Honvédségi Szemle 1987/1

1987 / 1. szám - HIVATÁS-KÖZÉLET - Mészáros Ferenc vezérőrnagy: Akinek hivatása van, áldozatot is tud vállalni...

HIVATÁS-KÖZÉLET MÉSZÁROS FERENC vezérőrnagy Akinek hivatása van, áldozatot is tud vállalni... A Honvédségi Szemle 1986. évi első számában a pályántartással kapcsolatos tapasztala­taimról írtam cikket. Megírásakor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy beosztásom­nál fogva építhettem gyakorlati tapasztalataimra. Az is igaz, hogy nem volt szándékom vita­indító cikket írni, de többen hozzászóltak írásomhoz. A vitatkozók kifejtették nézeteiket jó és jobb megoldásokat ajánlva. Sajnos, sok jó megoldásnak, vagy javaslat megvalósításnak nincsenek meg a feltételei, ezért a mai valósághoz igazodva, sokszor feltételek híján kompro­misszumra kényszerülünk. Egyik másik megállapításomat kritikai megjegyzés is érte, velük kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni. A pályántartással összefüggésben arról a valóságról szóltam, amelyben éltem, azokról a gondokról, problémákról írtam, ame­lyeket munkatársaimmal együtt több-kevesebb sikerrel részben megoldottunk. Magasabb­­egységünknél e téma rendszeresen szerepelt a különböző szintű pártszervek napirendjén, parancsnoki értekezleten, e munkának kialakult rendje volt. Azt is igyekeztünk megmondani, hogy mit lehet és kell tenni és a hangsúly ezen volt. A pálya presztízsével csak a szükséges mértékben foglalkoztunk, mert az parttalan vitához vezetett volna. A presztízs változtatása nem könnyű és nem olyan folyamat, amit a mindennapi életben cselekvési programra köz­vetlenül le lehetne bontani. A csapatoknál most a fő figyelmet a pályántartásra fordítják, s nekem is az a véleményem, ha már nem lesz gondunk a megtartással, akkor a pályára irányí­tás is könnyebb lesz. A pályántartásról vitázva, vannak olyanok, akik a helyzetelemzésnél és okkeresésnél megállnak. Noha nem elég másként látni, ítélni, másként is kellene sok mindent csinálni! Egyetértek Bencze főhadnaggyal abban, hogy „Divat lett a nyavalygás, a panasz­kodás­­ nem éppen férfias szokása”,­ de csak ebben, mert végül ő is csak kritizál. Ha valaki nem jut el a kritikai elemzés és okfeltárás után a cselekvés programjáig, hogy mit kell tenni a helyzet, a valóság megváltoztatására, nem látom a vita igazi hasznát. Egyetértek Füleki alezredessel: „Nem elég a célt látni: járható útja kell!”. A vitázók közül sokan rátaláltak a járható útra. Meggyőződésem, hogy ma már gazdag tapasztalattal rendelkezünk a pályakezdők beilleszkedése és megtartásuk érdekében végzett munkában. Célszerűnek tartanám, ha erről a csapatparancsnokok, kiknek igen gazdag tapasz­talatuk van, bátran írnának. Úgy gondolom, hogy a kialakult helyzetet ma már csaknem mindenki reálisan látja, a tennivalókat illetően még ugyanezt nem mondhatjuk el. E területen még vannak bizonytalanságok, sőt gyakran egészségtelen türelmetlenséggel is találkozhatunk. Az eszmecsere kapcsán nekem úgy tűnik, hogy vannak, akik a káderutánpótlás gondjainak megoldására a hosszabb távra szóló intézkedéseket nem, vagy alig ismerik, a rövid távra szóló megoldások, kompromisszumok pedig nem mindig váltanak ki egyetértő véleményt. IV. ö.: Bencze Imre főhadnagy: „Pályán maradni”. Honvédségi Szemle, 1986. 6. szám. 31-36. oldal . Füleki Mihály alezredes: „450 sorban a pályántartásról. Asszociációk Mészáros Ferenc vezérőrnagy cikkéhez. Honvédségi Szemle, 1986. 5. szám, 77-82. oldal.

Next