Új Élet, 1970 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1970-07-15 / 14. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. 17. XXV. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM 1970. JÚLIUS 15. Meghalt dr. Benoschowsky Imre főrabbi EGYES SZÁMÁRA: 3 FORINT A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA KÉT TRAGÉDIA Az elmúlt hetekben a fertőrákosi kőfejtő évezredes, boltozatos tárnáiban Szophoklész Oidipusz királyának nemes pátosztól átütött szavai csendültek fel a lelkes győri színészek tolmácsolásában. A klasszikus görög tragédia komor fenséget árasztó levegője megfogta a Sopronból és az ország minden részéből odasereglő közönséget és bennünk önkéntelenül felvetődik a kérdés, vajon hányan gondoltak egy másik tragédiára, ami nem az ókorban játszódott le, és amelynek szerzője nem a görög drámairodalom halhatatlanja volt. Mert mi emlékezünk, emlékeznünk kell a negyedszázad előtt történt tragédiára is, amelynek színhelye szintén a fertőrákosi kőfejtő tárnája volt. Emlékezünk a tragédia szereplőire, a több száz magyar zsidó munkaszolgálatosra, akiket akkor öltek halomra, a fertőrákosi kőfejtőben, amikor Magyarország többi részében már ránk virradt a szabadság. Megvadult, kegyetlen SS és nyilas pribékek, érezve, hogy gyilkos uralmuk már a vége felé jár, senkit sem kímélve, rendeztek vérfürdőt Fertőrákoson. Azóta 25 esztendő telt el. Az ő uralmuk már csak rossz, lelket felkavaró álom, és Fertőrákoson az egykori kőbányában a mű, részet tiszta forrása fakadt fel. Amikor mi is örömmel köszöntjük a győri színház nemes és úttörő vállalkozását, úgy érezzük, nem lenne felesleges, sem ünneprontás, ha a görög tragédia elkövetkező előadásain néhány szavas bevezető beszédben a színház egyik tagja, ha csak pár mondatban is, megemlékezne a fertőrákosi kőbányában lejátszódott másik tragédiáról, arról a véres tragédiáról, amelynek áldozatait még ma is könnyes szemmel siratják azokat a fiúkat és férjeket, apát és gyermeket, akiket abban a korban öltek meg, amikor a költő szavaival „kéjjel öltek”, és amikor a tragédiákat nem az írók írták, hanem a megvadult, fékevesztett ösztönök, a hazug és gyilkos fajelmélet szülte. Vihar Béla: A mama kabátja Unter den Linden. Este. A forgó sokaságban, hirtelen megtorpant, gyökeret vert a lábam, és döbbenettel néztem, hogy lengve, tovaszállva, ott ballag, ott előttem, a mama kék kabátja. Az volt? Talán letépték, mielőtt lehanyatlott? Ki viseli? Ki hordja? — szaggattak benső hangok. Iramodtam utána, de már sehol nem leltem: kabátkája szétfoszlott borzongó fellegekben. Nincs elévülés ! Százötvenszeres nyilasgyilkos a Fővárosi Bíróság előtt Hat gépelt oldal a vádirat és ebben a hat gépelt oldalban egy elmúlt kor, a nyilas rémuralom minden szennye és emberellenessége tükröződik viszsza. A Fővárosi Ügyészség a tettek elkövetése után negyedszázaddal vádolja Szemes Mihály, egykori hungarista légiós szakaszparancsnokot emberek megkínzásával, kirablásával és megölésével, bizonyítva, hogy igazságszolgáltatásunk nem ismeri a háborús bűntettek ügyében az elévülést és mindazokat, akiket ha későbben is, ha 25 év után is, fognak el az egykori gyilkosok sorából, törvény elé állítja és ügyükben a törvény teljes szigorát alkalmazza. Ez a vádirat is bizonyítéka annak, hogy amíg Nyugat-Németországban és másutt is, a háborús bűnösök szabadon járnak, nyugdíjat élveznek, vagy éppenséggel magas közjogi tisztségeket töltenek be, addig hazánkban előbb-utóbb felelniük kell mindazért, amit a negyvenes években büntetlenül elkövettek. SZEMES MIHÁLY BŰNLAJSTROMA Szemes Mihály sem gondolta volna 1944-ben, amikor a Radetzky laktanyában, mint kiskirály, élet és halál ura, feszített a fekete hungarista egyenruhában, karján az Árpádsávos karszalaggal, hogy 1970 nyarán ott fog ülni a Fővárosi Bíróság Guidi-tanácsa előtt, hogy — az ügyészség vádirata szerint — feleljen 150 ember meggyilkolásáért, illetve azok megölésére kiadott parancsa miatt. Szemes Mihály Sepsiszentgyörgyről indult el, ott volt a nyilas szervezet egyik vezetője, és bizonyára ott sem tétlenkedett. 1944 októberében katonai szolgálatra hívták be és ekkor önként kérte, hogy a Hungarista-légióba, az úgynevezett Nemzeti Számonkérő Szék katonai alakulatába oszszák be, így került a Radetzky laktanyába szakaszvezetői rangban, ahol beosztottaival, így többek között Lukácsi György, Simon László, Tajti István, Gonsales Sándor, és más nyilas pártszolgálatossal valóságos rémuralmat teremtett a laktanyába elhurcolt politikai foglyok és zsidók között. Beosztásuknál fogva Kéménczi Imre századparancsnok utasítására — aki a felelősségre vonás elől Nyugatra szökött — razziáztak és az utcákon az elfogott katonaszökevényeket, politikai és vallási üldözötteket a Radetzky Laktanyába hurcolták, ahogy a vádiratban szereplő tanúk vallották a nyomozás során, mindegyiket, beleértve az öregeket és asszonyokat is, kegyetlenül megkínoztak. Ezenkívül Szemes Mihály és társai — utóbbiakat 1948-ban az akkori Népbíróság bűncselekményeik elkövetéséért már felelősségre vonta és jogerősen elítélte — az óbudai téglagyárnál is több ízben őrséget álltak és ott nemcsak a foglyokkal, hanem a látogatókkal is kegyetlenkedtek. 1944. december 10-én Kéménczi századparancsnok eligazítást tartott és közölte Szemes Mihállyal és beosztottaival, hogy el kell menniük a Mosonyi utcai toloncházba, ahol mintegy 5—600 embert el kell kísérniük gyalogmenetben a komáromi várbörtönbe. Az eligazításnál a hírhedt nyilas századparancsnok útmutatást adott: — Ha bárki kilép a sorból, vagy szökni akar, ki kell végezni! ELINDUL A HALAI MÉNÜST Szemes Mihály szakaszával átvette a foglyokat a Mosonyi utcai toloncháztól és a többnyíre idős férfiakat és asszonyokat, akik között voltak politikai foglyok és közbűntettesek is, de túlnyomó részben sárga csillagos zsidók. Sorakoztatta őket és a szerencsétlenek a toloncházból visszakapott értékeikkel, kis motyójukkal elindultak a nagy menetre. Az első gyilkosságot — a vádiratban foglaltak szerint — Szemes Mihály már a Dunaparton a Lánchíd előtt követte el, amikor két férfit, akik nehezebben mentek, kiléptetett a sorból és revolverével tarkón lőtte őket. A halálmenet először Budakeszin kapott pihenőt, ahol a mozihelyiségbe zsúfolták be a teljesen kimerült embereket, majd reggel tovább mentek. Zsámbék határánál Szemes Mihály négy nőre rászólt, akik már alig vánszorogtak, hogy nyugodtan üljenek le az út szélére, majd jön egy szekér és az felveszi őket. Ezután maga mellé vette Lukácsi György, Simon László, a büntetése kitöltése után 1956-ban Nyugatra szökött Muhari nevű keretlegényeket és rájuk szólt, hogy az asszonyokat, akik között egy anya a leányával volt, szúrják le. A nyilasok először puskatussal leütötték a négy asszonyt, majd felemelték puskájukat, hogy leszúrják őket. Szemes Mihály ekkor, ahogy az ügyészségen és a tárgyaláson is vallotta, ״ megsajnálta az asszonyokat”, ״ könyörületből” előkapta revolverét és a szerencsétlen nőket tarkón lőtte. öt napig tartott a halálmenet Komáromig és ez alatt az öt nap alatt mintegy 150 aszszonyt és férfit öltek meg az országúton Szemes és társai. VÁDOL AZ ÜGYÉSZSÉG Ez év tavaszán kezdődött a Fővárosi Ügyészség nyomozása Szemes Mihály ellen, aki 1948- ban az akkori tárgyaláson úgy kerülte el a jogos felelősségre vonást és büntetést, hogy szovjet hadifogságban volt. Onnan 1950-ben jött meg, mint volt nyilast, internálták és anélkül, hogy ügyét alaposabban kivizsgálták volna. 1953- ban az internálótáborok feloszlatásánál őt is szabadlábra helyezték. Ekkor a volt tömeggyilkos, aki a most lefolytatott eljárás során 9, önkezével végrehajtott gyilkosságot beismert, és aki ellen a kihallgatott tanúk, közöttük a már egyszer elítélt volt tettestársai, vallomása alapján az ügyészség 17 rendbeli gyilkosságot bizonyítottnak vesz, s jobbnak látta, ha olyan vidékre költözik, ahol véres múltját nem ismerik. Így telepedett le Miskolcon, ahol mint kőműves segéd dolgozott 1970 márciusáig, amikor a halálmenet egyik volt szenvedő tagja felismerte. A Fővárosi Ügyészség azonnal letartóztatásba helyezte, és azóta is mint tébécés, a tököli rabkórház lakója. Az egykori tömeggyilkos ma mindent természetesen fasiszta szokás szerint a megszökött századparancsnokra, Kéménczi Imrére igyekszik rákenni, ahogy az ügyészségen és az eddigi tárgyalásokon is vallotta. ״ csak’ kilenc gyilkosságot, ismert be, a többire nem emlékezik, illetőleg tagadja. Azt is tagadja, hogy áldozatait kifosztotta volna, viszont ez ellen szól az időközben exhumált 150 halott néma tanúvallomása, akiket még felső ruhájuktól is megfosztva találtak az utakon, és így is tünették el őket Zsámbékon, Tatán, Szőnyben, Budakeszin és más falvakban. Szemes Mihály, ha későn is, de végre elnyeri méltó büntetését. Nem célunk a vádirat és az eddigi tárgyalásokon elhangzott szörnyűségeket ismertetni, csupán Simon Józsefné, a szőnyi zsidó temető gondozójának vallomásából idézünk: — 1944 decemberében egy éjszaka Nyikos András és Repnyák András szőnyi nyilasok egy lovasszekérrel behajtottak a zsidó temetőbe és ledobtak 38 hullát. Nesze, te zsidóbérenc, elhoztam a zsidóidat! Egyikükön sem volt felsőruha, egyiknél sem találtunk egy iratot, vagy bármilyen értéktárgyat és mindegyiket tarkón lőtték — vallja még negyedszázad után is az elmúlt borzalmas éjszaka hatása alatt sírva a szőnyi temető gondozója. Így fekszik a Budapest és Komárom közötti falvakban 150 névtelen mártír, akiket Szemes Mihály és társai öltek meg. A tárgyalás a gyilkos ellen még folyik. ítélet augusztus végén hangzik el, amikor Szemes Mihálynak is rá kell döbbennie, hogy ebben az országban a háborús bűnösök ügyében nincs elévülés! Zsadányi Oszkár AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE írta: dr. Máté Miklós főrabbi Különös emberről, kiemelkedő egyéniségről, egy pogány prófétáról, Bileámról beszél szentírásunknak a következő szombaton felolvasandó heti szakasza. Moáb királya, Bálák követeket küld hozzá kétszer is az ezredévekkel ezelőtt pusztában vándorló zsidóság megátkozására. Első ízben nem megy el, visszautasítja a meghívást, másodszorra útnak indul, de belső ellenállással, nem szívesen. Álláspontja azonban mindkét esetben szilárd, egyértelmű, megváltoztathatatlan. Azt mondja, azt üzeni: eljárásomban a döntő a lelkiismeretem szava, arra fogok mindig hallgatni; annak sugallata szerint fogok mindig és mindenütt cselekedni. Moáb királya várhatja kérése teljesítését. Ez az ő dolga. Én azonban csak a meggyőződésemet fogom képviselni, hitem szerint fogok eljárni. Ez pedig nem piaci portéka. Nem vásárolható meg semmiért. Vagy ahogy a biblia szövege elmondja ezt: ha Bálák, Moáb királya házát, palotáját megtöltené ezüsttel, arannyal, drágasággal, kincscsel és nékem adná azt, akkor sem hághatom át az Úrnak, az én Istenemnek a szavát, hogy bármi mást műveljek. És ez a pogány próféta áldást mond a zsidóságra. Nem hat rá kérő szó, királyi tekintély, nem tudja megváltoztatni semmi a világon. Igaznak látja a zsidóság tanításait, építőnek erkölcsi törvényeit, áldást mond. Az írástudók felelőssége, meggyőződésüknek a szilárdsága szól belőle, nyilatkozik meg benne. Nem tudja úgy elképzelni az Isten képmására teremtett embert, hogy hallgat, midőn beszélni kellene, hogy más van a szívében és más szólal meg beszédében, csak úgy látja biztosítottnak az ember jobb sorsát, boldogabb életét, ha az emberek, akiknek szerepük van az élet formálásában, a történet irányításában lelkiismeretük szava szerint dolgoznak, munkálkodnak. És kinek nincs ilyen feladata az életben? Minden embernek. Egyiknek több, a másiknak kevesebb. Minden élő embernek van tennivalója, elégeznivalója magával való törődésén túl embertársaiért, egy békés világ megvalósításáért. Egyenes, jellemes embereket akar látni a pogány próféta, mindig a lelkiismeretük szavára hallgatókat, aszerint cselekvőket. Egyik hivatása lehet nagyobb — erre hívta el az élet, a másiké lehet kisebb — erre jelölte ki a sors, de mindenkinek el kell végeznie reá bízott kötelességét ebben az életben. Bileám egyik áldása még az utat is megjelöli erre, az, amelyben így szól: mily szépek sátraid, Jákob, hajlékaid, Izrael! Régi talmudi bölcseink a „sátrak” szót a templomokra, ,,hajlékaid” szót az iskolákra magyarázzák. Bileám nem így értette, de a zsidó bölcsek így értelmezték: a templomból áradjon ki az életbe minden, amit követel az Isten az embertől: a megértés, a bizalom, a szeretet és az igazság szava, és a iskolákban váljék mindez készséggé, gyakorlattá az ember életében, így épül szebbé a világ, jobbá az ember, az emberiség. És milyen különös jelenség, hogy erre a kiemelkedő pogány prófétára, Bileámra a zsidó hagyományos szemlélet gyanakvással tekint. Nem hisz neki, nem bízik szavában, pedig leírta, megerősítette azokat a szentírás. Éppen ezért nyugodtan elmondhatjuk róla, teljesítette az írástudók kötelességét, akiknek minden korban különleges szerep jut az ember, az emberiség, a világ formálásában. És különös tünemény az is, a világnak megfelelő, az igazságot kihangsúlyozó, hogy ennek a pogány prófétának szavaival kezdődik a zsidó imakönyv, az isten dicsőségét hirdető, a hozzá szóló himnuszokat tartalmazó: ״ mily szépek sátraid Jákob, hajlékaid Izrael”! ״ Templomaid, tanházaid”: áthatja azokat, át kell hatni azokat egy emelkedett szellemiségnek, az emberiség szebb jövőjét állhatatosan építő erkölcsiségnek. És nem véletlen az sem, hogy a pogány Bileámról szóló heti szakasz mellé prófétai szakaszként egy nála sokkal későbben élő zsidó próféta könyvéből való fejezet került, amelyben levő tanítás a maga általános megfogalmazásában minden különbséget elmos ember és ember között. A következőket mondja: megmondatott néked ember, hogy mi a jó, mit kíván tőled az Örökkévaló, cselekedj jogot, becsüld a szeretetet és járj alázatosan Istened előtt. Az ember feladata jog, szeretet, alázatosság ezen a földön. Évezredek távlatából szól, messzi korokból hangzik felénk, de örökségünk, kincsünk ma is, előbbre vivőnk, magasba lendítünk ma is.