Századunk, 1934
Szemlék - Csécsy Imre: Vajda-Voevod, Károly Mihály és Zilahy Lajos
és nem szorul bizonyításra, mert pusztán a stílus szuggesztív erejénél fogva hat. «Elárulták a ihazát»: ez, így fogalmazva, egy eszimei igazság, mert anyagtalan és időtlen, helytől és dátumoktól független. Ezzel szemben például az «avatatlan kéz» frázisnak nem eléggé csattanó s ezt a hiányt nem egyenlíti ki az oknyomozó módszer gondos alkalmazása sem: «ezzel idézték elő a nagy katasztrófát]. Az olvasó szívesen el fogja ismerni, hogy Károlyiék avatatlan kézzel nyúltak a nemzetiségi kérdéshez, de esetleg megkérdezi: mit csináltak előzőleg ötven hónapon át az avatott kezek? Úgy emlékszünk, semmit — kivéve talán a főavatottat, Bethlen István grófot, aki félévvel az összeomlás előtt egy olyan választójogi törvénnyel akarta a nemzetiségeket a parlamentből kirekeszteni, amely még Tiszát is megdöbbentette. Sem ez ötven hónap, sem amaz ötven év alatt, amely a nemzetiségi törvény meghozatala óta eltelt, nem tettek az avatott kezek egyetlenkomoly kísérletet sem arra, hogy megteremtsék a nemzetiségi békét s lelkileg leszereljék az évszázados szeparációs törekvéseket. (Gyengébb jobboldali elmék ma is azzal válaszolnak erre, hogy hiszen Magyarországon nem volt nemzetiségi elnyomás. Nem látják be, hogy ez a kérdés teljesen független attól, volt-e békétlenség, elégedetlenség, voltak-e szeparációs törekvések? A tényt, hogy voltak s úgy látszik, elég veszedelmes mértékben, az sem tagadhatja, aki az indokolást nem fogadja el). De ha csakugyan «avatatlanok» voltak Károlyiék, amikor azthitték,hogy még nincs késő, még megnyerhetik a románokat egy demokratikus együttműködéshez az ősi i határokon belül: vájjon ártalmas volt-e ez az állítólagos baklövésük s várjon ez idézte-e fel a katasztrófát? Nem úgy volt-e, hogy előbb siklott ki a hamis vágányon rohanó vonat s csak azután nyúlt a fékhez az avatatlan kéz, rosszul, hibásan (higgjük el), de mindenesetre későn ahhoz, hogy ezzel még árthasson a romhalmaznak? Az újságíró, ki a katasztrófát egy megkapóan színes jelzővel «nagy»-nak nevezi, elfelejtkezik arról, hogy ezt a nagy katasztrófát, amely szerinte pontosan 1918 október 18-án este 9 órakor a Károlyi-palotában kezdődött, akkor már megelőzte egy kisebb katasztrófa: a háború elvesztése. S bár a legkevesebb, amit szorgos hazaárulóktól elvárhattunk volna, hogy a háborút ők veszítsék el: fájdalom, október 18-án erről már végképp lekéstek, mert egy nappal előbb, 17-én elhangzott már a képviselőházban Tisza István szájából: «Elismerem, a háborút elvesztettük.» (S hosszú beszédében, bizonyára nem csak önigazolásul, hanem útmutatásképpen is kijelenti: «már mint miniszterelnök s később is mint egyszerű képviselő igyekeztem megegyezni a románokkal®). Igen, a háborút elvesztettük — sőt nyilván nem is október 17-én vesztettük el (bár a jelen kérdés eldöntéséhez ez a dátum is elegendő lenne), hanem alighanem valamivel előbb: legkésőbben talán augusztus 8-án, amikor Arras-nál megindult az eratente döntő támadása, vagy legfeljebb szeptember 15-én, amikor Bulgária letette a fegyvert... A belső frontot akkor vesztettük el, amikor Tiszának ez a kijelentése elhangzott, de a katonai helyzetet ez a mondat akkor már túlságosan enyhén jellemezte. Október 17-én, mikor a horvát «zöld skáder» elfoglalja Fiuimét (az avatott és beavatott Welkerle erről csakaz országházban értesül egy ellenzéki képviselőtől), mikor Károly király a politikai kiáltvány kiadásán kívül még azt is szükségesnek látja, hogy egy hadsereg- és hajóhadparancsban külön is megígérje a gyors békét katonáinak: ezen a sorsterhes október 17-én már nemcsak egyszerűenelvesztettük a háborút®, hanem már kellős közepében voltunk annak a káosznak, amely — menthetetlenül együttjár minden vesztett háborúval. Az októbristáik polgári vezérei, Károlyiék és Jásziék valóban nem reméltek és nem akartak többet, mint rendet formálni ebből a káoszból. Kétségbeesett kísérlet, elkésett vállalkozás volt akkor már ez is, de vállalták minden személyes ódiumával együtt, mert más nem vállalta és akkor már nem is vállalhatta volna. Az októbristáik csakugyan nem hittek abban, hogy a háborút mindössze Németország és az osztrák-magyar monarchia vesztették el, Magyarország egymaga azonban, széthúzó nemzetiségei ellenében is, még mindig meg-