Szórakoztató Zenészek, 1980 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám
ARCOK * vallomások Bíró András Három éve van még a nyugdíjig. Ha nem mondja, el sem hinném. Tíz évet nyugodtan letagadhatna a korából — és ha zongorázni kezd, még többet. Jól öltözött, jól ápolt, hangszereit rendszeresen a legújabb típusokra cserélő zenésztípus. Műsorán megtalálhatók a legrégebbi táncdaltól a klasszikus zongoraszólón keresztül a diszkó slágerek legújabb számai is. Saját tervezésű kottás szekrényében kb. 10 000 (tízezer!) kotta található egyéni rendszerbe rakva. Bármelyiket azonnal megtalálja és ha kell, több nyelven énekli is. — Tudja-e, hogy sokak szerint ez, vagyis a Fészek Klub az ország legnehezebb munkahelye? — Tudom, mert tapasztalom mindennap. Igényes, meglehetősen kifinomult érzékű vendégek látogatják a klubot. A mellékes szinte semmi. Sok kollégát ezért riaszt el ez a hely. Én viszont mindezek ellenére jól érzem itt magam. Már megszoktam a körülményeket és úgy érzem, hogy a vendégek is kezdenek megszeretni. Teljesítem a kéréseket, már tudom, hogy mire állnak fel táncolni, mire oldódnak. Szóval, már itthon vagyok én is közöttük. — Igazi, jó zenésztermészete van. Ilyen mentalitással indult a pályán? — Nem egészen. Ugyanis orvos akartam lenni, de amikor levonultunk az első boncoláshoz, bennem összeszorult valami, és a kapu felé vettem az irányt. Azóta sem mentem vissza. Nemsokára a Zeneakadémiai zeneszerzés szakán tanultam Visky Jánosnál. Két év múlva pedig mint vendéglátóipari zongorista dolgoztam és dolgozom ma is. Sokat voltam külföldön. Először 1963- ban a Cirkusz vállalattal, Kína, Vietnam, Mongólia nagyvárosaiban jártam, majd duó, trió és szóló szerződések jöttek. Az NSZK-ban Frankfurt, Svájcban Basel, majd Zürich. Ezután két év Finnország, majd újra Svájc és NSZK. Két év Kanada és újra NSZK, majd Hollandia. Idehaza különböző együttesekkel dolgoztam. Igen szép időszak, amikor Kovács Andorral voltam az Astoriában. — Úgy tudom, zeneszerzéssel is foglalkozott? — Igen. A „Hársfák holdfényben” és „Felhők felett” című nagyzenekarra írt szerzeményemet és az 1962-es fesztiválgyőztes táncdalomat, a „Már hazaért a vonatunk ...” című dalt említem, melyet Mikes Éva énekelt. — Önt hallgatva még érthetetlenebb néhány kolléga mentalitása, akik már a harmincas éveikben „leállnak" a továbbképzésben és igénytelen, mondhatnánk primitív „zenével” rontják a szakma hírnevét, a vendégek hangulatát. Mi a titka annak, hogyan lehet zeneileg örökké fiatalnak maradni? — Szerintem az, hogy szeretni kell a zenét, szeretni kell a vendégeket, és becsülni kell önmagunkat. Érdeklődni kell az új dolgok iránt, még akkor is, ha azok nem is minden esetben időtállóak. Én játszom mindent, ami a közönséget érdekli, érdeklődését felkelti, bár a magánvéleményem is megvan a különféle irányzatokról. Gyűjtöm a számokat, a szövegeket. Ebben a ládában — mutat a zongora melletti kis szekrényre — 30 év gyűjtőmunka eredménye fekszik. Igyekszem a legigénytelenebb számokat is igényesen megharmonizálni, színesíteni énekkel, dobgéppel, orgonabejátszással. — Bízik abban, hogy, mondjuk, 2000- ben lesz még szólózongorista a vendéglátóiparban? — Biztos, hogy lesz! A vendéglátóipar ugyanis anyagi megfontolásból fog mindig szólózongoristákat alkalmazni. Lesznek akkor is olyan helyek, ahova egyszerűen nem fér be nagyobb létszámú együttes, és a hangulat is, ami az ilyen zene mellett szól, az Barkóczy Tibor Amikor évekkel ezelőtt az OSZK behozta azt az új rendeletét, hogy „C” kategóriával nem lehet külföldre menni, valamint a mi szakmánk ezen túl érettségihez kötött pálya lesz, enyhén szólva megoszlott a zenészek véleménye a fent említett intézkedésről. Ez valóban enyhe fogalmazás, mert az igazság az, hogy rengeteg bírálat, sőt támadás érte az OSZK illetékeseit, nevezvén az intézkedést igazságtalannak, önkényesnek, fölöslegesnek stb. Kell-e mondanom, hogy az „ellenzék” szinte kizárólag olyan kollégákból állt, akik a fenti kritériumokkal vagy azok egyikével nem rendelkeztek. Hetekig, hónapokig képesek voltunk vitatkozni, kell-e az érettségi vagy nem, megállja-e a helyét egy „C” kategóriás külföldön, vagy sem? Egyesek annyi energiát fektettek ezekbe a vitákba, hogy azt tanulásra vagy gyakorlásra fordítva elég lett volna egy érettségi vagy kategóriavizsgához. A legfiatalabb generációnak ez már természetes lesz, s ami a derékhadat illeti — szerencsére minden május—június megtizedeli az „ellenzéket”, újabb „A” „B” kategóriás, érettségizett zenésszel gazdagítva a szakmánkat. Nem célom és nem feladatom az érettségi és a magasabb kategória előnyeit ecsetelni minden további kommentálás helyett leírom ide Rákóczi Tiborral, a lágymányosi „Topáz” bár zongoristájával folytatott őszinte beszélgetésemet : — Tibor, úgy tudom, hogy a szakma egyik legboldogabb embere vagy, pedig nem születtek ikreid, és nem nyertél a lottón, akkor miért? Dóczy Zsuzsa Nem indokolatlan, hogy a „Nemzetközi Nőnap” előtti hetekben tárgyilagosan, nyárspolgári előítéletektől mentesen keressük arra a választ, hogy pályánkon nőkollégáink vajon hogyan és miként tudják öszszeegyeztetni családi életüket az esténkénti muzsikálással? Dóczy Zsuzsát, a KAROLINA eszpresszó zongoristáját kissé meglepi e párhuzamra utaló kérdés. — Soha nem okozott gondot számomra egyesek előítélete. Két gyereket neveltem fel, túlzás nélkül mondva, becsülettel, és ha nemcsak szívvel, hanem ésszel is készül az ember az esti zenélésre, akkor évtizedekig sikerül a jó időbeosztás, az arányok harmóniája, a munka és a magánélet egyeztetése. S úgy gondolom, ha ezt érzik (és megérzik) a vendégek, akkor nem azon tépelődnek, hogy nő vagy férfi a zongorista, hanem a zenét figyelik. Talán úgy tűnhet, hogy én könnyű helyzetben vagyok, mert tizedik éve dolgozom itt a KAROLINA-ban. Ebből adódnak az örömteli gondjaim is, mert nem akarok megszokott bútordarab lenni. Ennyi év után van természetesen törzsközönségem, mégis minden zenekezdéskor meg is segít, hogy a „műfaj” tovább éljen. Külföldön már most is egyre nagyobb a kereslet szólózongoristákat illetően. Még énekelni, orgonázniuk sem kell, „csak” zongorázni. Viszont lehetőleg mindent, és jól! — Tervei? — Szeretnék még egyszer a nyugdíj előtt külföldre menni szólózongoristaként. Természetesen nyugdíjasként is dolgozni akarok, ha nem is olyan mértékben mint addig, mert zene nélkül nem tudom elképzelni az életem. Oláh Miklós — Nagyon egyszerű a válasz, sikerült leérettségiznem, és megszerezni a „B” kategóriát. — Azt hiszem, nem véletlenül fogalmaztál úgy, hogy „sikerült” és „megszerezni”. Ne haragudj, hogy kimondom, de évekkel ezelőtt még nem beszéltél ilyen tisztelettel ezekről a dolgokról, s most, hogy megvannak, mégis ekkora öröm? — Ahhoz, hogy ezt megértsd, el kell mondanom egy pár mondatban, hogyan jutottam el idáig. Aránylag későn, 12 éves koromban kezdtem zenét tanulni. Köztudott, hogy a zongorával már 6—7 éves korban kezdenek ismerkedni a gyerekek, de szerencsére amennyi hátrányt jelentett a késői kezdés, annyi előnyöm is lett belőle, ugyanis a nálam több évvel fiatalabb gyerekekkel szemben én sokkal fogékonyabb voltam, jóval gyorsabban haladtam, és ezek a kezdeti sikerélmények döntő hatással voltak rám a későbbi pályaválasztás szempontjakell küzdenem a mindenkori közönséggel. A zeneszünetekben néhány percig asztalunkhoz ül a helyiség diszkósa, aki a vasárnapi estéken szórakoztatja lemezeivel a vendégeket. Ebből az apró közjátékból adódik a következő kérdés. — Kedves Zsuzsa, mit gondol ön a diszkóról? Szükséges rossz, a kor igénye? Vagy a zenész ellenfele, netán vetélytársa? — Egyik sem! Könnyű és olcsó lenne megszokott választ kimondani, éspedig azt, hogy az élőzenét a gép nem pótolhatja. De nemcsak erről van szó. A mai diszkósok már vadásznak a régi, a régebbi és még régebbi számokra. Hozzá kell tennem, hogy nem csupán a sokat emlegetett nosztalgiáról van szó, inkább az a helyzet, hogy aki érzelmekre vágyik, netán szerelmes, annak már tizenéves korában is elege van a monoton Dzsingisz kán-szerű sémákból... Tágasabb és nemesebb értelemben tapasztalható újjászületés a dallamosabb számok javára. Inkább azt tapasztalom, hogy a mai slágerekből is, a humánusabb mondanivalót tartalmazók maradnak felszínen. öt, tíz vagy tizenöt év múlva ezek jelentik a régi időkre emlékezést, és ezzel a folyamatossággal a jó zenész együtt halad. — „Leszálló ágban” lenne ezek szerint a diszkó? — Nem kárörvendően mondom, inkább csak magamnak hangosan, hogy szerintem néhány éve van hátra. Ha tévedek, az sem baj, éppen az előbb említett okok miatt. Vagyis inkább úgy fogalmaznék: a mi hivatásunk jövőjében hiszek. — Mindig ilyen optimista volt? — Amikor annak idején első zenészvizsgámra jelentkeztem, még csak szinte „tudat alatt” készültem erre a pályára. Hittem azonban a zene vidámító, jobbító erejében. Amióta a fehér-fekete billentyűket ismerem, mindig „szórakoztattál. Az általános iskola elvégzése után otthagytam a zeneiskolát is. Sellei Jánoshoz kerültem tanulni, és több mint négy évig tőle igyekeztem elsajátítani a könnyűműfaj alapjait. 19 éves koromban a Déryné Színháznál kezdtem az aktív zenész pályafutásomat zongorista, karmester, korrepetitor minőségben. Érdekes feladatok voltak, sokat tanultam, de 2 év után rájöttem, hogy nem ez az igazi működési területem, szívem a szórakoztatózene felé húzott. Otthagytam a színházat, és belevetettem magam a vendéglátó zene mélyvizébe. Akkor még nem tudtam, milyen nehéz éveim következnek. — Milyen szempontból volt nehéz a váltás, szakmailag vagy egyéb okokból? — Szakmailag nem volt problémám, hiszen, amit az ember szívesen csinál, abba gyorsan beletanul. A baj az volt, hogy csak regiszteres működési engedélyem volt, s így csak akkor kaphattam állandó szerződést, ha nem volt stabil kategóriával rendelkező szabad zongorista. Így dolgoztam évekig a Szabadság Szállóban, Déry Gyurival, s bár a főnökeink szerettek, meg voltak elégedve velem, mégis minden prolongáció nagy izgalom volt számomra, hogy maradhatok vagy sem. Arról nem beszélve, hogy a vállalat szívesen fizetett volna magasabb gázsit, de erre nem volt törvényes és adminisztratív lehetősége. Utána se merek számolni, mennyi pénzt vesztettem feleslegesen ezzel a pár év huzavonával. — Végül is mi késztetett arra, hogy belevágj a tanulásba? — Meguntam ezt a bizonytalanságot, rájöttem, ha a pályán akarok maradni, nem is beszélve arról, hogy ha külföldre is menni akarok, nem várhatok tovább, m” akartam. Kaptam is a kezemre, amikor az első zongoraleckéim pötyögtetésekor — ahogy akkoriban mondták — mindent „dzsesszesre" írtam át... Később a felejthetetlen Szabó „Jóska”, majd a vendéglátóipari zenélés minden csínját-bínját ismerő Tahler Gyula bácsi volt a tanárom ... Első szerződésemet Hévízre kötöttem trióban... De az is igaz, hogy itt a KAROLINÁ- ban tanultam meg végérvényesen a hivatás szépségét. Elmerengeni, összebújni, udvarolgatni, trécselni, névnapot ünnepelni járnak ide az emberek. Csak így kell néznem, s így nézhetem ezt a mi foglalkozásunkat, mert így finom és nőies. Duhajkodó, durva és trágár emberek sajnos nemcsak a vendéglátóiparban vannak. A szelíd szórakozást keresők vannak többségiben. Ha ügyesen alkalmazkodunk a mindenkori hangulathoz, nagybetűs „HANGULATTÁ” ötvöződik mindaz, ami egy esti zenés espresszóban, egy kisebb emberi közösségi elillanó kincsévé válik. Az önvallomás szép mondatai és a pianínó hangja még az utcára is elkísér, s továbboson a villamosokon a koratavaszi illatokban. K. A. — Voltak, akik biztattak? — Igen, nagyon sok kollégám biztatott, de talán Szentiványi László, aki jelenleg az OSZK munkatársa, piszkált rengeteget. Persze ezért a piszkálásért ma már csak hálával és köszönettel tartozom, ez természetes. — Voltak ellendrukkerek is? — Nem, mert senki nem tudta, hogy iskolába járok. Én magam sem bíztam benne, hogy végig tudom csinálni, így aztán titkoltam, hogy ha nem sikerül, nehogy kinevessenek. Amikor aztán kezemben volt az érettségi, alig akartam hinni a szememnek. — És a kategóriavizsga. — Az sem volt könnyű, mert nagyon lámpalázas típus vagyok, amikor bementem vizsgázni, azt sem tudtam, hol vagyok az idegességtől. A stúdióban Szakcsi Lakatos Béla azonban jól felkészített a vizsgára, hozzájött egy kis szerencse is a tétel kihúzásánál, úgyhogy ment minden simán. — Most, hogy túl vagy a nehezén, mit jelent neked az érettségi és a „B” kategória? — A legfontosabbat, hogy talajt kaptam a lábam alá, biztosabb jövő elé nézek, aminek már igen itt volt az ideje, hiszen 28 éves vagyok, és 2 gyermeket kell felnevelnem. A másik, hogyha az ember kitűz maga elé egy célt, és azt saját erejéből megvalósítja, az olyan belső harmóniát és önbizalmat eredményez, amely további célok kitűzésére és megvalósítására serkent. — Mik ezek a célok? — Szeretnék egy hosszabb külföldi turnéra menni a kollégáimmal, akikkel „Topáz” trió néven működünk, s utána, ha hazajöttem, nekivágok az „A” kategóriának. — Sok sikert kívánok, és köszönöm a beszélgetést. A. Z. 4 SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK