Szórakoztató Zenészek, 1969 (3-4. szám)

1969 / 3. szám

HOZZÁSZÓLÁS NAGYON ŐSZINTÉN AZ ORGONÁKRÓL Fár Sándor szakszerűen és színesen megírt cikksorozatát az elektromos orgonákról nagy érdeklődéssel olvassák mind­azok, akik e téren érdekeltek: tulajdonosai, vagy váromá­nyosai az orgonának. Az orgona (és itt most nem a kiegészítő hangszerekre, kof­­ferhangszerekre, hanem az ál­ló, saját erősítővel rendelkező „grazi” orgonákra gondolunk) egy vagyonba kerül. Ára, ha­zai pénzben kifejezve, típu­sonként változva 50—250 ezer forint között mozog. Bizony, csak kevesen engedhetik meg maguknak megvételüket, s ha igen, ezt egy életre teszik. Sokéves külföldi munkám so­rán a modern orgonaipar va­lamennyi produktumával meg­ismerkedtem, tanulmányoztam őket, többeket (köztük Ham­­mutidot is) magaménak mond­hattam, cseréltem, kerestem a legjobbat. Alapos körültekin­tés sok bosszúságtól és feles­leges pénzkidobástól mentesít­heti a vásárlót. Ezért közlöm tapasztalataim. Melyek most a vezető orgo­namárkák, a legmodernebb felépítésű hangszerek és mennyibe kerülnek? Ham­mond ( 1500—5500 dollár), Lowrey (1000—4500), Thomas (1000—6000), Baldwin (2000— 6000), Farfisa (1500—2000) Ya­­hama (800—1700), Eminent 500 (1200—2200), Solina (1200— 1700), Sonett (1100—1500), Wurlitzer (1200—2200). Ezek azok az orgonamárkák, ame­lyek körültekintő vételnél szá­mításba jöhetnek. Köztudomású, hogy a Leslie rendszer miatt az orgonák kü­lön erősítése igen nehéz. Egy­­egy járulékos erősítő boxrend­­szer rendszerint annyiba kerül mint magsa a főhangszer. Me­lyik orgonát lehet azonban kü­lön erősítés nélkül a legjobban alkalmazni? 1. Thomas (80—150 W), 2. Lowrey, Wurlitzer, Baldwin, Eminent (72—120 W), 3. Lo­nett, Solina (45—60 W). A Hammondok végteljesítménye feltűnően kicsi, a legtöbb tí­pusé 25—35 W körüli s a na­gyon drágáké sem több 50 W- nál. Egy járulékos Hammond Lieslie box további 40 wattal viszont 900 dollárba kerül. Melyek a legmodernebb ef­­fekttechnikával készült, leg­színesebben orchestráló orgo­nák? 1. Farfisa 8050, Wurlitzer Goliath, Eminent 500, Thomas Coronitas (ezeknek az ára egy­öntetűen 2150 dollár körüli); 2. Hammond T 200, Lowrey Heritage de Lux, Lowrey Berksheare de Lux (ezek kö­zül a Hammond 2200 dollárba kerül, a Lowreyek 2500—3200- ba); 3. Solina, Sonett, Yakam­a szép és eléggé egysíkú hang­képzéssel. Melyik tehát az az orgona, melynél a legkevesebb pénzért a legtöbbet kap a vásárló mu­zsikus? Feltétlenül a Farfisa 6050 (1500 dollár), Farfisa 8050 (2000 dollár), Wurlitzer (2000 dollár), ezek a hangszerek egyenesen csodálatos ötletgaz­dagsággal épültek, a szereo­rendszer olyan sokoldalú al­kalmazásával, amely pl. a Hammondnál csak a legdrá­gább (4—5000 dollár körüli) orgonáknál valósul meg. Még valamit a Hammond­­ról: kétségtelen, hogy a Ham­mond orgonák több évtizedes népszerűsége az utóbbi évek­ben Jimmy Smith művészetén keresztül újabb, soha nem lá­tott keresettségre tettek szert. Vitathatatlan az is, hogy pl. egy 5000 dolláros Hammond H modell az előre programozha­tó változatokkal a hangszer­építés tökélye, melyhez fogha­tót a többiek nem tudtak al­kotni. Ami viszont az egészen drága Hammondokra vonat­kozik az nem áll a 2000 dollá­ros értékűeknél. Ezekben a kategóriákban (tehát a gya­korló muzsikusok részéről anyagilag még éppen hogy el­érhető) a Farfira, Wurlitzer, Thomas, Lowrey gyárak watt teljesítményben sokkal na­gyobb erejű, orchestrációban pedig sokkal színesebb orgo­nákat készítenek. A Hammond csak a legutolsó érzékben volt hajlandó visszhangosított 8 lá­bas Stringbasszust és olcsóbb Lesliet az új T 200 modellbe beépíteni. A konkurrencia, eb­ben a kategóriában már régen túlhaladta. A mozgó 16 lábas pedál használhatatlansága miatt le kellett árazni az egyébként oly kellemes Ham­mond L 100-as Spinell model­leket. Helyette kihozták a T 100-as és T 200-as modelle­ket, de a percussion rendszer „Soft" és „long” megoldásait az L 100-ról nem vették át, így ez az orgonatípus a maga 35 wattos erősítőjével ugyancsak torzó maradt. Pagony Lajos 4­ 4 A népi zenekari hangzásról Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a népi zenekarok hangzása nem mindig tömör. Különösen feltűnik ez, ha akusztikailag nem a legszerencsésebb termekben vagy hangszórón (rádión, magnetofonon stb.) hall­gatjuk. Mi ennek az oka, s hogyan lehet ezen leg­­könyebben segíteni? A legkézenfekvőbb felelet: a mai népi zenekarok létszáma erősen leapadt általában öt főre, néha még annál is kevesebbre. Ez a zenekaron kívülálló kö­rülmény. De találunk zenei okokat is, melyet azon­ban könnyűszerrel megszüntethetünk. A 25—30 év előtti cigányzenekarok általában 10—12 vagy még több tagból állottak. (Boka Károly zenekara a múlt században 24 tagú volt). Az min­denesetre igaz, hogy ilyen nagy létszámú zeneka­rok tömörebben szóltak, mint a mai „kis együtte­sek”, de maga a puszta létszám még nem magyaráz meg mindent. Sokkal közelebb jutunk a kérdés lénye­géhez, ha nem a létszám oldaláról igyekszünk meg­közelíteni, hanem azt tesszük vizsgálat tárgyává, milyen belső okok idézték elő a régi zenekarok tö­mörségét, mi maradt meg ezekből a mai kis együt­tesek gyakorlatában, mi hiányzik belőle s hogyan lehet a hiányokon segíteni? A tömör zenekari hangzást nem a szélső szólamok, azaz nem a prím-hegedű É-húrján a legmagasabb fekvésben intonált csillogó hangok, de nem is a nagybőgő legmélyebb hangjai biztosítják, hanem a középregiszterben (a „kis é”-től a „kétvonalas é”-ig) terjedő zónában minél zsúfoltabban és minél logi­­kusabban összetömörített hangok, illetve akkordok. Ezeket a tömören felrakott akkordokat a régi ci­gányzenekarokban három hangszer szólaltatta meg: a két kontrás és a brácsás. De a két kontrás sem azonos módon játszotta fogásait: az úgynevezett „magas” kontra a „d” és „á”, tehát a két középső, a „mély” kontra pedig a „g” és „d”, tehát a két leg­alsó húron. A kontrások főleg szekszt- és szeptim­­fogásokat alkalmaztak, míg a kontra-hegedűk alatt futó brácsa-szólam főleg tere-, kvart-, esetleg sze­­kund-fogásokat. Fokozta ezt a telített hangzást, hogy a kontra­brácsa részleg és a prímhegedű szólama közé beéke­lődött terchegedű, sőt sokszor még az úgynevezett „kvinthegedű” szólama. A középregiszter teljesen ki volt töltve a brácsa és két kontra kettősfogásai­val, valamint a terc- és kvinthegedű egy-egy han­gon mozgó szólamaival. Tehát öt hangszeren össze­sen 8 hanggal! Kvinthegedű ma már jóformán sehol sincs (sok­szor még a terehegedű is hiányzik). Kontrásokból pedig épp hogy mutatóban maradt még egynéhány. A fekvő akkordok, düvő és esz­tam szerepköre így kizárólag a brácsásokra hárul. Tehát a vonós akkor­dok a régi 8 helyett mindössze 2 hangon szólalnak meg! Micsoda elszegényedés! Hogy a kontrások kiveszőlésben vannak annak oka nagyrészt az, hogy a működési engedély meg­szerzéséhez ma már elengedhetetlen a kottaismeret, bizonyos számú etűd és előadási darab játszása. Ha viszont valaki már ennyire jutott hangszerének technikájában, annak ambícióit nem elégíti ki az örökös esz­tamozás vagy düvőzés. Igaza van! Vi­szont az is igaz, hogy a régi cigányzenekarok „ak­kord-részlegében” helyet foglaló hangszereknek meg­volt a maguk különleges szerepük és feladatuk, ami egy szál brácsával meg nem oldható! (Gondoljunk arra, milyen üres a hangzás, ha pl. egy D-dúr ak­kord a brácsa „á” és „d” hangjából áll; éppen a tere hiányzik belőle, ami — az alaphang mellett — a legjellegzetesebb hangja az akkordnak!) Sorolhat­nánk tovább is, de sokkal célszerűbb, ha arra muta­tunk rá, hogyan lehet ennek ellenére mégis tömör hangzás elérni?! Könnyen! A terchegedű áthagyományozott szere­pe — örökös tere- vagy szeksz párhuzamaival — ma már úgy sem mondható korszerűnek. Úgy kell kezelni ezt a hangszert, mint a szimfonikus zeneka­rok „második hegedű” szólamaiban szokásos! Ennyi az egész! A tercek szerepe megnőtt, mert mindig azt kell játszaniok, ami adott esetben a leginkább szükséges a tömör és színes zenekari hangzás létre­jöttéhez. Így ez a szólam hol unisonoban halad az első hegedűvel, ami azt jelenti, hogy ugyanabban a hangmagasságban és fekvésben játsza a dallamot, amiben a prímás (ez esetben tehát szólamerősíti) szerepet kap), hol egy oktávval mélyebben játsza a prímás dallamát (nemcsak erősít, de színez is), hol tercekben vagy székletekben kísér, hol teljesen ön­álló ellenszólamot ad, hol pedig átveszi a kontra szerepét. Ez utóbbi esetben az akkord négyszólamú­vá, vagyis tömörebbé válik! Más oldalról a brácsa szerepét is ki lehet bőví­teni. „D” és „A” húrján kitűnően helyettesítheti a régi kvinthegedűt. Ehhez persze az szükséges — ami viszonylag kis munkával nem is boszorkány­ság —, hogy megtanulják a mozgó játékot is (dal­lamvezetés, futamok stb). Régen — főleg a fa­lusi cigányok — úgy gúnyolták az,olyan brácsáso­kat, akik nem tudtak „hátul” játszani, az úgyneve­zett „széles” fogásokkal, hogy „c” húrjuk csak arra való, hogy alá tudják tenni a vonót. Akkoriban ugyanis nem használtak még tokot, a hangszert hó­nuk alatt vitték, s ilyenkor a vonót a „c” húr alá dugták. Ma viszont az olyan brácsás lesz ritkaság, aki nem tudja használni az „á”-húrt, vagyis, aki az esz­tamon és düvőn kívül nem tud mást játszani. Van azonban más követelménye is a tömörség­nek. Ha az első hegedű (prímás) szólama túl magas, túl messzire került a többitől, nagy űr keletkezik köztük. Ezt az űrt is ki kell tölteni. Erre legalkal­masabb ismét a terchegedű, csakhogy nem tercek­ben, hanem oktávpárhuzamban. Ezt a szerepet a klarinét is betöltheti. Ugyanez a helyzet lefelé is. Ha a bőgő kerül túl mélyre, elszakad a többitől. Az itt keletkezett űrt a csellóval lehet kitölteni úgy, hogy a cselló is basszust játszik, de egy oktávval magasabban a bőgőnél, esetleg cimbalom is megte­heti ezt, sőt esetenként még a klarinét (!) is a leg­alsó 7—8 hangját! Hasonlóképpen színesebbé lehet tenni a cimba­lom szólamát is. Ha váltogatjuk a különböző verő­ket (puha, kemény és kopasz verő), máris meghá­romszoroztuk a hangszínt. S ha ehhez még hozzá­­esszük a régi cigányoknak azt a szokását, hogy nemcsak verővel ütötték a húrokat, hanem penget­ték is, a gitáréhoz hasonló hangszínnel gazdagíthat­juk a színpalettát. Csak néhány gondolat s megvalósításuk máris biztosítja a tömörebb és színesebb népi zenekari hangzást. Mindezt persze alaposan át kell gondol­ni, rendezni kell az ötleteket és elgondolásokat, vagyis előre — és papíron — meg kell hangszerel­ni a darabokat. Pongrácz Zoltán Új színfolt idegenforgalmunkban. A Gyermekélelmezési Vállalat és az IBUSZ széles körű tevékenysé­ge keretében igen magas színvona­lú eseménnyel gazdagította a kül­földről érkező turisták, hazánkat megismerni szándékozók program­ját. A hűvösvölgyi Napsugár étte­remben zajló esemény felejthetet­len élményt nyújt valamennyi résztvevőnek, mert az ügyes, hoz­záértést tanúsító rendezés olyan magas hőfokú nemzetközi kapcso­latot teremt az odaérkező nemze­tek fiai között, hogy szinte meg­ható. Mindezt alátámasztja a fia­tal művészekből összeállított népi zenekar és tudásukra épített mű­sor, így kell ezt csinálni! Dicséret illeti érte a rendezőket, és a ki­emelkedő teljesítményt nyújtó ze­nekart, vezetőjét, ifj. Bura Pált és Rigó Sándort, valamint Fehér József szólista cimbalmost, Virág Vera és Puskás Sándor énekese­ket, de a táncosokat is. *4 tánc- és dzsessz-zenében használatos akkordok jelölésrendszere Mint előző cikkünkben említettük, a tizenhármas akkordok rendszeréhez még jónéhány megjegyzést kell fűznünk. Láttuk, hogy a tizenhármas akkordok mindegyike a fel­hangsorból keletkező és azon keresztül a diatonikus hangrend­­szerbe átvitt négyeshangzatokra (szeptakkordokra) épül. Így a legelsőnek kialakult négyeshangzat a domináns szeptimakkord. A nagy C-re épített négyeshangzat tehát: C—E—G—Bb és szí­nezőhangjai a felhangsorból: D—F —A. A diatonikus hang­­rendszerből áthozott mixolyd (egyházi) hangsor színezőhangjai pedig: D—F—A. Az eddig felsorolt tizenhármas akkordok mindegyike C alapra került a könnyebb érthetőség és egyöntetűség kedvéért. Mindegyik alapfekvésű, kivéve a szűkített négyeshangzatokra felépítetteket. A felszűkített és szűkített tizenhármasok ugyanis úgy is felfoghatók, mint molt tizenhármasok, melyeknek kvintje szűkített. Helyesebb azonban az a felfogás talán, hogy a két szűkített tizenhármas a domináns 13 megfordítása. Mégpedig úgy, hogy az alapot két oktávval feljebb helyezzük. Pl.: Alap­helyzetű domináns tizenhármas: Ab—C—Eb—Gb—Bb—D—F (akusztikai) · Abl3. Ha az Ab alaphangot két oktávval feljebb helyezzük, akkor a következő tizenhármast nyerjük: C—Eb—Gb—Bb—D—F— Ab.­­ Cml3—5. Itt ellentmondás keletkezik, miután a Cml3-as akkord hangjai: C—Bb—G—Bb—D—F—A a helyes jelzés a következő kellene hogy legyen: Cml3b—5. A gyakorlatban — ritkán ugyan — de mégis az előző jelzés nyert polgárjogot. Tehát: Cml3—5. A C­dim 13 hasonló alap­elven épül fel azzal a különbséggel, hogy szeptimje szűkített, összetétele tehát: C—Bb—Gb—Bb—D—F—Ab. A szűkített tizenhármasok alapját képező szeptimek alap­nélküli nonakkordoknak foghatók fel, ezért nem teljes értékű domináns funkciót jelentenek, hanem csak „kölcsönvett” má­sodlagos domináns jellegűek. A tizenhármas akkordok nem fordíthatók meg, csak külön­böző dallamhangokkal használjuk, mindig alaphelyzetben. Pl.: Nondallammal a következő leütésben: C—Bb—E—F —A—D. Ilyenkor a kvint kimarad, mert a hangzás így szebb. ^ Visszatérve ismét a két szűkített tizenhármasra, természe­tes, hogy az összhangzatos szűkített tizenhármasok a mixolyd hangsoron történt megfordítás alapján változott nónával fognak rendelkezni. Pl.: C—Bb—Gb—Bb—Db—F—Ab, és C—Bb—Gb— Bbb—Db—F—Ab. Jelzésük: Cml3—5(9b) és C dim 13(9b). Sokkal modernebb és gyakrabban használt akkordok a dzsessz- és tánczenében egyaránt, a Sixte Ajoutéevel kombinált harmóniák. Ezek tökéletesen pótolják a tizenhármas akkordo­kat. Kertész Kornél Pákon­di Rudolf zenészi munkájának 25 éves jubileumát ünnepelték az Ész­ak-Pesti Vendéglátóipari Vállalatnál SZI­RAKOZTATÓfcZF.NflSZFK

Next