Jel-Kép, 1980 (2. szám)
Műhelyek, módszerek - A nyelv játékmestere - Grétsy László a rádióról és a televízióról
A NYELV JÁTÉKMESTERE bármelyik ismeretterjesztő kutató természetesen nem a színészhez hasonló sikert szeretne. Azt kívánja, hogy gondolatai jussanak el a nézőhöz, hallgatóhoz, és mennél gyakrabban célba is találjanak. A kutatóféle számára ez az igazi népszerűség. Ezért fogadtam el magam is sorra a különféle megbízásokat, majd később ezért javasoltam is néhány dolgot, mely aztán a műsorba is belekerülhetett. Komoly dolgokról homlokráncolás nélkül A hatvanas évek elejétől rádiózom, és — erre pontosan emlékszem — 1964 óta van rendszeres kapcsolatom a televízióval. Akkor indult ugyanis az a tévéműsor, mely aztán öt évig jelentkezett havonta, Tessék kérdezni! A nyelvész válaszol címmel. Lőrincze Lajos vezette az adást, én meg szinte állandó közreműködő voltam. Az élőadások kora volt ez: ötperces előzetes beszélgetésben vázoltunk valamilyen általunk fontosnak ítélt, időszerű témát, a műsor további 15—20 perce pedig telefonkapcsolásos kérdés-feleletből állt. Tehát azon melegében feleltünk. Talán éppen ez volt az első telefonhívásos tévéműsor. A nyelvművelőnek nemigen kellett tartania attól, hogy valamilyen kérdésre egyáltalán nem tud válaszolni. Előfordult különben. Olyankor megmondtuk, hogy erre most nem tudunk felelni, csak legközelebb, mert túl sok időt venne igénybe az utánajárás, mert most nem tudjuk megadni a legésszerűbb, a legjobb választ. Azt sem restelltük, hogy a magunk alkalmi segédkönyvtárához folyamodjunk. Tömött táskával érkeztünk a stúdióba, s ha olyan kérdést kaptunk, amelyhez szükségünk volt rájuk, bátran, a nézők szeme láttára böngésztük a szótárakat, lexikonokat, szakmunkákat, s úgy válaszoltunk. És ismétlem: élő adás volt valamennyi ilyen műsorunk. Én, megvallom, visszasírom ezt az időszakot. Mostanában is vannak persze „egyenesben" sugárzott műsorok, magam is részt veszek némelyikben, de számuk egyre fogy. Az ilyen adásban mindig éreztem (mint néző, hallgató is) valami megejtő varázst abban, hogy egy fokkal jobban kell figyelni, koncentrálni. Sohasem féltem attól, hogy ebből nagy leégés lesz, hogy valamire abszolút rosszul válaszolok, s a fejemre ütnek majd utólag. Pedig élő adásban mindig számolni kell ezzel. Mégis úgy gondolom, az említett varázst, mely talán abból adódik, hogy „kötélen táncol" az ember, nem pótolhatja a legtökéletesebb konzervműsor sem. Az ilyen felvétel éppen eredeti ízéből veszít valamit. A Rádióban, ha jól emlékszem, már 1960—61-től jelen voltam mint szakértő, a Rádiólexikon műsorában; többször részt vettem a Kíváncsiak klubja adásában — mert mindkettőben voltak nyelvészeti vonatkozású kérdések, műsorelemek. Rendszeresen először a kettőtől hatigban működtem közre, emlékezetem szerint 1968-tól. Minden héten bementem a stúdióba, és — megint csak élőben — válaszoltam az engem illető kérdésekre. A színesebbekre, közérdekűbbekre felelhettem részletesebben, a többire csak úgy hozzávetőleg. Akkor is, ha nem tudtam alapos választ adni, röviden jeleztem: kérem, erre majd legközelebb visszatérünk. A későbbiekben már párhuzamosan futott rendszeres rádiós és televíziós tevékenységem. A tévében több vetélkedőben részt vettem úgy is, mint műsorvezető, és úgy is, mint egy-egy egész műsornak, sorozatnak a gazdája, forgatókönyvírója. A Szavak, csodálatos szavak több részes, egyenként másfél órás, fiataloknak szóló vetélkedő volt. Talán az első olyan adások egyike, amelyek a nyelvet játékos oldaláról próbálták megközelíteni. (Azóta nagy kelete van az ilyen műsoroknak; a legnépszerűbbek egyike a Játék a betűkkel.) Később készítettem egy szintén több részes (egyenként egy-másfél órás) tévésorozat, Szabálytalan nyelvtanóra címmel, főként a nyelvtörténet köré-