Honművész, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-09-26 / 77. szám
610 Beké hHfÁmii’ Látni , hol egy rég Vart borús éjre Búg a’ harang. 0 csattogány-pár Bár néked érdem* Füzért nem áldoz A’ nagy világ, Bár távul a’ fény Dicső fokától Fejedre nem leng A’ hir-virág : Édes örömmel Hakja-le e- szív A' röpülő hir- S.edte füzért, ’S néked ajálja Ah egyedül csak Tiszta szerelmed Késeiért. SZELESTEY LÁSZLÓ. A.' Való, alom -ruhában. (A 11 e g o r i a) Kellemes vala a’ tavaszi reggel. A’ viruló kikelet minden ékességét reá látszatott ruházni. Az ébredő napnak arany sugárai már sűrűen zsinórozták keleten a* bíborral festett hajnalnak gyönyörű bársonyát, mig végre a’ gazdagon hímzett szőnyeg elenyészett, ’s a’ vidámitó nap oda hagyva éji nyoszoáját, mosolygva tűnt elő, teljes pompájában ülve fejdelmi szekerén , mellyet a’ gyöngyös harmat-tengerben úszó réteknek virágai ezer meg ezer csillámlásokban tükröztek Aurora kedvelnének elébe. — Én a’ csendlepte magánynak árnyas lombjai alatt, a’ pázsit puha selymén heverészvén, kellemes érzemények özönébe merülten bámultam e’ látványban a' teremtőnek csudálatos hatalmát, ’s végtelen jóságát. Fenn hangon zengé dicséretét érzeményim húrjain az emelkedő pacsirta is, és száz meg száz apró madárkák csevegék köszöntéseiket az egek urához. ’In én ott ültem a’ természet legkiesebb ölében, és senkit körültem nem gyanítva, édes álom lepé meg szemeimet; midőn nem sokára álmomban nehány terhes fohászok, hasonlók a’ szerelmes keblekből kiszabadult vágyok szelletéhez , haták meg füleimet. Körülnézek, ’s im nem messze tőlem állott egy ifjú, gyengéd mint a’ harmat, ártatlan mint az emlőkön csüggő csecsemő, ’s tiszta, mint a’ romlatlan leány pilláji alól kigördült örömköny, — merően nézve a’ hegyek ormain előbukkanó nap fényes pompáját. — Epedő tekintetei, terhelt sóhajtásai, ’s a’ kínos bű , melly redőtlen homlokát bélyegző, nyilván bizonyíték felzudult ke-