Szórakoztató Zenészek, 1968 (3. évfolyam, 3. szám)
1968 / 3. szám
Fejlődés és nehézségek Somogyi Jenő, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat vezérigazgatója, mintegy két évvel ezelőtt nyilatkozott lapunknak az OSZK-val kapcsolatos együttműködésről, továbbá a zenészek, művészek foglalkoztatásáról. Most az eltelt évek eredményeiről és a további tervekről kértünk újabb tájékoztatást. SOMOGYI JENŐ: A terveknek megfelelően mind a fővárosban, mind a Balatonnál számos új üzletet hoztunk létre. Nagy mértékben emelkedett a műsoros, zenés helyek száma, s a zenészek foglalkoztatása ennek megfelelően nagy számszerű, de színvonalban is komoly fejlődést eredményezett. Az OSZK-val mondhatni kifogástalan a kapcsolatunk, a kívánságoknak eleget tettek, s ha olykor apróbb nézeteltérések mutatkoztak is, végül mindkét fél megelégedésére zárultak le a viták. A részletekről Barna István tájékoztatott bennünket, aki a műsorszereplők, zenészek szerződtetésével foglalkozik és közvetlen kapcsolatban van az OSZK-val. BARNA ISTVÁN: Röviden a közelmúszót. Az OSZK-val a legnagyobb egyetértésben tudtuk biztosítani vállalatunk zenés-műsoros szórakozóhelyein, beleértve persze a balatoniakat is, az adott körülményekhez képest legjobb zenei szolgáltatást. Az ellátottság a tavalyihoz viszonyítva, lényeges javulást bizonyít. A szakmai felkészültség, művészi színvonal, bő repertoár, sokoldalúság különösen a duóknál jelentős. Ebben nagy mértékben szerepet játszik, az összeszokottság, hiszen két ember inkább dolgozik együtt éveken át, mint a triók, quartettek. Sokat jelent a zeneszolgáltatásnál a technikai eszközök mind nagyobb mérvű használata. A villanyorgonák, visszhangos erősítőberendezések ma már szinte elengedhetetlenül szükségesek, különösen a külföldi vendégek által látogatott üzletekben. A kis együtteseknél, csak néhány helyen, műsoros üzleteink egyik-másikában, akad némi zavar, így a siófoki Tündében, ahol a zenekar változtatására, illetve átalakítására kényszerültünk, és közös megegyezéssel a zenekar tagjait cseréltük meg részben. Sajnos, ez sem hozta meg a kívánt eredményt, pedig a tavalyinál lényegesen nagyobb nemzetközi színvonalú műsort állítottunk be. Csak a zene-kar gyengébb mivoltának tudható be, hogy az egyébként reprezentatív üzletünk látogatottsága lényegesen gyengébb a tavalyinál. Kívánatosnak tartom, hogy az eddigi szokással szakítva, név szerint is megemlítsük azoknak az együtteseknek a nevét, amelyek minden vonatkozásban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A Balatonon Haraos Miklós és Járóka Vilmos, a Pipacsban a Gá 1—Kunó duó, akik a külföldi vendégek legteljesebb megelégedésére, nagy sikerrel működnek. Az Emkében a Glambos együttes, a most megnyílt Edenben Falvai Vera triója a műsorkísérés és szórakoztatás tekintetében is egyaránt kiválót nyújtanak. A zongorista, helyesebben a jó zongorista-hiány kórosan jelentkezik. Ilyen nehézségünk állott elő a Moulin Rouge-ban (volt Budapest Táncpalota), ahol C-kategóriás zongoristának személyi fizetést adunk. Vajon miért nem adhat az OSZK „menet közben** kategória javítást az arra érdemeseknek? Kellemes meglepetést jelentett számunkra a refrai énekesnők és énekesek fejlődése. Az OSZK stúdió most végzett növendékei közül — Szendrő Mária énektanárnő ajánlására — többet foglalkoztat vállalatunk. Külön említést érdemel Czeglédi László, Bocskai Gyula, Rátkai Vera és Arany Mária. Javaslom az OSZK-nak, hogy a végzett növendékeket legalább két évig csak refram-énekesként engedje működni és csak azután engedélyezzék műsorban való éneklésüket, amikor már a szükséges rutinnal is rendelkeznek. A népizenekaroknál jelentkezett némi vita az OSZK és közöttünk. Szükséges volt a létszámcsökkentés és a 6—7 tagú zenekarok helyett 5—6 tagúakat kívántunk foglalkoztatni. A zenei kívánalmak — sajnos — ellentétbe kerültek az adott pénzügyi lehetőségekkel. Az importzenekarok tekintetében viszszafejlődés jelentkezett. Pedig rendkívül hatásos lenne nyugati kisegyüttesek foglalkoztatása egyes reprezentatív üzleteinkben. Ebben az évben azonban még a szomszédos országokból sem biztosítottak részünkre zenekarokat, ami sajnálatos hiba. Remélhetőleg a jövő évadban ez kiküszöbölhető lesz. Ha összehasonlítom ezt az évet az elmúlt évekkel megállapítható, hogy a zenészek, műsorszereplők vonatkozásában lényeges előrehaladás történt. A jövőben azon leszünk, hogy az adott anyagi lehetőségeink figyelembevételével minél nívósabb, a külföldi vendégek igényeit is kielégítő, minél több szereplőt foglalkoztató műsorokat és igen jó zenekarokat biztosítsunk üzleteink számára. Ehhez kérem az OSZK támogatását ezután is, mert csak az együttes. Jó összműködés útján érhető el az a kulturált, igényes zeneszolgáltatás, amely a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatot kötelezi a hazai és a külföldi vendégek szórakoztatására. DR. TÓTTH LÁSZLÓ (A szerkesztőség megjegyzései: 1. Zenészek csak egyszer vizsgázhatnak az egér'-í'sból. Fügedi, esetekben vizsgázni (és vizsgáztatni!) lehetetlen, azért is, mert nem csak egy típusú üzletre történik a vizsgáztatás, hanem az öszszesre. Az pedig, hogy ki, mire „érdemes” csak a vizsgán derülhet ki! — 1. Az OSZK — 6 órás munkaidőre alkalmas repertoárral rendelkező — refrén-énekeseket tanít, vizsgáztat. Az ORI — ún. esztrád-műsorra alkalmas, több előadóművésszel együtt, 3—4 számmal közreműködő — előadóművészeket vizsgáztat. Ez — természetesen — kétféle működési engedélyt is jelent. A vendéglátó vállalaton múlik: kit, mire szerződtet!) Thllandiai képek ENDRÉDI MIMI BESZÁMOLÓJA — Valkenburg, egy hollandiai kisváros, amolyan nyaraló-kirándulóhely fele — kezdi beszélgetésünket Endrédi Mimi népdalénekesnő. — Négy hónapig dolgoztam, kezdetben Fehér Sándor, majd később Lakatos Misi prímással és együttesükkel az „In douwe Smidse" (Az öreg kovácshoz címzett) üzletben, amely étterem is, lokál is. A helyiség valamikor valódi kovácsműhely volt. Most is benne van még a kemence, az ajló, a falakon lószerszámok, patkók, és a lámpák kocsikerekeken világítanak. A nagyterem egyik oldalán, lépcsőfeljárattal az étterem, a másikon a bárpult, és középen, kis asztaloknál ült esténként, teljesen szótanul a közönség, mint egy színházteremben. Minden műsorszám után felcsattant a taps. Napi nyolc órát kellett játszani a zenekarnak, óránként 10—10 perc szünettel. A szünetek alatt wurlitzer szólt. Nekem óránként kétszer kellett énekelnem, egy-egy 8—10 perces blokkot. Egy este tehát 18 alkalommal kellett dolgoznom, s közben négyszer-ötször átöltözni. Nagyon fárasztó és nehéz munka volt. De... megérte! Mert nagyon jól éreztük magunkat! Kedvesek voltak a vendégek, az üzlettulajdonosról nem is szólva ... A hollandok nagyon szeretik a magyar zenét. Sokan még zokogtak is előadás közben, és ebben gyakran élenjárt Johann Martens úr is, a tulajdonos ... A meglepő az, hogy — bár nincs szövegélményük, nem ismerik a magyar dalok szövegeit, mégis — remekül érzik a hallgatók, csárdások és frissek hangulatát. Az tetszik nekik, hogy „olyan váratlan ritmusok vannak a magyar zenében” . . . Ezen kívül igen kedvelik a magyar operett-muzsikát, általában a szentimentális dalokat. Jómagam sok dalt énekeltem eredeti nyelven, oroszul, németül, olaszul, angolul, sőt hollandul is, mert több dalt megtanultam már itthon is.. . A közönség nagyon megkedvelte a zenekart, Fehér Sándort, aki sajnos beteg lett és haza kellett jönnie. Lakatos Misi azonban aki életében először dolgozott prímásként, igen jól megállta a helyét, és a nehéz körülmények között, nagyszerű teljesítményt nyújtott.A helyi templomban, a pap felkérésére kétszer zenekarral, egyszer szólóban énekeltem. A templomi fellépéseket a pap újságban hirdette meg, az egész előadást magnószalagra vették és filmeztek is. Ez afféle „ősbemutatódnak számított ott. Az egyik fellépésen Fehér Sándor, a másikon Lakatos Misi vezette a zenekart. Magyar nótát, népdalt, Bihari kesergőt és frisset játszottak. Az áldozás alatt az „Elindultam szép hazámból ..." kezdetű népdalt énekeltem . . . Annyira megismertek és megszerettek bennünket, hogy amerre jártunk az utcán is köszöntöttek minket... És sok-sok kint élő magyar volt mindennapos vendégünk . . . Az egyik újság riporterének elmondtam, hogy eredetileg Vilma a keresztnevem, és kislány koromban nagyon nem tetszett nekem ez a név. Amikor megkérdeztem nagyanyámat, hogy miért kaptam ezt a nevet, elmondta: az első világháború után sok magyar gyermeket vittek Hollandiába, a jószívű hollandok. Akkor Vilma királynő ült Hollandia trónján. És ebben az időben igen sok magyar leánygyermeket neveztek el Vilmának. Így kaptam én is a nevemet. Elmondtam még a riporternek, hogy az én kislányom neve Julianna ... A riporter — sok egyéb között — ezt is megírta újságjában. És Itt következett a meglepetés!... Egy szép napon meghívót kaptam a Julianna királynő születésnapjára rendezett fogadásra, ahol egy hat főnyi művészküldöttség egyetlen magyar tagja voltam. Egy piros-fehér-zöld virágcsokrot és egy saját kezűleg készített „írásos” párnát vittem ajándékba ... És a lépcsőn kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Én a születésnaphoz. Őfelsége pedig a sikereimhez ... Mert a királynő is nagyon szereti a magyar muzsikát. Cigány udvari muzsikusa is van, aki magyar öltözetben játszik, rengeteg hanglemeze ismert, a neve: Tata Miranda! Beszéltem is a kollégával... Kollégák!... Egy alkalommal kirándultunk Rotterdamba, ahol egy sztriptízbárban holland tánczenekar játszott. Amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, rázendítettek a Brahms V-re, majd az A-moll csárdásra, az Az a szép, az a szép ... és az Ezért a legényért... kezdetű csárdásokra. Mert a kollégák is szeretik a magyar muzsikát . . . Külön kell szólnom Johann Martens úrról és családjáról akik még a kívánságunkat is lesték. Úgy kezeltek bennünket, mint családtagokat. Martens úr felesége velünk járt bevásárolni, azt főzött szinte, amit kértünk. Igaz, hogy magyar ételek főzésére mi tanítottuk meg. Martens úr tiszteletünkre búcsúvacsorát rendezett. Bezárta a saját üzletét és egy szélmalomból átalakított reprezentatív étteremben egész családja, a teljes személyzete és a leghívebb törzsvendégek meghívásával búcsúztatott bennünket. Ezt a búcsúvacsorát meg akartuk hálálni, és ugyanott, ugyanazok számára másnap a zenekar tett ki magáért. Olyan csirke-ragulevest csináltunk májgombóccal, és rántott csirkét petrezselymes újburgonyával, uborkasalátával, hogy azt mondták a vendégeink „a Hilton sem főz úgy, mint a magyar zenekar”. Mert főzött ám az egész, együttes ... A végső búcsúnál mondta Martens úr: „Maguk elmennek, de mi marad itt nekem? Ez a gép.” — És könnyes szemmel mutatott rá a wurlitzerre ... (S-r) Magyar népdal a templomban A királyi család előtt Martens úr kipróbálja a cimbalmot SZÓRAKOZTATÓZFENÉSZFK ÜDVÖZLETET KÜLDENEK Finnország, Róván lemni Hotel Polár-ból a „Melody Combo* tagjai: Hoffer Pál zenekarvezető, Hidasy Sándor, Horváth Sándor és Taray György, valamint Tanger, Grand Hotel-ből Lévay József, Sándor László és Gáspár József 3 F. D. PÉCSETT KÉRDEZIK: Miért nem jönnek ránk külföldi táncrák? A vidék egyik, talán legnagyobb zenei bázisa: Pécs. Nemcsak a klasszikus, hanem a könnyűzenében is. A mecsekalji város kissé büszke rá, hogy itt szervezték meg először az OSZK vidéki továbbképző stúdióját, de talán még inkább büszke arra, hogy Pest után innét viszik külföldre a legtöbb tánczenészt. Az elmúlt néhány évben mintegy harminc, tehetséges és jó képességű pécsi muzsikus ment külországba, s aztán többnyire végképp el is búcsúzott a Mecsek aljától. Kevés kivételtől eltekintve, visszajövetelük után nem Pécsett, hanem Pesten telepedtek le. Mindezt nem azért fájlalják a pécsiek, mert talán irigyek volnának, avagy éppen lokálpatrióta érzelmeiket vélnék ezzel megsértve látni. Azt hibáztatják, hogy az elköltözött jó zenészek, sőt zenekarok helyett nincs új, megfelelő színvonalú utánpótlás. Könnyen felelhetnek erre sokan, de hiszen ott van a város zeneiskolája, ott van már a Zeneművészeti Főiskola Pécsre kihelyezett tagozata, és akik ott végeznek, nem egyszer a könnyűzene területén helyezkednek el. Igaz, így van. De akik az elbúcsúzott muzsikusok helyébe jönnek, mégiscsak kezdők, valamilyen viszonylatban mégsem tudják betölteni azonnal az üres helyeket. Ezzel elérkeztünk a probléma lényegéhez: Pécsett, a legnagyobb vidéki zenei bázisnak számítható városban hullámzó a könnyűzene színvonala. S éppen a külföld szívóhatása miatt! És nem egyszer előfordul, hogy —természetesen főleg nyáron — még nem vizsgázott, úgynevezett regiszteres zenészeket is alkalmaznak. — Mit lehetne már most tenni? E pécsi kérdésre többféle válasz kínálkozik. Az első, amivel mindenki egyetért, tovább kell javítani a zenészek hazai gázsiját. A hírek szerint valami történik is majd ez ügyben. Azonban nagy a külföld kereslete a magyar zenészek iránt, a Nemzetközi Koncert Igazgatóság egyre több zenekart keres, és érthető a zenészek külföldre kívánkozása a több pénz, olcsóbb hangszer, felszerelés és kotta, vagy esetleg egy gépkocsi reményében. Másik a tánczenészek rendszeres továbbképzése. Budapest után Pécsett kezdődött meg először ez a tevékenység, s a nyár elején is félszázan végeztek a pécsi stúdióban. Októberben ismét indítanak egy évfolyamot. Végül többször elhangzott már a vélemény: ha elvisznek magyar muzsikusokat külföldre, hozzanak helyettük néha külföldieket. Igaz, próbálkoztak már e megoldással Pécsett, csakhogy a külföldiek — hangsúlyozni kell: nem nyugati, hanem szocialista országokról van szó — kevésérték a magyarországi gázsit. De még ennél is nagyobb akadály, hogy idehaza nem tudtak számukra megfelelő szállást biztosítani. Ezért kézenfekvőnek látszik a megoldás: a vendéglátó vállalatok létesítsenek olcsó, de európai színvonalú szálláshelyeket. Úgy tűnik, megérné, mert a közönség számára izgalmas a külföldi együttes, a külországi zenekarok közül is a java jelentkezik hozzánk, tehát a színvonal hullámzása ellen is megfelelő orvosság lehetne. Végül mindezekből következik, hogy növekedne a vendéglátó üzemek forgalma is. Tehát: megérné. Kérdés: miért nem fognak hozzá?