Honvédségi Szemle 2004/2
2004 / 9. szám - SZEMLE - Nemzeti újjászületés, iszlám és modernizáció (Pelle János)
SZEMLE lönbözött. Az 1907 szeptemberében kitört „ifjútörök” forradalom, bár valójában inkább államcsíny volt, 1909-re végérvényesen kiragadta a hatalmat II. Abdülhamid szultán és irányításra alkalmatlan közvetlen környezete kezéből. Fivére, aki V. Mehmed néven lépett trónra, önálló hatalmi erőt nem képviselt, lényegében báb volt az Egység és Haladás mozgalom nacionalista katonatisztjeinek kezében. Enver pasa és Tálát bej a császári Németország szövetségeseként az első világháborúba vitték Törökországot, amit Musztafa Kemál, bár eleinte a szövetségesükként lépett fel, és harcolt az antant ellen, nem helyeselt, kezdettől fogva veszélyesnek tartotta „pántörök” törekvéseiket, s megszervezte saját párthíveit. Ugyanakkor a „nemzeti oldalt” képviselő, a Németország és Ausztria mellett végsőkig kitartó Tisza István nem volt Enver pasához hasonlóan illúziókat kergető nacionalista, és a reális magyar nemzeti érdekek képviseletére az adott katasztrofális nemzetközi helyzetben egyetlen politikai erő sem vállalkozott. Ezért amikor a világháborús vereség nyomán 1918. október 31-én kitört a forradalom, Tiszát pedig meggyilkolták, hatalmi vákuum keletkezett, melyben Károlyi Mihály és miniszterei mindenféle program és koncepció nélkül vették át a kormányzást. Míg Kemálnak és társainak ebben a kritikus periódusban elképzelésük volt a török nemzet jövőjéről, és rendelkezésre állt az a kül- és belpolitikai tér, melyben ezt a programot meg is valósíthatták. Károlyi Mihályban legföljebb elképzelésként merült fel a „fegyveres honvédelem” gondolata, melynek végrehajtása - ahogy ezt később a Tanácsköztársaság kudarca bizonyította - egyébként sem volt lehetséges. Az „ifjútörököket” lelkesítő, irreális nacionalizmus, ahogy az Egység és Haladás mozgalom ideológusa egy manifesztumban megfogalmazta, igencsak ismerősen hangzik számunkra: „A törökök országa nem Törökország, de még csak nem is Turkisztán. Az ő országuk a hatalmas és örök föld: Turán!” Atatürk még Szalonikiben, „első kézből” ismerte a Magyarországon is népszerűsített „turáni eszmét”, mely közép-ázsiai illúziókkal kárpótolta a török hazafiakat az Oszmán Birodalom sorozatos vereségeiért, állandó területvesztéséért. „Később azonban még inkább hatottak Tevfik Fiket gondolatai, aki arra törekedett, hogy török olvasóit mindenekelőtt az európai, ezen belül a francia társadalmi és kulturális viszonyokkal ismertesse meg, vagy Abdullah Dzsevdet, aki szerint nincs két civilizáció. Civilizáció ugyanis csak egy van, mégpedig az európai, s a törököknek ezt kell átvenniük, vállalva minden előnyét és hátrányát. A kurd születésű orvos úgy vélte, hogy az emberek mentalitását kell megváltoztatni, és fel kell számolni azokat a hagyományokat, amelyek a tudatlanság és a babona fogságában tartják a népet. A nyugati szellemiség elterjesztését sürgette kezdve a nők jogainak védelmén, folytatva a vallásiskolák felszámolásán, egészen a latin ábécé bevezetéséig.” (81. old.) Atatürk, aki a németek szövetségeseként bátran harcolt az első világháborúban az antant seregei ellen, s 1915. április végén kulcsfontosságú szerepet játszott a Gallipoli félszigeten végrehajtott brit partraszállás visszaverésében, végig tisztában volt azzal, hogy a nyugati kultúra és civilizáció ellenében nem lehet megteremteni a modern Törökországot. Vagyis a jó értelemben vett, minden társadalmi réteget integráló nemzeti célnak rendelte alá erőfeszítéseit, már akkor is, amikor ez a nemzet még csak elméleti lehetőségként létezett. Maga a fogalom.