Zenevilág, 1903. január-július (4. évfolyam, 1-25. szám)
1903-01-06 / 1. szám
1903 ZENEVILÁG 3 Bizony nehéz a franczia zenedráma sorsa! Egy olyan despotikus, mindenható szellem, mint Wagneré, szörnyen ránehezedik a következő generáczióra. Láttuk ezt irodalmunkban. Hugo, Lamartine és Musset után, úgy látszik, hogy a lírai költészet örök időkre kimerült. Fiatal költőink kétségbeesetten kínlódnak, hogy egy kis eredetiségre tegyenek szert. Éppen így a zenében a wagneri forma saját logikájában, teljességében és tökéletességében zsarnokként uralkodik, olyannyira, hogy azt gondoljuk, miszerint hosszú ideig nem teremtenek újat s oly kitűnőt. A tér el van foglalva és csak utánzatokat termel... Mióta Bruneau barátom megszerettette velem a zenét, némelykor elgondolkozom ezeken. Wagnert elhanyagolni gyerekesség volna. A mit ő meghódított, azt nekünk is meg kell szereznünk. Ő uj formát teremtett s nekünk nem szabad visszafelé haladnunk s egy régebbit elfogadnunk. De ahelyett, hogy az újabbnál megállnánk, elválhatunk tőle; a mi franczia zenészeinknél ugyanez a megoldás. Semmi sem mozdulatlan, minden indul és halad. Uj mesterek fognak jönni, akik mellett Wagner elavul Ne feledjük, hogy különböző nemzetek különböző műveket termelnek, még ha ugyanaz a teremtő szellem uralja is a világot. Én úgy képzelem, hogy a franczia dalmű, megtartván a zenekar folytonos helyzetfestését, kommentálván a személyeket s nem juttatván nagyobb szerepet az éneknek, mint hogy az ész és szív kifejező eszköze legyen, fajunk szenvedélyességének, derűit genialitásának festésében fog nagyot és újat teremteni Zenedrámát látok, mely közvetlenül emberi, nem vész el az Észak homályos mitológiájában, hanem körünkben játszik s visszatükrözi a mi fájdalmainkat és örömeinket. Nem kívánok én frakkba, avagy munkásbluzba öltözött operát. Nem elég, ha bábuk és képzelt színhelyek helyébe élő lényeket adnak élőnkbe, kiknek örömében és bánatában osztozunk. Megkívánnám, hogy maga a szöveg lekösse figyelmünket, mint valami érdekfeszítő történet, melyet nekünk elmondanak. Öltöztessék bársonyba a szereplőket, ha úgy tetszik, de a bársonyban is emberek legyenek s az [ egész műben az emberiség hangja zengjen! [ Erről álmodom: a dalmű legyen emberi, anélkül, hogy a képzeletet túlcsigázza, vagy a misztikusát hajhászsza. Egész tájunk keljen életre a műben, hol az emberiség szenvedélyeit, örömeit, bajait a zene magyarázza. Ó zenészek! Remegtessétek meg szívünk húrjait, hogy könyeink peregjenek, vagy csengő kaczaj fakadjon az ajkakon s oly nagyot alkossatok, hogy a szimbólumok piedesztálján pihenő kolosszus, Wagner is elsápadjon bele.. Zengjétek az életet, az élet örökszép dalát!“* Zola remek czikke, melynek nyomán a fenti kivonatos és szabad fordítás készült, 1893. novemberében jelent meg a »Le Journalban. A czikket a múlt évben újra leközölte a nemzetközi zenetársaság folyóirata, elég szellemes, bár Zola soraival távolról sem vetekedő kommentár kíséretében. Hasznos szolgálatot véltünk tenni azzal, hogy a magyar olvasóközönség számára is megmentettük a feledés nirvánájából azokat az örökértelmű, lángésztől és hazaszeretettől duzzadó eszméket, melyek a fenti sorokban foglalvák s melyekből a magyar zeneszerzők és szövegírók is bőségesen meríthetnek tanúságot. Közli: Lazarus Margit. SZÍNHÁZI szemle. Az Operaház műsorát az elmúlt két héten át javarészben a „Berlichingeni Götz“ töltötte ki, mindig nagyobb és nagyobb közönséget hódítva meg zenéjének szépségével. Némi változatosságot hozott Brozel angol tenorista néhány vendégfellépte, ki főleg wagneri szerepekben tett igen jó benyomást. Brozel számottevő, fejlett ízlésű énekes, igen szép magas regiszterrel és korrekt iskolával. A közönség igen rokonszenvesen fogadta a művészt és főleg mint Lohengrint igen sokat tapsolta. Az új esztendőt Bánk bánnal nyitották meg. Nagyon jól tették. Csak azután a czímlapra tett magyar opera legyen is szimbóluma az egész 1903. esztendő műsorának. Pénteken, jan. 2-án, Brozel szívességéből újra élveztük a zenedrámák non plus ultráját, a fenséges Tristánt. Brozel Tristánjának megbírálásánál mindenek előtt nem szabad őt Burrian mértékével mérni. Burrian annyira nagyszerűen dolgozta ki, játszotta és énekelte ezt a szerepet, hogy mellette Bayreuth, München és Bécs Tristánjai is teljesen eltörpültek. A Brozel által bemutatott Tristán kissé lágyszívű, szentimentális volt, a lyrikus részekben igen jó, a drámai akczentusok kiemelésében kissé színtelen. Hangjával igen takarékosan bánt, úgy hogy a III. felvonás végte-lenül fárasztó második jelenetére is bőven