Honvédségi Szemle 1983/2
1983 / 7. szám - FIGYELŐ - Dr. Pataky Iván ezredes: Vannak már katonák! De milyenek?
DR. PATAKY IVÁN ezredes Vannak már katonák! De milyenek? Alig másfél éve még azon keseregtem egy cikkemben, hogy eltűntek a magyar katonák a magyar filmekből. Most meg úgy tűnik, a bőség zavarával küszködöm. Ez év február 11—16. között a XV. magyar játékfilmszemlén módom volt bő másfél év magyar filmtermését végignézni. Cikkem elején le kell szögeznem: most már vannak mai magyar katonák is filmjeinkben. Nem is kevesen. Vannak, mert nem lehet napjainkban a fiatalokról szólva a katonát mint a társadalom tagját kihagyni. Hogyan ábrázolnak bernnünket, katonákat filmjeink? Milyen képet alkot rólunk filmeseink egy része, közöttük elsősorban a középkorosztálybeli és a fiatal rendezők, akik filmjeikben a katona alakját, egyéniségé jelenítik meg? Kétszeresen érdekelt a dolog. Egyrészt, mert valamilyen formában társadalmunk egy rétegének vagy csoportjának rólunk alkotott képét tükrözik e filmek, másrészt mert alkotóik — koruknál fogva is — mai társadalmunk iskoláiban nevelkedtek, sőt jelentős részük sorkatona volt. Tavaly először Böszörményi Géza „Szívzűr” című vígjátékában tűntek fel ismét katonák. A film feltehetően egy dunántúli hegyvidéki falucskában játszódik, amelynek közelében egy tüzérségi lőtér van. Így a film kezdetétől szinte a befejezésig gránátok süvítenek át a szereplők feje felett, majd egy távoli hegyoldalban nagy durranásokkal felrobbannak. A lövészetek idején a faluba vezető utakat biztonsági őrök zárják le, így megszakad a lakosok kapcsolata a világgal. A faluban él egy fiatal és buzgó körorvos szép és szerfölött elhanyagolt ifjú feleségével, aki néhány házasságtörési kísérlet után végül is egy délceg, bajszos katonatiszt oldalán evez be a boldogság révébe. Időnként nótázó katonák masíroznak végig a falun, akik az ifjú asszonyka levegőben kalimpáló pucér lábait látva azonnal elvétik a lépést. Majd PSZH-k csörömpölnek az utcán és így tovább. A film szórakoztató, a jelenetek kedvesek, a katonafigurák életteliek és valósághűek. A rólunk alkotott kép tehát mértéktartó és egyáltalán nem bántó. Felvillan a jóízű katonahumor is. Bemutatási sorrendben Gothár Péter nagyszerű filmje, a „Megáll az idő” következett. Benne már csak a befejező epizódban tűnik fel a film főhőse mint sorkatonai egyenruhában. Gyermekkorát szétzilálta 1956. Kamaszélményei egy más ország képét mutatták neki, mint ahogy én a 60-as évek első felének Magyarországát láttam. De elfogadom, hogy ez a kor, amely nekünk nagyszerű távlatokat nyitott, a majd 18—20 évvel fiatalabbaknak mást jelentett és nyújtott. A főhős, Dénes — úgy tűnik — végül is megtalálja helyét társadalmunkban. Legalább is ezt éreztem a film befejező jelenteiből, amikor katonai szolgálatát „teljesítve” tökrészegen baktat a hajnali Budapesten hazafelé, és a közönség „épülésére” levizeli az utcán a házfalat. Ilyen is előfordul. Tudomásul kell vennünk, hogy 18—20 év lazasága, követelményhiánya nem szüntethető meg szigorú katonai fegyelemmel. Makk Károly „Egymásra nézve” című filmje egyáltalán nem ragadott annyira magával, mint az előzetes hírek alapján reméltem. Elsősorban Galgóczi Erzsébet kitűnő regényének kilúgozott politikuma miatt ódzkodom a filmtől. A határőrök — ellentétben a regénnyel — csak a film keret játékában szerepelnek. Teljesítik kötelességüket, és lelövik a határsértő főhősnőt, Évát, aki a többszöri felszólításra sem áll meg. Semleges figurák. Arcnélküliek. Vannak, mert minden államhatáron kell hogy legyenek határőrök. Lőnek, mert minden állam határőrei lőnek, ha a határsértő felszólításukra nem áll meg. Bonyolultabb és zavarba ejtő a másik főhősnő, Lívia katonatiszt férje. Őt elsősorban a szolgálat érdekli és nem a felesége. Szerfölött féltékeny természetű, és amikor rájön, hogy biszexuális hajlamú neje jobban szereti a leszbikus hajlamú Évát, mint őt, férfiúi öntudata ezt már