Honvédségi Szemle 2009
2009 / 4. szám - MÚLTUNK - Takács Tibor: Petőfi, a katona
Honvédségi Szemle írt róla: „1848 októberében ismertem meg, a Honvédelmi Bizottmány ülésén, a Nádor utcában. Látom, hogy előttem egy idegen, csúnya, öreg kisded, bekötött fejű ember egy asztalra kitett földabrosz vizsgálatában egészen el van mélyedve. Kossuth hozzám jött, s ezt mondta:» „Ismered? Nahát jól megnézd. Ez nem!" .Én alig tudtam elhinni, hogy oly jelentéktelen külsővel bírt ezen sajátos ember, s bizony egyike a legvitézebb katonáknak, kinek erdélyi első hadjáratát valóban mesésnek lehet mondani s méltán egyenvonalra tehető a régi és újabb történelem bármelyik hadjáratával, tekintetbe vévén azon úgyszólva semmi eszközt, mellyel ő azt megkezdette. Németül rosszul beszélt, tábori jelentéseit a kormányhoz egy kis darab papirosra írta francia nyelven s csak néhány sorból állottak. Néki magának sosem volt egy garasa, ruháit is tisztjei csináltatták, de seregére tömérdek pénzt pazarolt inkább, mint költött.” Petőfi levelet és csatadalt írt a Képviselőház 1848. december 4-ei ülésére. A levélben ezt írta: „Képviselő polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt írta a conventnek: vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy egy kiadást a Marseilleise-ből. Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek látnak s küldjék szét országszerte a magyar táborokba.” A vers megjelent az Életképek 1848. december 24-i számában. 3. Ekkor a költő feleségét és fiát Vörösmartyra bízva elindult Bem táborába. Természetesen nem meghalni ment a csatába. Vállalni akarta a harcot, amiben benne van a halál lehetősége. Kérte, hogy Bemhez osszák be. Tetszett neki, hogy amíg a többi fronton visszavonultak seregeik, Bem villámgyorsan rendbe szedte a rábízott csapatokat, s nekilátott a szégyenteljesen elveszett Erdély visszafoglalásához. Nagyvárad, Kolozsvár, Szamosújvár, Beszterce, Marosvásárhely útját járta be Petőfi s január 25-én már Medgyesről is továbbment. Már egész közel került Bem táborához, mikor egy székely csapattal találkozott. Aggódva kérdezte Petőfi: - Visszavonulók vagytok? - Nem, százados úr. A parancsnok is ott termett. - Mi a neve, százados úr? - Petőfi Sándor vagyok. Ekkor egy éles hang csapott ki a huszárok sorából. - A poéta? - Én vagyok! Erre felbomlottak a sorok, a katonák körbevették a költő szekerét és mennydörgő éljent kiáltottak rá! A poéta - ha már így nevezték meghatottan nyújtotta kezét a katonáknak, akik valamennyien kezet akartak szorítani vele. Petőfi úgy érezte, hogy testvérei közé került. Még aznap Szelindekre ért, Bem táborába, ahol találkozott a költő és a hadvezér. Bem nem szeretett beszélni, ám Petőfivel kivételt tett. Néhány hét alatt felismerte benne a nagy költőt. Hamarosan átesett a tűzkeresztségen, és már az első csatában vakmerő bátorságot tanúsított. Itt érdemes megállni és felsorolni katonatisztként megtett állomásait: Marosvásárhely, Medgyes, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Kolozsvár, Nagyszeben, Vajdahunyad, Karánsebes, Lugos, Székelykeresztúr, Fehéregyháza. A vízaknai mészárlásban tanulta ismerni és becsülni Petőfi a lengyel tábornokot. A költő nem hajtott fejet a hatalmasságok előtt, még Kossuth Lajos dicsőítésére sem volt hajlandó, de a Négy nap dörgött az ágyú című versében az egekig magasztalta Bem tábornokot. Végül mégis a tábornok győzött és jelentette Kossuthnak, hogy felszabadította Erdélyt! Petőfi Debrecenbe siet, ahol összeütközésbe került Mészáros Lázár hadügyminiszterrel. Erről az incidensről írja Nemeskürty István: Petőfi elképedve tapasztalja, hogy ez a hadsereg nem úgy értelmezi a forradalmiságot, mint ő, és egyenruházati meg öltözködési merevségekkel látszik magát körülbástyázni. Petőfi nem tudja, hogy Mészáros Lázár a fegyelemnek ilyen apró ruházati külsőségekben való megnyilvánulását alapvetően fontosnak tartotta. Íme, a vers: NYAKRAVALÓ Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez! Honszeretet, bátorság s más, mind kófic: az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulom, s ő Tudja, hogy a legfőhősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, mely hősleg megfutamúlt volt, Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. Nyakravalótlanok, takarodjatok a csatatérrűl... Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló! Kegyetlen vers! A miniszter kitüntetésnek vette, hogy a nagy költő „egy jó satyrát írt a hadügyér ellen, amiért őt nyakravaló nélküli megjelenéséért saját verseivel figyelmeztettem". A megsértett költő lemondott rangjáról. Azonban április 11-én, Szászsebesen ezt írja naplójába: Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Saját kezével tűzte mellemre bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tűzöm föl, szívem felöli kezemmel!” s midőn ezt elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! Az egész világ tudja, hogy nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem. Ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak, ő csak életet adott, ön pedig becsületet!” Ráadásul saját hátaslovával, egy arabs ménnel is megajándékozta és előléptette őrnaggyá! Már csak az utolsó csata hiányzik, hogy teljes legyen a kép. Az emlékeimmel kezdem. Segesváron akkor voltam először, mikor fiaimmal végigautóztuk Erdélyt, 1969-ben. Úgy gondoltam, meg kell mutatni a helyet, ahol Petőfit utoljára látták, eltűnni és meghalni, de meg kell nézni a várost is, amelynek polgárai a csata másnapján „kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték volt, azt összeszedték" - írja Illyés Gyula Petőfi című könyvében, ahonnan idézem e sorokat, majd a következőkkel folytatja: „S ha véletlenül ő még ezután is életben maradt? Nem mende-monda, hogy az 1030 elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: - Ne temessetek el... Élek! - Dögölj meg! - hangzott felülről és gurgatták rá a holttesteket.” 4. Kimentünk Fehéregyházára, ahol utoljára látták Petőfit. Mert arra sose lett hiteles szemtanú, aki látta volna a halott költőt. Bár nagyon szeretné tudni az utókor, hogy meghalt-e Segesvár alatt, vagy orosz fogságba került és Szibériában fejezte be életét, hogy a 90-es évek Petőfi-vitáira utaljak, erre talán sosem lesz válasz. Illyés Gyula így rekonstruálta könyvében Petőfi halálának történetét: „Amikor az oroszok támadásainak vad zsivaja, fegyverropogása három oldalról is felhangzott, a költő a csatatér fölött, a leégett Fejéregyháza előtt állt, nem messze a kötözőhelytől. Minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos, Lengyel József látta őt életében utoljára. A költő fegyvertelenül vett részt az ütközetben, katonaruhája sem volt, nem volt ideje csináltatni, csak öt napja csatlakozott a sereghez. A kisded sereg nem tudott a túlerőnek ellenállni, s a hadrend felbomlott, alig ezer lépésre a kötözőhelytől. Az orvos azonnal felismerte a veszélyt. Rákiáltok, odamutatok az eseményre. Ő oda maradt s csak annyit mondott: potomság! Én rámutatok a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult, s már futni kezdett... Utánunk két ezred dzsidás. Mikor a faluból már kijöttek, látták, hogy egy másik dzsidásezred, a Küküllő mentén fölfelé haladva a leégett falu után mintegy másfél mérföldre derékszögben elvágta a menekülés útját. Ebből a gyűrűből csak a lovasok tudhattak még idejében úgy-ahogy kijutni. Az orvos lóháton volt. A költő gyalog. Fedetlen fővel, széteresztett vignyakkal, lengő zubbonyban futott. Lengyel tehát Fejéregyháza fölött, Fejéregyháza és Héjjasfalva közt látta őt utoljára. Mivel ide is eljöttünk fiaimmal, a hely, e szent hely varázsa megfogott minket. Néztünk az Ispán-kutat, a csörgőt, Petőfi szobrát, s visszanéztünk az idelátszó Segesvárra. A csodálatosan szép látképe beleveszett az alkonyatba. FELHASZNÁLT IRODALOM Magyarországi és erdélyi urak. Pálffy János emlékezései. Erdélyi Szépmíves Céh, 1939 1848-1849 korabeli napilapok tükrében. Officina Könyvtár, 1943 Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó 1971 Fekete Sándor: így élt a szabadságharc költője. Móra Könyvkiadó, 1972 Petőfi Sándor összes költeményei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972 Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság!" Magvető Zsebkönyvtár, 1977 Dr. Csatkai Endre: Petőfi Sopronban. A Soproni Hírlap kiskönyvtára, 1989 Kerecsényi Zoltán: A bakadiák. A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár kiadása, 2007 66 2009/4 Múltunk