Katonai Szemle 1957/2
1957 / 4. szám - Alkotmányunk ünnepe elé
Alkotmányunk ünnepe elé a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepét ebben az évben olyan történelmi körülmények között üljük meg, amelyek igen élesen és meggyőzően igazolják mindazoknak a vívmányoknak a jelentőségét és értékét, melyeket alkotmányunk törvényben rögzít. E nagyszerű vívmányokat az ellenforradalmi támadás leverése után olyan harcos szellemben kell ünnepelnünk, amely méltó ahhoz a bátor, sikeres és meg nem alkuvó küzdelemhez, amit a testvéri Szovjet Hadsereg segítségével, az MSZMP, a munkás-paraszt kormány vezetésével a legszilárdabb kommunisták, a munkásosztály legjobb harcosai folytattak az ellenforradalom leveréséért, a proletárhatalom megszilárdításáért. Nem először ünnepeljük alkotmányunk napját. Az elmúlt években nem kevés cikk, ünnepi beszéd emlékezett meg mindazokról az eredményekről, amelyeket a párt vezette munkásosztály, a dolgozó nép elért és alkotmányában rögzített. Minderről ma sem lenne helyes hallgatni. Sőt a népi demokratikus fejlődésünk 12 évére szórt ellenforradalmi rágalmak miatt még inkább indokolt beszélni róla. Voltak a magyar nép történelmében korábban is fellendülések, forradalmi korszakok, előrehaladás a társadalmi fejlődés, a nemzeti függetlenség útján, de olyan hatalmas ugrás, alapvető változás, akkora fejlődés az élet minden területén, mint a felszabadulásunk óta eltelt években, még sohasem történt. Mindezeknek az eredményeknek, a nép nagyszerű vívmányainak adta foglalatát népköztársaságunk alkotmánya. Soha történelme folyamán a magyar dolgozó népnek olyan széles, valóban biztosított demokratikus jogai nem voltak, soha nem volt olyan szilárd a magyar függetlenség, olyan szabad a nép, mint népi demokratikus rendszerünkben. Hogyan lehet, hogy az ellenforradalmárok mégis „jogfosztásról”, „jogtalanságról” rikoltoztak és a „jogrend”, a „jogállam” helyreállítását követelték? Miféle jogokat követeltek ők? Talán a munkához, s a becsületes munka gyümölcséből való tisztességes élet jogát? Hiszen ez biztosítva volt! Nem is ezt követelték, hanem a kizsákmányoláshoz, a nagybirtokok és a gyárak visszaszerzéséhez való jogot, amelytől valóban megfosztottuk őket! Vagy talán a művelődéshez, az üdüléshez, a nyugdíjhoz való jogot kérték számon a népi demokráciától? Szó sincs róla, inkább azt a jogukat követelték vissza, hogy ismét csak ők, a „művelt úriosztály” vezethessék az államot és a munkások, parasztok fiainak ismét biztosították volna azt, hogy 8—10 éves korukban „joguk” legyen béresnek vagy kifutónak menni. Jogokat követeltek a kastélyhoz, a balatoni villához, ahol most a falu népe élvezi a kultúrát, ahol a dolgozók üdülnek. S a jogállam? Ez az ő nyelvükön a kakastollasokat, a horthysta tiszturakat, meg a fehérterrort jelentette. Ez a „jogállam” vetítette előre árnyékát a Köztársaság téri vérfürdő, a Corvin-köz kivégző különítményei és a halállisták formájában. Ezt értették ők „jog” és „szabadság” alatt, ezt kérték tőlünk számon, ezért robbantották ki október 23-án népellenes lázadásukat. Bármit is kiabál az „Amerika hangja" és a „Szabad Európa“ rádió, bárhogyan is próbálják csűrni-csavarni a szavakat az ellenforradalom védelmezői, azt a támadást, melyet 1956. október 23-án indítottak a munkás-paraszt állam, a Magyar Népköztársaság ellen, nem lehet „forradalomnak” kikiáltani, — ellenforradalom volt az, annak rendje-módja szerint. 3