Századunk, 1926
Szemlék és jegyzetek - Lorsy Ernő: A császár futárja
Szemlék és jegyzetek Ferenc Józsefhez, még különben, mint a Köpenicki kapitány Vilmoshoz. Mind a kettő pimaszul és hirtelen rántotta le egy-egy pillanatra a leplet a katonai monarchista rendszer fonákjáról. Voigt, a suszter csak egyszer tette meg. Strasznoff Ignác, a zsidó származású színházi titkár pedig többször megtette és mindannyiszor sikerrel. Két-két sikere közt persze mindig ott a börtön és ha összeszámláljuk Strasznoff leült éveit, akkor nemrég megjelent memoárjait valósággal morális műnek kell mondani. Azonban minden lefüleltetése előtt sikere van. Strasznoffnak, a szélhámosnak sikerült a Habsburg-monarchia egy jó csomó egyházi és világi méltóságát a maga személyét illetőleg megtéveszteni, befolyása alá keríteni, titkaik szellőztetésére bírni és sok pénzüket legombolni. Tulajdonképpen mindenütt sikerült neki, ahol komolyan megkísérelte és ahol nem léháskodta túl a dolgát. Teljesítményének lényege és alakja tekintetében túlzás nélkül a néhai monarchia köpenicki generálisának mondható. Strasznoff szélhámos pályája oly híven követte az osztrák diagonálist, szélhámos lelke oly értékes osztrák kivonatba pácolt, szélhámos arculata az osztrák fények és árnyak oly áruló játékát játssza, hogy fel kell ismerni benne a legnagyobb osztrák, vagy legalább ferencjózsefi szimbolumok egyikét és ez a szimbolikus magyarázat alakjára majdnem teljesen talál is. Azért majdnem, mert ennek az alaknak teljes megvilágításához még egy titok leleplezésére van szükség. Persze a strasznofffi siker e titka is a régi monarchia misztériumának egy része. Strasznoff titka az, hogy őt mindig a császár küldte. Ez a formula akkor világosodtt meg előttem, amikor megint egyszer hosszasan és aprólékosan beszélgettem Strasznoffal, ezzel a mulattató pozőrrel. Strasznoff akkor összehasonlíthatatlanul mulatságosabban mesélte nekem, mint ahogy most a könyvében olvasom immár húszesztendős zágrábi expedícióját, három dicsőséggel teljes napon át vezette orránál fogva a bánt és az ellenzéki vezéreket, érseket és káptalant, amíg csak az egész társaság azon nem vette magát észre, hogy egymás orrát fogja és buta képpel üthette az új Rübezahl nyomát. Kérdeztem magamtól, vájjon minek is tarthatták mindezek az emberek Strasznoffot? Amivel Strasznoff magyarázza sikerét, elégtelen. Azt kellett mondanom magamnak, hogy a megyei és püspöki székhelyeknek ezek a hatóságai és papjai többnek kellett, hogy tartsák Strasznoffot, mint aminek ő magát nyíltan adta. Bizony, hogy Ferenc József képviselőjének hitték. Csak ez a hiedelem magyarázhatja meg azt a fajta fogadtatást, amelyben részeltették. A nagy Strasznoffiádák eredeti szóbeli előadásában egy tucat tarthatatlan blőszét találtam és most írásos letétüket olvasva, sokszorosan rájuk bukkanok. Gondoljuk csak el, emberünk nem egészen biztos a cs. és kir. címzéstanban, miniszteri tanácsosi maszkjában méltóságos helyett kegyelmes uraztatja magát. Kétségtelen, hogy a gyakorló szélhámos ugyanazokba a kis hibákba esett, mint az elbeszélő. S ha még csak apró hibák lettek volna! A szokatlanul értelmes Straszinoff legjobb szélhámoséveiben, amikor egy vállalkozásának hozama ritkán zárult 20.000 aranykoronán alul, lusta disznó volt. Egy korrekt, mondjuk porosz hochstapler, mielőtt egyházfejedelmek és vezérhatóságok bedöntésébe fog, előbb tanulmányozná raing-