A jövőben azon le­szünk, hogy az adott anyagi lehe­tőségeink figyelembevételével mi­nél nívósabb, a külföldi vendégek igényeit is kielégítő, minél több szereplőt foglalkoztató műsorokat és igen jó zenekarokat biztosítsunk üzleteink számára. Ehhez kérem az OSZK támogatását ezután is, mert csak az együttes. Jó összműködés útján érhető el az a kulturált, igé­nyes zeneszolgáltatás, amely a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatot kötelezi a hazai és a külföldi vendégek szórakozta­tására. DR. TÓTTH LÁSZLÓ (A szerkesztőség megjegyzései: 1. Zenészek csak egyszer vizsgáz­hatnak az egér'­­-í'sból. Fügedi, esetekben vizsgázni (és vizsgáz­tatni!) lehetetlen, azért is, mert nem csak egy típusú üzletre törté­nik a vizsgáztatás, hanem az ösz­­szesre. Az pedig, hogy ki, mire „érdemes” csak a vizsgán derül­het ki! — 1. Az OSZK — 6 órás munkaidőre alkalmas repertoárral rendelkező — refrén-énekeseket tanít, vizsgáztat. Az ORI — ún. esztrád-műsorra alkalmas, több előadóművésszel együtt, 3—4 szám­mal közreműködő — előadóművé­szeket vizsgáztat. Ez — természe­tesen — kétféle működési enge­délyt is jelent. A vendéglátó vál­lalaton múlik: kit, mire szerződ­tet!) Th­llandiai képek ENDRÉDI MIMI BESZÁMOLÓJA — Valkenburg, egy hollandiai kisváros, amolyan nyaraló-kiránduló­hely fele — kezdi beszélgetésünket Endrédi Mimi népdalénekesnő. — Négy hónapig dolgoztam, kezdetben Fehér Sándor, majd később Lakatos Misi prímással és együttesükkel az „In d­ouwe Smidse" (Az öreg ko­­vács­hoz címzett) üzletben, amely étterem is, lokál is. A helyiség vala­mikor valódi kovácsműhely volt. Most is benne van még a kemence, az ajló, a falakon lószerszámok, patkók, és a lámpák kocsikerekeken vilá­gítanak. A nagyterem egyik oldalán, lépcsőfeljárattal az étterem, a mási­kon a bárpult, és középen, kis asztaloknál ült esténként, teljesen szóta­nul a közönség, mint egy színházteremben. Minden műsorszám után fel­csattant a taps. Napi nyolc órát kellett játszani a zenekarnak, óránként 10—10 perc szünettel. A szünetek alatt wurlitzer szólt. Nekem óránként kétszer kellett énekelnem, egy-egy 8—10 perces blokkot. Egy este tehát 18 alkalommal kellett dolgoznom, s közben négyszer-ötször átöltözni. Nagyon fárasztó és nehéz munka volt. De... megérte! Mert nagyon jól éreztük magunkat! Kedvesek voltak a vendégek, az üzlettulajdonos­ról nem is szólva ... A hollandok nagyon szeretik a magyar zenét. So­kan még zokogtak is előadás közben, és ebben gyakran élenjárt Johann Martens úr is, a tulajdonos ... A meglepő az, hogy — bár nincs szöveg­élményük, nem ismerik a magyar dalok szövegeit, mégis — remekül érzik a hallgatók, csárdások és frissek hangulatát. Az tetszik nekik, hogy „olyan váratlan ritmusok vannak a magyar zenében” . . . Ezen kívül igen kedvelik a magyar operett-muzsikát, általában a szentimentá­lis dalokat. Jómagam sok dalt énekeltem eredeti nyelven, oroszul, né­metül, olaszul, angolul, sőt hollandul is, mert több dalt megtanultam már itthon is.. . A közönség nagyon megkedvelte a zenekart, Fehér Sándort, aki sajnos beteg lett és haza kellett jönnie. Lakatos Misi azon­ban aki életében először dolgozott prímásként, igen jól megállta a helyét, és a nehéz körülmények között, nagyszerű teljesítményt nyújtott.­A helyi templomban, a pap felkérésére kétszer zenekarral, egyszer szólóban énekeltem. A templomi fellépéseket a pap újságban hirdette meg, az egész előadást magnószalagra vették és filmeztek is. Ez afféle „ősbemutatódnak számított ott. Az egyik fellépésen Fehér Sándor, a másikon Lakatos Misi vezette a zenekart. Magyar nótát, népdalt, Bihari kesergőt és frisset játszottak. Az áldozás alatt az „Elindultam szép ha­zámból ..." kezdetű népdalt énekeltem . . . Annyira megismertek és megszerettek bennünket, hogy amerre jártunk az utcán is köszöntöttek minket... És sok-sok kint élő magyar volt mindennapos vendégünk . . . Az egyik újság riporterének elmondtam, hogy eredetileg Vilma a ke­resztnevem, és kislány koromban nagyon nem tetszett nekem ez a név. Amikor megkérdeztem nagyanyámat, hogy miért kaptam ezt a nevet, elmondta: az első világháború után sok magyar gyermeket vittek Hol­landiába, a jószívű hollandok. Akkor Vilma királynő ült Hollandia trón­ján. És ebben az időben igen sok magyar leánygyermeket neveztek el Vilmának. Így kaptam én is a nevemet. Elmondtam még a riporternek, hogy az én kislányom neve Julianna ... A riporter — sok egyéb között — ezt is megírta újságjában. És Itt következett a meglepetés!... Egy szép napon meghívót kaptam a Julianna királynő születésnapjára rendezett fogadásra, ahol egy hat főnyi művészküldöttség egyetlen ma­gyar tagja voltam. Egy piros-fehér-zöld virágcsokrot és egy saját kezűleg készített „írásos” párnát vittem ajándékba ... És a lépcsőn kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Én a születésnaphoz. Őfelsége pedig a sike­reimhez ... Mert a királynő is nagyon szereti a magyar muzsikát. Ci­gány udvari muzsikusa is van, aki magyar öltözetben játszik, rengeteg hanglemeze ismert, a neve: Tata Miranda! Beszéltem is a kollégával... Kollégák!... Egy alkalommal kirándultunk Rotterdamba, ahol egy sztriptíz­bárban holland tánczenekar játszott. Amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, rázendítettek a Brahms V-re, majd az A-moll csár­dásra, az Az a szép, az a szép ... és az Ezért a legényért... kezdetű csárdásokra. Mert a kollégák is szeretik a magyar muzsikát . . . Külön kell szólnom Johann Martens úrról és családjáról akik még a kívánságunkat is lesték. Úgy kezeltek bennünket, mint családtagokat. Martens úr felesége velünk járt bevásárolni, azt főzött szinte, amit kér­tünk. Igaz, hogy magyar ételek főzésére mi tanítottuk meg. Mar­tens úr tiszteletünkre búcsúvacsorát rendezett. Bezárta a saját üzletét és egy szélmalomból átalakított reprezentatív étteremben egész családja, a teljes személyzete és a leghívebb törzsvendégek meghívásával búcsúz­tatott bennünket. Ezt a búcsúvacsorát meg akartuk hálálni, és ugyanott, ugyanazok számára másnap a zenekar tett ki magáért. Olyan csirke-ragu­levest csináltunk májgombóccal, és rántott csirkét petrezselymes új­burgonyával, uborkasalátával, hogy azt mondták a vendégeink „a Hil­ton sem főz úgy, mint a magyar zenekar”. Mert főzött ám az egész, együttes ... A végső búcsúnál mondta Martens úr: „Maguk elmennek, de mi marad itt nekem? Ez a gép.” — És könnyes szemmel mutatott rá a wurlitzerre ... (S-r) Magyar népdal a templomban A királyi család előtt Martens úr kipróbálja a cimbalmot SZÓRAKOZTATÓZFENÉSZF­K ÜDVÖZLETET KÜLDENEK Finnország, Róván lemni Hotel Polár-ból a „Melody­ Combo­* tagjai: Hoffer Pál zenekarvezető, Hidasy Sándor, Horváth Sándor és Taray György,­­ valamint Tanger, Grand Hotel-ből Lévay József, Sándor László és Gás­pár József 3 F. D. PÉCSETT KÉRDEZIK: Miért nem jönnek ránk külföldi táncrák? A vidék egyik, talán legna­gyobb zenei bázisa: Pécs. Nem­csak a klasszikus, hanem a könnyűzenében is. A mecsek­­alji város kissé büszke rá, hogy itt szervezték meg elő­ször az OSZK vidéki tovább­képző stúdióját, de talán még inkább büszke arra, hogy Pest után innét viszik külföldre a legtöbb tánczenészt. Az elmúlt néhány évben mintegy har­minc, tehetséges és jó képes­ségű pécsi muzsikus ment kül­országba, s aztán többnyire végképp el is búcsúzott a Me­csek aljától. Kevés kivételtől eltekintve, visszajövetelük után nem Pécsett, hanem Pesten te­lepedtek le. Mindezt nem azért fájlalják a pécsiek, mert talán irigyek volnának, avagy éppen lokál­­patrióta érzelmeiket vélnék ez­zel megsértve látni. Azt hibáz­tatják, hogy az elköltözött jó zenészek, sőt zenekarok helyett nincs új, megfelelő színvonalú utánpótlás. Könnyen felelhet­nek erre sokan, de hiszen ott van a város zeneiskolája, ott van már a Zeneművészeti Fő­iskola Pécsre kihelyezett tago­zata, és akik ott végeznek, nem egyszer a könnyűzene területén helyezkednek el. Igaz, így van. De akik az elbúcsúzott muzsi­kusok helyébe jönnek, mégis­csak kezdők, valamilyen vi­szonylatban mégsem tudják betölteni azonnal az üres helyeket. Ezzel elérkeztünk a problé­ma lényegéhez: Pécsett, a leg­nagyobb vidéki zenei bázisnak számítható városban hullámzó a könnyűzene színvonala. S ép­pen a külföld szívóhatása mi­att! És nem egyszer előfordul, hogy —­­természetesen főleg nyáron — még nem vizsgázott, úgynevezett regiszteres zené­szeket is alkalmaznak. — Mit lehetne már most tenni? E pécsi kérdésre többféle válasz kínálkozik. Az első, amivel mindenki egyetért, to­vább kell javítani a zenészek hazai gázsiját. A hírek szerint valami történik is majd ez ügyben. Azonban nagy a kül­föld kereslete a magyar zené­szek iránt, a Nemzetközi Kon­cert Igazgatóság egyre több zenekart keres, és érthető a zenészek külföldre kívánko­­zása a több pénz, olcsóbb hangszer, felszerelés és kotta, vagy esetleg egy gépkocsi re­ményében. Másik a tánczenészek rend­szeres továbbképzése. Budapest után Pécsett kezdődött meg először ez a tevékenység, s a nyár elején is félszázan végez­tek a pécsi stúdióban. Október­ben ismét indítanak egy évfo­lyamot. Végül többször elhangzott már a vélemény: ha elvisznek magyar muzsikusokat külföld­re, hozzanak helyettük néha külföldieket. Igaz, próbálkoz­tak már e megoldással Pécsett, csakhogy a külföldiek — hangsúlyozni kell: nem nyu­gati, hanem szocialista orszá­gokról van szó — kevésér­ték a magyarországi gázsit. De még ennél is nagyobb akadály, hogy idehaza nem tudtak szá­mukra megfelelő szállást biz­tosítani. Ezért kézenfekvőnek látszik a megoldás: a vendég­látó vállalatok létesítsenek olcsó, de európai színvonalú szálláshelyeket. Úgy tűnik, megérné, mert a közönség szá­mára izgalmas a külföldi együttes, a külországi zeneka­rok közül is a java jelentkezik hozzánk, tehát a színvonal hullámzása ellen is megfelelő orvosság lehetne. Végül mind­ezekből következik, hogy nö­vekedne a vendéglátó üzemek forgalma is. Tehát: megérné. Kérdés: miért nem fognak hozzá?

Next