Zenelap, 1896 (11. évfolyam, december)
1896-12-15
élyi ZENELAP 3 Kérvény 'a fő- é£ Székvárosi Tanácshhoz. Ságh József, lapunk szerkesztője, az ezredéves ünnepségek alatt (márczius hó elején) kérvényt intézett a székesfőváros tek. Tanácsához az iránt, hogy rendeljék el, miszerint Magyarország hírneves zeneszerzőinek Liszt Ferencznek és Erkel Ferencznek megillető emléket emeljenek, a mennyiben nevükre a főváros legélénkebb forgalmú utczáit nevezzék el. A kérvény szövege: A Budapest székesfőváros Tekintetes Tanácsának Budapesten. Kérvénye Ságh Józsefnek, a „Zenelap“ szerkesztője (VIII. ker., Aggteleki u. 4., I. em. 5.) Az ezredéves ünnepélyek alkalmával Liszt Ferencz és Erkel Ferencz nevéről elnevezendő utczák tárgyában. Tek. fő- és székvárosi Tanács! Hazánk nagyjainak méltó és maradandó emléket állított már székesfővárosunk azzal, hogy egyes utczáit nevükkel ékesítette. Midőn azonban végigtekintünk az utczák során, fájdalmasan kell látnunk, hogy a közmunkatanács figyelmét nagy mértékben kikerülte zeneművészetünk két héroszának : Liszt Ferencznek és Erkel Ferencznek érdeme. Az elsőnek, ki világszerte hódított és nemcsak bámulást, de iskolát is teremtett a magyar zenének, ki a pesti árvíz károsultjainak javára Európa könyörületét szólaltatta meg varázsszerű, csodás művészetével, a Józsefvárosnak egy teljesen félreeső kis utczájában, amelyben még ma is alig van két-három alacsony, ronda kis viskócska, szorítottak nevéhez éppen nem méltó helyet; Erkel Ferenczről, a magyar opera atyjáról pedig teljesen megfeledkeztek. A székesfővárosi Tanácshoz vagyok bátor fordulni azzal a kérelemmel, hogy az ezredéves ünnepély alkalmával a közmunkák tanácsánál ennek kijavítását indítványozni szíveskedjék, nevezetesen pedig, hogy 1. Erkel Ferencz nevével valamelyik utczát elnevezné, 2., hogy Liszt Ferencz nevét egy más, esetleg az idegenforgalom vonalába eső utczára ruházza. A Tek. székesfővárosi Tanács megsértése lenne, ha a két nagy férfiúk érdemeivel okolnám meg kérvényemet, melyet bizonyára magáévá tesz az egész közvélemény, azért ismételve teljes tisztelettel ajánlom a kérteket. Mély tisztelettel maradok, alázatos szolgája, Budapesten, 1896. márcz. A Liszt neve mindenha a nők különösen kegyeletére tarthat igényt, ama mély tiszteletnél és kifogástalan udvariasságánál fogva, melylyel a nagy mester a nők iránt mindenkor viselkedett. Valóságos lovaglélek lakott benne, ki általában hódolt a nőnemnek. Egyaránt udvarias volt a legszerényebb, mint a legmagasabb társadalmi polcon álló nővel szemben. Élete nagyobbára finom, nagyvilági hölgyek körében és meghittségében folyván le, már kora ifjúságában gyökeret vert lelkében a nőkről való emelkedett fölfogás. Ez nyilatkozott minden szavában és tettében, s ez tette őt a nők kedvenczévé még öreg korában is. S volt még egy, ami őt annyira kegyeltté tette a hölgyek előtt. Ez a lángelme, ki könyvírónak is nevezetes, sohasem vélekedett kicsinylőleg a nők szellemi képességeiről. Azt tartotta, hogy a szellemnek nincs neme, genusa. Ő a nőben nem mindig csak a nemet látta — mint a legtöbb férfi, — hanem a szellem erejénél fogva a férfiak javával egyenrangúnak tekintette, kik gondolkodni s a nagy társadalmi, politikai, művészeti és irodalmi kérdésekben magasra emelkedni s azokért lelkesülni is tudnak. Szalonjának vendégei közt mindig ugyanannyi volt a hölgy, mint a férfi s életirói nem igen tudnának róla olyan adatot följegyezni, hogy így szólt volna férfi „Karen.“ (Lyrus opera 2 felvonásban, szövegét Kern Aurél és Somogyi Péter írták; zenéjét szerző : Czobor Károly. Először adatott a magyar kir. operaházban november 28-án.) Az opera-költészet terén ritkán találkozunk uj szerzeménynyel s igy örömmel veszszük a tényt, hogy dalszínházunk deszkáin ma Czobor Károly fiatal zeneszerző legújabb dalművét, a „Karen“-t hallhattuk. Az opera-szinház igazgatósága dicséretet érdemel azért, hogy új dalművel gazdagította repertoárját, annál is inkább, mert szerzője fiatal és magyar ember, akinek ha„Karen“-je nem is sikerült minden tekintetben, mégis zálogát bírjuk benne annak, hogy ezentúl már több erővel és tapasztalással fog dolgozhatni. A darab története — mely egy norvég tengerparti faluban játszódik le — következő : Karén özvegye Thorvald svéd parasztnak, akinek halálával, illetve temetésével kezdődik az első felvonás. A halottasmenet a távol kanyargó országúton látszik s a háznál csak Inkrid néne maradt, aki éppen az udvaron foglalatoskodik. Egyszerre felhangzik a távolból Ante vidám dala s csakhamar ki is köt csónakéval a ház előtt. Arne fiatal matróz, akit Karen nevelt fel, leányával Tildával együtt. A két gyermek szive szerelemre gyűlt egymás iránt, mely csak növekedett azóta, hogy Arne távol volt. A szegény özvegyet ez idő alatt sok csapás érte. Elvesztette vagyonát, egyik leányát és férjét. Mindezt Inkrid néne elmondja a hazaérkezett Arnénak. Ezalatt Tilda néhány leánypajtásával visszaérkezik a temetésről, találkozik Arnéval és kölcsönösen biztosítják egymást szerelmükről. Közben megérkezik a gyászoló özvegy, Karen is, akitől Arne mindjárt megkéri Tilda kezét. Karen visszautasítja őt, mert (mint az anya későbbi töredelmes vallomásából kitűnik) Arne és Tilda tulajdonképen testvérek. Karennek ugyanis még leánykorában viszonya volt Arne atyjával s e viszony gyümölcse Arne. De Tilda kezét már Guttorm gazdag korcsmárosnak ígérte anyja, aki őket szerencsétlenségükben folyton segítette, barátaihoz: „Ma egyedül fogunk mulatni, szabadon, hölgyek nélkül.“ Sohasem érzett ő hajlamot s nem is talált kedvtelést az oly szórakozásban, vagy társalgásban, mely a hölgyek kizárását kívánja. Ellenkezőleg, hajlamai mindig ama társaságok felé vonzották, melyek légkörében virágillat, mosoly és finom, könnyed, szellemes női csevegés áradt szét. A whist-asztalnál is hölgyek körében játszott. Leghívebb, legkitartóbb és önfeláldozóbb barátokat szintén a hölgyvilágban talált. Valamint alig van halandó, ki szerelem tekintetében annyi fényes diadallal és rajongó szenvedélylyel találkozott volna mint ő, úgy hogy erről is köteteket lehetne írni, de alig van férfi, ki oly keveset beszélt volna a galant sikerekről, melyek életét szépítették. Goethe kitűnő életírója Lewes, híven összeállította a nagy költő legnevezetesebb hódításainak névsorát, számszerint tizenhármat. A Lisztéi jóval túlhaladhatták ezt a számot. Ezek közt legragyogóbban emelkednek ki d'Agoult grófnő (írói nevén Daniel Stern) George Sand, a nagy regényirónő és a szellemben oly gazdag Wittgenstein herczegnő. A hölgyek mindenkor valódi kultusz tárgyává emelték őt s e tekintetben vetekedtek egymással akkor is, midőn már nem volt többé fiatal. Mondhatni harczokat vívtak érette s a szenvedély e harczában néha nem ki-