Honművész, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)

1839-09-26 / 77. szám

610 Beké h­HfÁm­ii­’ Látni , hol egy rég Vart borús éjre Búg a’ h­arang. 0 csattogány-pár Bár néked érdem* Füzért nem áldoz A’ nagy világ, Bár távul a’ fény Dicső fokától Fejedre nem leng A’ hir-virág : Édes örömmel Hakja-le e- szív A' röpülő h­ir- S­.edte füzért, ’S néked ajálja Ah egyedül csak Tiszta szerelmed Késeiért. SZELESTEY LÁSZLÓ. A.' Való, alom -ruhában. (A 11 e g o r i a) Kellemes vala a’ tavaszi reggel. A’ viruló kikelet minden ékességét reá látszatott ruházni. Az ébredő napnak arany sugárai m­ár sűrűen zsinórozták keleten a* bíborral festett hajnalnak gyö­nyörű bársonyát, mig végre a’ gazdagon hímzett szőnyeg elenyé­szett, ’s a’ vidámitó nap oda hagyva éji nyoszo­áját, mosolygva tűnt elő, teljes pompájában ülve fejdelmi szekerén , mellyet a’ gyöngy­ös harmat-tengerben úszó réteknek virágai ezer meg ezer csil­­lámlásokban tükröztek Aurora kedvelnének elébe. — Én a’ csend­lepte magánynak árnyas lombjai alatt, a’ pázsit puha selymén he­­verészvén, kellemes érzemények özönébe merülten bámultam e’ lát­ványban a' teremtőnek csudálatos hatalmát, ’s végtelen jóságát. Fenn hangon zengé dicséretét érzem­ényim húrjain az emelkedő pa­csirta is, és száz meg száz apró madárkák csevegék köszöntéseiket az egek urához. ’In én ott ültem a’ természet legkiesebb ölében, és senkit körültem nem gyanítva, édes álom lepé­ meg szemeimet; midőn nem sokára álmomban nehány terhes fohászok, hasonlók a’ szerelmes keblekből kiszabadult vágyok szelletéhez , haták­ meg füleimet. Körülnézek, ’s im nem messze tőlem állott egy ifjú, gyengéd mint a’ harmat, ártatlan mint az emlőkön csüggő csecse­mő, ’s tiszta, mint a’ romlatlan leány pilláji alól kigördült öröm­­köny, — merően nézve a’ hegyek ormain előbukkanó nap fényes pompáját. — Epedő tekintetei, terhelt sóhajtásai, ’s a’ kínos bű , melly redőtlen homlokát bélyegző, nyilván bizonyíték felzudult ke-

Next