Jel-Kép, 1984 (3. szám)
MŰHELYEK, MÓDSZEREK - A józanság kiküldöttje - Polgár Dénessel beszélget Nádor Tamás
POLGÁR DÉNESSEL BESZÉLGET NÁDOR TAMÁS hogy ne vigyenek bennünket a frontra, s ha mód nyílt rá, hosszabb-rövidebb időre szabadságot, eltávozást adott. Volt, aki kevesellte ezt, s élelmes, leleményes módszert talált ki az engedély nélküli távozásra. (Ezt a parancsnok hallgatólag tudomásul vette, az őrség azonban mit sem tudott róla.) Egyik társunk munkaruhát öltött, majd , mint aki fontos dologba kezdett, cölöpöket vert le, és a kapun át kimérte magát a pályaudvarig. Onnan pedig úgy jutott Pestre, hogy szerzett egy nagy kalapácsot, s minden állomáson ütögette a vonat kerekeit, mintha vasutas volna . . . Nemcsak megpróbáltatásokon estem át tehát munkaszolgálatos koromban, hanem leckét kaptam arra is, hogy az embernek a legnehezebb helyzetekben is fel kell találnia magát. Gondolom, mondanom sem kell: az újságírónak is gyakran szüksége van a találékonyságra. Úgynevezett második születésemben viszont valóban csak a szerencse segített. 1944. március 19-e után számunkra is sötét idők kezdődtek. Néhány nap múlva megjelent két udvarias SS-tiszt, letartóztatta apámat mint baloldalit. Soha nem láttam többé, haláltáborba hurcolták. Később elvitték édesanyámat is, őt is megölték. Öcsémet Sopronkőhidán verték agyon. (Mindezt azonban csak utólag, már a felszabadulás után kellett végérvényesen tudomásul vennem.) Közben magam is túléltem saját halálomat. Különböző munkaszolgálatos megpróbáltatások után, az 1944. október 15-ét, vagyis a Horthyproklamációt követő hetekben éppen egy pincében bújkáltam. De elfogyott az ennivalóm, kenyérért kellett mennem. Egy nyilas járőr elfogott, s még aznap este kivittek a Duna-part Margithíd fölötti részére, hogy tizedmagammal a folyóba lőjenek. Kettesével álltunk, a negyedik párba jutottam. Megkezdődött a kivégzés, s én apatikusan vártam soromra, végzetemre. Ám a harmadik kettős lelövése közben az egyik nyilas is megsérült. Szomszédom ekkor hirtelen magával rántott, s gyorsan becsúsztunk a jeges Dunába. Leúsztunk a Margit-hídig, s az egyik felrobbantott pillért megtámasztó faszerkezeten fölmásztunk a híd alá. Ott gubbasztottunk csuromvizesen hajnalig, majd bemenekültünk— az üres utcákon bújkálva —a Wesselényi utcai iskolában berendezett , „védett" szükségkórházba. Megúsztam az egészet egy tüdőgyulladással. A kórházban értem meg a fölszabadulást, 1945 januárjában. Visszamentem Győrbe, s egy idő után nyilvánvalóvá vált: családomat hiába várom vissza. A lakáshivatalban dolgoztam, a nyilasok által kisajátított lakásokat adtam vissza eredeti lakóiknak. Rövidesen megnősültem, s rájöttem: addigi fizetésemből nem lehet megélni. Ez késztetett arra, hogy régi elképzelésemet megpróbáljam megvalósítani. Elmentem a Szociáldemokrata Párt illetékeseihez, hogy nem alapíthatnék-e újságot. Örömmel fogadták ötletemet. Ezzel el is kezdődött újságíróskodásom. — úgy kell ezt értenem, hogy afféle botcsinálta, önjelölt lapszerkesztőként kezdte? S hogyan lett e ,,self made main"korszak utáni profi újságíró? Milyen volt a koalíciós idők újságírása, s milyen az ötvenes éveké? Személyes pályarajzában, gondolom, tükröződnek a kor hullámvonalai . . .—• Akkoriban az egész ország ilyen „magacsinálta emberek" jóvoltából volt képes talpra állni. Ki-ki menet közben, a saját hasznán vagy kárán tanult szakmát és újfajta életet. Én is ezt tettem: megneveztek egy nyomdászt meg egy kis nyomdát, s ketten megalapítottuk a Győri Munkás című napilapot. Az újság nagy részét magam írtam, kisebbik hányadában néhány barátom segített. Úgy látszik, merészségünk eredménnyel járt: a lap ugyanis megmaradt. Később munkatársakat is szerződtettem, s a Győri Munkás példányszáma is fölszökött tízezerről húszhuszonötezerre. Én akkor már — sorsomnál fogva és friss tanulmányaim hatására — a szociáldemokraták balszárnyához tartoztam, s ebben a szellemben szerkesztettem lapunkat. Rövidesen megalakult a helyi kommunista újság is, Kőbányai György szerkesztésében. Megkezdődött a harc a szociál-