Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1897
E következtetések szerint tehát több mint négy évszázadon keresztül regélt a nép, énekelt a hegedős a nagy bárdú Botondról. S mégis mégegyszer annyi időnek kellett eltelnie, míg akadt egy műköltő e század első felében, aki a kész cselekvénynyel kínálkozó nemzeti mondát feldolgozta és ismét népszerűvé tette. A másik négy század alatt csak krónikáinkból ismerte a nemzet tanult osztálya Botond hőstettét, amely a nép tudatából, emlékéből épp oly korán kiveszett, amily korán elpusztította, kiölte a mohácsi veszedelem után a szomorú, nyomorúságos viszonyok szülte józan szellem hagyományos költészetünk virágait, többi mondáinkat, naiv époszunk e megbecsülhetetlen értékű töredékeit. Gruczor Gergely dolgozta fel először a Botond-mondát s ő is csak akkor, miután erejét már két époszban kipróbálta. Midőn »Botond«-ja megjelent az »Auróra« 1834. évfolyamában, az egész nemzet ismerte már benne az »Augsburgi ütközet« és »Aradi országgyűlés« szerzőjét és lelkesedéssel olvasta hazafias irányzatú époszait. Ma már e művek nem ragadnak el bennünket, de mint a korszellem kifolyásai s a nemzeti éposz úttörő termékei megérdemlik az irodalomtörténetíró tárgyalását és kegyeletét. Czuczor epikai költészete nagyobb jelentőségű, mint aminőnek pusztán az aestheticai szempont mutatja, mert keletkezése és fejlődése, iránya és hatása sok tekintetben azonos a Vörösmartyéval. Czuczor, mint epikus, Vörösmartyval egy nyomon haladt, anélkül, hogy vele versenyezhetett, vagy közvetetlen befolyása alatt állott volna. A véletlen úgy akarta, hogy akik egy évben (1800-ban) születtek, egyszerre s ugyanazon szellemtől vezérelve legyenek eposzírókká. Mind a ketten Aranyosrákosi Székely Sándor 1823-ban megjelent kis hőskölteményének (»A Székelyek Erdélyben«) hatása alatt írták meg első eposzaikat: Vörösmarty a »Talán futásá«-t, Czuczor az »Augsburgi ütközet«-et. Mindkettő a lelkes unitárius püspöktől nyert útbaigazítást, ki először fordult a magyar éposz igazi forrásához: a nemzeti mondához. Mind akettőt elsősorban a hazanyi fájdalom tette époszírókká. A. Székely Sándor kis hőskölteménye csak sietteté fellépésüket. Vörösmarty és Czuczor megteremtői s legkiválóbb képviselői a classicai formájú nemzeti éposznak. Aranyosrákosi Székely Sándor csak az utat mutatta meg, melyen a magyar éposznak haladnia kell, de az új iránynak győzedelmet és maradandó értéket csak Vörösmarty és Czuczor tudtak biztosítani. Mint epikusok mindvégig egyazon irányban hatnak, egyazon felfogástól vezettetnek, csak tehetségükben és sikereikben nyilatkozik különbség. Végképen szakítanak a XVIII. század epikusainak irányával, akik történeti hűséggel, minden költői alakítás és ihlet nélkül szedték rímekbe a közelmúlt eseményeit. Vörösmarty és Czuczor eposzaiknak tárgyait részint a mondából, részint a régibb történelemből merítik s azokat költői czéljaik szerint alakítják s dolgozzák fel. Az előzők rímes krónikáival szemben erősebb szerkezetre, egy-