Danielik János szerk.: Religio, 1854. 1. félév
10. szám
?4 ex ipso fonte bibuntur aquae." Talán sikerül kiderítenünk azt, miszerint a való eredeti kútfőhez már most nem férhetvén , átalában szólva, erősítőbb italt élvezhetünk a vulgataból, mintsem a zsidó vagy görög koránsem zavartalan forrásból. Az igaz eredeti kútfőket, a szerzők által kiadott kéziratokban (avToyQctcpa) lelhetnek fel , azoknak pedig hire hamva sincs már, hanem vannak későbbi másolataink és fordítmányaink. Jóllehet a fordítmányok is csak másolatokban értek hozzánk, s habár ezekben nemcsak a leírónak, hanem a fordítónak is lehettek botlásai: mindazáltal a bevett latin szövegnek következők az előnyei: 1-er. Az nemcsak értelmes és tudományosan kimivelt, hanem egyszersmind lelkismeretes férfiú kezéből jött ki, ki híven ragaszkodik a negyedik században már régiekül ismert legjobb kéziratokhoz*), egyedül jelentéktelen helyeken hagyván meg némi tökéletlen kitételeket, hogy sok embernek a nagy uyitástóli iszonyát valamennyire méltányolja. Illyen munkán, melly Krisztus helytartójának akaratjából és Isten dicsőségére vállaltatott, bizonyosan Isten áldása is volt, hogy czéljának megfeleljen. 2-szer: Szent Jeromos fordításának fenmaradt legrégiebb kéziratai (amintinus, fuldensis, toletanus codex), nemcsak épséggel és jó kiállítással jeleskednek , hanem korban is vetélkednek a három legrégiebb görög kézirattal (A. B. C.), mellyek amazokat ugyan közel egy századdal megelőzik, de mellette csonkák és hiányosak. A többi görögöket pedig ama latinok több tekintetben hátrahagyják, nemkülönben mint a zsidókat az ó szövetségre nézve, mellyek közül a legrégiebb is öt századdal hátrább áll, mint az amiatinus codex. Innen van, hogy midőn a vulgata különbözik a zsidó és görög okmányoktól, annak sajátságai (lectiones variantes) nem ritkán hitelesebbek criticai tekintetben egy sereg zsidó vagy görög másolatok eltéréseinél, amint ezt az el nem fogott protestáns írók is már mindinkább elismerik. Azért hová tovább, annál kevesbbé biztos a latin különbözések kicserélése a görög szövegeivel. ne Hug önkétszer : A vulgata, hit- és erkölcsi tárgyakban, az egész római catholica egyház hitelességi kezességét birja ; mi nem tagadtatik ugyan az eredeti nyelvű másolatokról, vagy kiadásokról , mégis olly ünnepélyesen egyik kéziratról vagy kiadásról sincs különösen kimondva. — Igy tehát egy részről az eredeti isteni forrásnak azon üdvitala, melly a hitet és erkölcsöt foglalja magában, kristálytisztán csergedez a latin írásban , más részről, a többi tartalom szinte biztosan merütletik belőle, még a variánsok nagyobb részében is , holott az eredeti nyelvű tanuk felette különböznek egymástól eme csekélységekben, anélkül, hogy illetékes tekintély valaha kimondotta volna, mellyik kézirat vagy kiadás legyen követésre legméltóbb ; ugy hogy az eltérések megválasztásában csak tudományos szempontokra s indokokra támaszkodhatunk; épen ezek pedig a túlsúlyt nagyon gyakran a vulgata részére hajtják. Egyenesen megvallja ezt a legfjabb protestáns criticus Tischendorf, igy szólván ezt.Amiatinus codex, non modo quam egregie Hieronymus interpretis officio satisfecerit, luculenter testatur, sed etiam inter praestantissima subsidia habendus est ipsum textum apostolicum ex antiquis monumentis colligenti. Est autem mea quidem sententia interpretationis Hieronymi ex amiatino potissimum codice haustae praestantia tanta, ut graecum ejus textum Erasmico-Stephanico, quem Elzevirii suum reddiderunt (az úgynevezett textus receptus), multum praestare confidenter dixerim." Miért kellene tehát, a közös népszerű használatra, zsidó és görög kiadásokból fordítani a szentírást, ha a bevett latin kiadás ugyanazt a tant és történetet adja elő, mit amazok ; az áldott egység tekintetében pedig nagyon is kívánatos, hogy a szentírásnak egy bizonyos kiadása közösen fogadtassák el, és hivatalos egyházi használatra a textus kiszemelése ne legyen minden egyén önkényére bízva. Igaz ugyan, hogy a zsidó és görög kéziratok különbözései, bármilly nagyszámúak legyenek , nem bizonyítanak egészen más hitet , sőt épen csekélyszerűségök miatt a tan egységét még jobban erősítik , de itt nem csupán a hit, hanem egyszersmind a szent könyvek minő kezelése, és az együgyű elmék megütközése vétethetik figyelembe. Csak látni kell, mikép kezeltetik némelly criticustól a szent könyv, s hogy szórja ki a szavakat és egész sorokat belőle, mellyekről a trienti szent zsinat azt nyilatkoztatta, hogy az is Isten igéje, s a szentkönyv alkatrésze. Például a fönebb idézett criticus már annyira vitte, hogy amit az előbbiek még a textusban megtartottak, noha némi nehézségeik voltak : ő már az 1849-iki lipcsei kiadásban túladott két egész szakaszon Marc. 16, 9—20. Joann. 7, 53—8, 1 — 11. S ezt ollyan ember, ki a vulgátát nagyrabecsüli. 4-er : Minden eddigi népszerű, s hivatalos használatban nálunk a latin nyelvű, vagy abból fordított idézések divatoztak. Igy a catechismusban, bibliai történelemben, misekönyvben, egyházi beszédekben ,közönségesen), pápai és püspöki körlevelekben, zsinati határozatokban, stb. mindig a vulgata használtatott. Ezen közszellemet és ősrégi gyakorlatot szükséges-e csekély okokból megfordítani, a nagy testületi egységet számta *) Szent Jeromosnak azon szavait (ep. ad Damas.), mellyekkel az uj szövetségi szentírás kijavításában követelt eljárását előadja, a hires Hug- két kis szócska megváltoztatása által elferdítvén, a sz. atya érdeméből alaptalanul sokat levont, s az ujabb időbeli írókat és tanárokat majd mind tévedésbe hozta. Szent Jeromos így ír : „Igitur haec praesens praefatiuncula pollicetur quatuor tantum evangelia, quorum ordo est iste : Matthaeus, Marcus, Lucas, Joannes ; codicum graecorum emendata collatione, sed velerum ; quae ne mullum a lectionis latinae consvetudine discreparent, ita calamo temperavimus", stb. E szócskák helyett quae nyesen ezeket teszi : nec qui, minek az volna az értelme, hogy a szent atya szándékosan ollyan kéziratokat használt a kijavításban, mellyek a javítani való fordítmánynyal minél jobban megegyeztek ! A ,,quae ne" szavak igaz eredetiségét megmutatták a Maurinus kiadók Erasmus ellen, ki a criticai tanok ellen ezeket tette nec quae; de ugy, miként Hug adta azokat, t. i. „nec qui" egyszerűen koholva vannak. Nem a tekintély gyanánt használt kéziratokra vonatkoznak ama szavak, hanem a szent atya saját művére, a négy evangéliumra, a mint azokat Jeromos okos kímélettel a leírók hibáitól kitisztította. V. ö. Reithmayr Einleitung in die canonischen Bücher des neuen Bundes. Regensburg 1852.