Királyi Közjegyzők Közlönye, 1922 (23. évfolyam)
1922 / 1. szám (május) - Dr. Holitscher Szigfrid budapesti kir. közjegyző: A magyar közjegyzőség (1919–1922.)
de tényleg, mert nem lévén jogszolgáltatás, nem volt szükség közjegyzőre sem. A közjegyzők tulajdonképeni hivatásszerű működése, az okiratszerzés, magántulajdon és szerződési szabadság hiányában kellett, hogy jóformán teljesen szüneteljen és ha az akkori úgynevezett jogrend is elvétve kénytelen volt igénybe venni a közjegyzői közhitelességet, pl. a safe-ek felnyitásánál, ez csak a rendszer következetlenségének és tehetetlenségének egyik tünete volt. Arról, hogy öröklési jog egyáltalán létezik-e még vagy sem, nyilván a vezetőknek sem volt kialakult véleményük és megelégedtek ennélfogva azzal, hogy az örökösödési eljárást a hagyaték megállapításához és biztosításához szükséges intézkedésekre szorították, a hagyatékátadás kizárásával. A hagyatéki javakról való jogtalan rendelkezések napirenden voltak, melyeket ha a rend helyreálltával megtartott hagyatéki tárgyalásokon rendezni nem sikerült, számos per okául szolgáltak. A közjegyzői letétek tekintetében a „forradalmi kormányzótanács“ pénzügyi rendeletei sokszor nehéz helyzet elé állították a közjegyzőket, akiknek magukat a felelősség alól mentesíteniök kellett, de másfelől ügyfeleik érdekeit is megóvni igyekeztek. Természetesen a közjegyzők anyagi existenciája is súlyos válságba került, mely sokáig éreztette hatását. Az átélt idők tanúságait levonva, egyébként azonban feledve a gyászos múltat, a jövőbe kell tekintenünk nekünk közjegyzőknek is és úgy, mint mindenki másnak. El fog jönni az az idő, melyben el fog dőlni, hogy fennállhat-e egy minden történelmi igazsággal és joggal ellenkező, békének nevezett erőszak, de a nemzetnek addig is élnie kell és egyik szerény munkájának, a közjegyzőségnek szintén keresnie kell addig is elhelyezkedésének feltételeit. Az elszakított részekről menekült és kiutasított, állásaiktól megfosztott kartársak szükségképens elhelyezésének követelménye újból aktuálissá teszi a közjegyzői hatáskör kiterjesztésének, mely az állások számbavehető és célravezető szaporítását okvetlen kell hogy megelőzze, sokszor tárgyalt kérdését. Az 1874 évi közjegyzői törvény, amely ép úgy, mint az 1867 után sürgősen megindult új állami berendezkedés többi igazságügyi alkotásai, jórészt csak egy külföldi intézménynek kellő megválogatás és a hazai viszonyokhoz való alkalmazás nélküli átültetésére szorítkozott és amelynek az 1886. évi novella sem volt alapvető módosítása, minden tekintetben megérett a gyökeres reformra. Ami mindenekelőtt a közjegyzői hatáskör tágítását illeti, ez egyrészt a közokirati kényszer kiterjesztése és másrészt többrendbeli, most a bíróság által végzett peren kívüli teendőnek a közjegyzők hatáskörébe való utalásával történhetnék. Azonban mi az utóbbit, a bíróságok tehermentesítésének jelszava alatt tetszetősnek mutatkozó és úgy az igazságügyi kormányzat, mint a többi rokon foglalkoz