Honvédségi Szemle 1994/2
1994 / 8. szám - HADTUDOMÁNY - Szabó József: A magyar honvédelem történeti vázlata
A Mohácsi csata óta a banderiális rendszer teljesen felbomlott. Törvénykönyvi és oklevéli emlékeink adatai homályosak, gyakran egymásnak ellentmondóak. Ezek szerint a bandériumok még léteztek, de annyira felbomolva, hogy azokat nem a régi szokásos rendszer szerint állították fel, hanem az urak kénye-kedvére, de leginkább az anyagi lehetőségeknek megfelelően nagy zavart és eltérést okozott az is, hogy a főnemesek még ha ki is tudták állítani a számukra előírt bandériumot - az ellenség és a martalóc katonák háborgatásai miatt -, ezek egy részét kénytelenek voltak otthon hagyni a birtok védelmére. További zavarokat okozott az is, amikor nem az ország egészére hirdettek felkelést, csupán néhány megyére. Ekkor a főurak csak a megyében lévő birtokuk arányában állították ki a bandériumokat, amelyek név szerint szerepeltek ugyan a hadrendben, de ereje csak a töredéke volt annak, aminek a főnemes neve után lennie kellett volna. A derékhad harmadik eleme (a királyi had és a nemesi felkelés mellett) a telekkatonaság volt, amely a megyei bandériumok egy részét képezte, de már nem meghatározó módon, ugyanis a többséget a jobbágyok közül állították ki a szükségleteknek megfelelően. Mint az előző korszak végén a jobbágyok is, mint „önálló osztálya a nemzetnek” meghatározott (gyakran változó) kulcs szerint voltak kötelesek maguk közül fegyverest kiállítani. Az 1556. évi törvénycikk például így rendelkezik: „Minden úr és nemes s más birtokos minden 100 jobbágy után 10 jól felfegyverzett lovast saját költségein... a parasztok pedig szinte minden száztól maguk közel tíz puskás lovast önköltségeiken küldeni s a hadmenet végéig élelmezni köteleztetnek.” Ezekből az elemekből állott a korszak egész ideje alatt a magyar derékhad. A hosszú hadakozás pedig azt eredményezte, hogy a korszak vége felé már alig-alig hirdetnek nemesi felkelést, mert rájöttek, hogy igazán katonai erőt nem képviselt, csak a költségei voltak nagyok. A nemesek a XVI. század vége felé már általában a parasztságból toborzott zsoldosokkal kezdték kiváltani a felkelési kötelezettséget. A másfél évszázados török uralom alóli felszabadulás nem hozta meg a sokat szenvedett országnak a szabadságot is. Lipót császár mind a politikai jogokat, mind a vallásszabadságot sorozatosan megsértette. Erre a nemesség válasza a felkelés megtagadása volt. A jogi sérelmek, valamint az elviselhetetlenül magas adózás miatt a lázadás lehetősége egyre valószínűbbé vált és a Rákóczi-szabadságharcban bontakozott ki. „ ... e lázadások szomorú történetében nehéz meghatározni, vajon a bűnös lázadókat kell-e inkább kárhoztatni, mint azokat, kik e lázadásokat elmulasztásaik által nem kevésbé, mint önkényes nyomásuk által annyiszor mintegy felhívták.” TV -negyedik elemként a székfoglaló az 1715-től 1840-ig terjedő időszakot elemezte. „A politilgikai és vallásszabadság védelmére támadt belharcok, melyeket a nemzet nagy része egyiki felől néhány osztrák status férfitól vezetett kormány, más felől különösen a protestáns felekezet a jesuita szellemű, túlbuzgó térítők ellen vívott, a szatmári békekötéssel némileg lecsillapodának. I. József és III. Károly kormányának méltányosabb elvei s engedékenysége a fölingerült kedélyeket lecsöndesíteni, a bizalmat nemzet és király között helyreállítani kezdték.” Bár a harci zaj elcsendesedett, mind a királynak, mind a nemzetnek egyformán érdekében állott a megzavart, felbomlott honvédelmet újraszabályozni. XIV. Lajos francia király példája nyomán szinte egész Európában elkezdték az állandó hadseregek kiépítését, ami az abszolutista hatalom nélkülözhetetlen eszköze volt. Ausztriában és a Habsburgok örökös tartományaiban ezt már a XVII. század végére megszervezték. III. Károly mindent elkövetett, hogy ezt Magyarországon is létrehozzák. Ennek (az állandó hadsereg erejének növelésén kívül) az is célja volt, hogy a rebellis magyar nemességet megfossza hatásos fegyverétől, a nemesi felkeléstől. Az 1715. évi országgyűlés 8. törvénycikke már nyíltan kimondta, hogy „a nemesi fölkelés által az ország eléggé nem védelmeztethetik, egy erősebb, rendezett bel- és külföldiekből álló sereg minden esetre tartandó, mivel ez zsold nélkül fennállhat, mi ismét adó nélkül meg nem szerezhető, azért tehát az e végre szükséges adónak tárgya az ország rendeivel országgyűlésileg (hová az tartozik) lészen az meghányandó”. Ebből kitűnik, hogy az országvédelem lényege megváltozott. Eddig a honvédelem a nemesség rendes kötelessége volt, ez a kötelezettség most a parasztság vállaira nehezedett. Bár a 6. törvénycikk rendelkezik a nemesi felkelés intézményének megtartásáról, de csak rend-