Zenelap, 1891 (6. évfolyam, 1-20. szám)

1891-02-04 / 3. szám

4 ZENELAP. résének adózunk, hanem egyszersmind ama tény feletti őszinte örömünknek is kifejezést adunk, mely az egész magyar zenevilágra kihat király Ő Felségének ama ténykedése folytán, mely szerint legközelebb neki a királyi tanácsosi czimet adományozni kegyeskedett. Mert első eset ez Magyarországon, hogy a királyi tanácsosi czímmel való kitüntetés, egy magyar zeneművészre is esik, hogy benne az egész osztálykitüntetve legyen indokolásául annak, hogy hazánkban a zene terén is lehetséges immár oly érdemeket szerezni, melyek méltók oly kitüntetésre, melynek fénye eddigelé csak a kiváltságos osztályok választottaira esett. S valóban, ha van magyar zeneművész ki az ily kitüntetésre méltó, úgy az, a „primus inter paresek“ phalanxában, igen sok indoknál fogva őt leginkább megilleti. Mert a magyar zeneművészetnek lehetnek — s vannak is — különféle irányban érdemeben gazdag képviselői, kiknek ténykedéseit szintén ércttáblára fogja egykor írni a hazai műtörténelem; de alig van olyan, mint Bartay Ede kinek közel félszázados nyilvános működése a hazai művészet közélete mezején intenzivebb eredményeket mutathatna fel. Az ő nevéhez oly sikerdús ténykedések vannak fűzve, melyek hazánk zeneélete s zeneviszonyai fejlesztésére nézve nemcsak fellendítők, hanem alapvetők is voltak s ha manapság már széttekintünk az elvetett magok után kifejlett zengő kalász-mezőkön: nincsen oly gazdag osztag, melyet vagy nem ő hordott volna össze, egészen vagy, a melynek rögös barázdái izzadságos felszántásában az ő lankadhatlan munkás kezeinek is oroszlányrész ne jutott volna ki. A „Magyarhonban élő zeneművészek segély e gye te“, mely az ő — mint megalapítójának ... huszonhatéves elnöksége alatt, (kiindulva) immár manapság közel 50 ezer forinttal rendelkezik; az „orsz. magy. haláregyesület“, melynek már megalapításnál is ott állott mint sárkánytörő Szent György lovag, s melynek későbben mint páratlanul buzgó elnöke 16 éven keresztül éltető lelke és irányítója volt; az „orsz. magy. királyi zeneakadémia, mely az ő ernyedetlen tevékenysége, sokoldalú harczai és szellemi közvetítései nélkül még legalább is egy pár évtizedig várathatott volna magára; s végre: a„nemzeti zenede“, melyet az ő immár közel 14 évi példás igazgatása az ország legtekintélyesebb legnépszerűbb zenetanintézetének a magaslatára emelt: mindez csak fentebbi állításunkat igazolja. Nem lehet ezúttal célunk Bartay Edének kimerítő életrajzát adni. E feladat a magyar műtörténelemé, mely bizonyára az ő sokoldalú áldásos tevékenységét érdeme szerint fogja méltányolni. Csak nagy vonásokban óhajtottuk arczképe mellett egyéniségének jelentőségét is kiemelni, most, midőn a királyi kitüntetés sem maradt hátra érdemei elismerésében. Habár az előhaladt kor súlya már az ő vállait sem hagyja érintetlenül; de azért a férfi erőnek még mindig oly teljében áll, mely méltán biztathat arra nézve hogy az ő élete még számos üdvös alkotásra, teremtő képessége, pedig még sok kiváló mű teremtésére van fentartva. S hogy ez úgy legyen, hogy erre nézve az égőt még igen sok évig ép erős egészségben fentartsa: a legőszintébb szívből kívánjuk! Hangversenyek. A filharmonikusok jani 28-án rendezték a vigadó nagy termében 5-ik hangversenyüket. Előadásra kerültek Volkmann Róbert a nagy, romantikus irányú zeneköltőnek drámai karakterű fenséges nyitánya „III. Richard“. Továbbá hallottuk Wagner „Siegfried“-jéből „Az erdőzsongás“ poetikus részletet, remek előadásban. Az est kimagasló száma Berlioz H. nagyszabású „Epizód, egy művész életéből“ czímű szimfónias ábrándja volt. E koloszális művet, — mely bátran egy külön estét tölthetne be — már egyszer előadták — évekkel ezelőtt. Őszinte elismeréssel adózunk a jeles filharmonikusoknak e remekmű felelevenítéséért. Berlioz e merész és nagy övezetű kompozícziója örök időkre hirdeti a rendkívüli szellemű s lánglelkű zeneköltő intenczióit. Mint a legtöbb reformátor, úgy ő sem kerülte ki annak idején a megkövetkeztetés keservét, melyet szelleme merész szárnyalása miatt szenvednie kellett. Azonban félszázaddal később a világ igazságot szolgáltat a nagy költőnek és méltányolja törekvéseit. Az előadott ábrándsimfonia 5 részből áll. Tárgya, egy ifjú zeneköltő szerencsétlen szerelme, s ebből folyó érzelmek és indulatok. Nem nehéz eltalálni, hogy Berlioz saját életéből mentette a tárgyat; erre vall az a megragadó közvetlenség melylyel a zenekart beszélteti. Mert ez valósággal beszél. Értelmes kifejezője mindazon lelki állapotnak, melyet a szerelem, vágy, remény és boldogtalanság érzete szül a lélekben. A nagyszerű mű, remek bemutatásban részesült. Erkel Sándor karnagyi pálczája, mintha mágikus vessző lett volna, oly varázslást vitt véghez. A közönség magatartása azonban nem volt méltó sem hírnevéhez, sem a pompás előadáshoz, sem pedig a mű szelleméhez. Ha idegen látta volna azt a rendetlenséget, melylyel a közönség nagy része előadás közben a teremből való zajos kivonulásával az igazi hallgatóság méltó bosszúságára okozott: nem valami magas véleménynyel lenne a fővárosi műértő közönség, műértelméről és tapintatosságáról. Az est vendége Sauer Emil a berlini zongoraművész volt. Sohse láttunk annyit mókázni a zongora mellett, mint amennyit ez a „zongora-technikus“ végbe vitt. Ennyi virtuozitással és ilyenesztétikusan még alig láttunk és hallottunk művészt játszani. Hol marad a poézis ? Hova lesz a művészet magva, a szellem és a nemes nyugalom, az úgy külsőleg, mint belsőleg plasztikus előadás, ha a művészet ily helytelen irányba terelődik! ? Amit Sauer véghez visz a zongorán az már sérti a művészet nimbusát, az már akrobatáskodás. Hogy a zongora össze nem tört csak a Bösendorfer-gyár érdeme. Sauer bámulatba ejtő erővel és tisztasággal játszotta a műsorba felvett Hensclt-féle zongoraversenyt zenekarkiséret mellett, és utána a sok kihívásra, a rengeteg nehézségű Wagner—Liszt-féle „Tanhäuser“ ábrándot és végül még a Mendelsohn-féle „Die Flügeln des Gesanges“ czímű dal átiratát, melyben — csodák csodája! — még meleg tónust is hallottunk. A művész nagy ovácziók tárgya volt s akik a puszta technikai ügyesség által ki vannak elégítve abban állapodtak meg, hogy Sauer a legnagyobb zongoraművész. Mi álláspontunktól nem tágítunk. Thomson César f. hó 26-án rendezte a vigadó