Éremtani Lapok, 2013. február-december (137-142. szám)
2013-02 / 137. szám
Torbágyi Melinda KELTA PÉNZVERÉS A DÉL-DUNÁNTÚLON Hazánk területén a keltákkal kezdődik a történelem. Velük lépünk át az őskorból, a prehistorikus időszakból a már írott forrásokkal is rendelkező történeti, historikus korszakba. A kelták előtt itt élt népeknek rendszerint még a nevét sem tudjuk, fennmaradt tárgyi emlékeik, anyagi kultúrájuk jellegzetességei alapján, vagy első lelőhelyük nyomán kapták nevüket, mint az újkőkorszaki „Vonaldíszes edények” kultúrája vagy a kora vaskori „Hallstatt” kultúra. A kelták maguk nem írták meg történetüket, a róluk szóló, vagy őket említő művek görög és latin szerzők munkái. Még a kelta származású Pompeius Trogus is harmadik generációs római polgár, akinek világtörténeti munkája sajnos csak egy jóval később élt szerző, Justinus kivonatában maradt fenn. Ezeknek az íróknak a számára pedig a „civilizált világ” peremén vagy azon túl élő népek többnyire csak, mint kuriózumok voltak érdekesek. Bár a két világ kapcsolatai régóta léteztek, hiszen a keltákhoz köthető anyagi kultúra, a La Téne megszületése éppen ennek az érintkezésnek az eredménye, igazából csak akkor foglalkoznak velük az ókor történetírói, amikor támadó félként, veszélyes ellenségként léptek fel. Az első ilyen időszak a Kr. e. IV. század eleje, amikor a kelta népesség egy része a túlnépesedett Galliából útra kelt dél és kelet felé új hazát keresni. Itália északi részén ekkor telepedtek le különféle kelta törzsek, mint senonok (Picenum területén), boiusok (Bologna környékén), egy csoport pedig Brennus vezetésével Rómát is elfoglalta egy rövid időre és csak komoly váltságdíj fizetésével sikerült visszavonulásra késztetni őket. Az itáliai kelták a következő századok során vagy beolvadtak a római államba vagy elűzték őket, mint a borusokat a Hannibáli háborúk (Kr. e. 218-202) után. Ennek az úgy nevezett történeti vándorlásnak a másik iránya kelet felé vezetett, éppen a Kárpát-medence területére a Duna völgye mentén. Erről azonban írott forrásaink nincsenek - leszámítva néhány nagyon bizonytalan utalást - csak a régészeti emlékek, amelyek pedig nem mindig egyértelműek, s az újabb és újabb régészeti anyag előkerülése gyakran megváltoztatja a már kialakult képet. Mai ismereteink szerint az első kelták megjelenésével területünkön a Kr. e. V. század legvégén már számolhatunk. A következő évszázad során egyre-másra jelennek meg temetőik (a leletanyag nagyrészt ezekből ismert) a Duna mentén, a Dunakanyar vidéke különösen gazdag korai emlékekben, mint Szob, Pilismarót, Vác. A Dunántúl déli, délkeleti részének megszállására azonban csak később került sor. S ez egy másik történeti forrásokból ismert eseményhez kapcsolódik. Ez a híres-hírhedt balkáni hadjárat (Kr. e. 279-278), melynek keretében még a görögség legfontosabb szentélyeinek egyikét, Apollon delphoi jóshelyét is megostromolták. Ez a hadjárat a kelta világ legkülönbözőbb területiről vonzott harcosokat, akik a régészeti leletanyag fényében igazolhatóan itt, a Kárpát-medencében gyülekeztek. Bár ez esetben sem kizárólag zsákmányszerző kalandozásokról lehetett szó, hanem megint csak letelepedési szándékkal indultak útnak asszonyokkal és gyermekekkel. A vállalkozás azonban nem sikerült. A támadó csoportok egy része vissza is tért a Kárpát-medencébe, s ennek következtében alakult ki a Balkánon - Szerémség központtal egy új hatalmi tényező, akiket scordiscusokként említenek a források. A régészeti leletek alapján a Dél-Dunántúlon is ekkortól beszélhetünk kelta uralomról. A kelta pénzverés megindulása is a Kr. e. III. század első felében kezdődött.1 2 A kelták a balkáni háborúk, majd a különböző hellenisztikus államokban vállalt zsoldos szolgálat kapcsán ismerkedtek meg a pénzérmék 1 Szabó Mikós: A keleti kelták. - Budapest 2005. - Jelenleg a téma legteljesebb és legújabb összefoglalása. 2 Torbágyi Melinda: A keleti kelta éremverés kronológiai problémái. In: A numizmatika és a társtudományok IV. Konferencia Esztergomban 1999. október 1-3. Budapest [2002] 63-69. 3 Éremtani Lapok 137. szám, 2013. február