Református Wesselényi-kollégium, Zilah, 1898
Erzsébet királyné emlékezete. — 1898. szept. 17. — Kerekes András vallástanár imája. Nemzeteknek, királyoknak hatalmas Ura, mindenható Isten, édes jó atyánk! Megrémülve, szívünkben teljesen megilletődve állunk meg előtted ez órában, itt e helyen, hol az ártatlan ifjúság a hálának, az örömnek szokta meggyújtani áldozati tüzét, melynek édes illata hozzád szállt fel. Te hozzád, szerető, gondviselő Atyánkhoz! Óh, de most szomorú e hely, gyászt, kimondhatatlan fájdalmat hirdet a mi mélyen sebzett szívünk, búsan konganak az egész országban a harangok, most viszik utolsó útjára, a néma sírboltba Magyarország Nagyasszonyát, hazánk koronás királynéját, Erzsébet királyasszonyt! Ha véges elménk gondviselő hatalmad fürkészni meri, tépett szárnyakkal zuhan alá. Jól tudjuk mi, Uram , elvégeztetett, hogy az embereknek egykor meg kell halniok. De most, e pillanatban egész lényünk fellázad, a keserűség kimondhatatlan árja borítja el szívünket, hogy a minden nagy női tulajdonságoknak remeke, ragyogó mintaképe meghalt a vértanúk halálával, lesújtva a társadalmi rend egy halálos ellensége által. Ő, akinek egész élete milliók jólétének volt szentelve, ő, ki az újjá születő Magyarország bölcsőjét szelid kezével ringatta , fölemelte ifjú szívével a porba sújtott nemret