Kis Ujság, 1933. február (46. évfolyam, 26-48. szám)

1933-02-01 / 26. szám

2 ! Utolsó erőpróba *5© * "•*' * Izgalmas, feszült napja volt ked­den a politikai életnek. Komor napja az országnak. Kedden először tartott­­ délutáni ülést a képviselőház. Óriási érdeklő­dés előzte meg ezt az ülést s mind­járt e forró hangulatú ülés után a 33-as bizottság is összeült, hogy meg­tárgyalja a kormány rendeleteit. A pénzügyminiszter számot adott a pénzügyi helyzetről. Föltárta nyílt őszinteséggel a bajokat, rámutatott a sebekre, nem tagadott és nem szépített semmit. Amilyen komor képet festett, olyan következtetése­ket­ is vont le belőle. Ebből a hely­zetből csak úgy tudunk kivergődni, ezt a próbáltatásban gazdag időt csak úgy tudjuk átélni, ha az ál­lam háztartását rendbehozzuk. Ti­zenöt különböző rendeletben teszi meg a kormány azokat az intézke­déseket, amelyek szerinte biztosít­ják az államháztartás nyugalmát: adókat emel, új adókat vezet be és ezenfelül leszállítja a közalkalma­zottak fizetéseit. Imrédy pénzügyminiszter hangoz­tatta, hogy ez az utolsó erőfeszítés, amelyet a nemzetnek tennie kell! Mint a lázbetegnél, most jutottunk el a válsághoz, ha most­­átvészel­jük« ezeket az időket, akkor jobb idők, reményteljesebb esztendői-: Ígérkeznek számunkra. Hihetünk-e mást!? Mert végered­ményben mindaz, ami a képviselő­ház­ vagy a 33-as bizottság mai vi­táját, szavait és ellentéteit jellemez­te, nem annyira pártok különböző felfogása volt, mint a bizakodás és a reménytelenség harca. És valóban megrendítő, hogy az a kormány volt kénytelen jönni ezekkel a rendele­tekkel, amely még rövidesen ezelőtt kormányvállalása után hívő re­ménykedéssel hirdette. Nem lesz­nek adóemelések és nem nyúlunk a közalkalmazottak fizetéséhez! Saj­nos, a kormány számára sem mu­tatkozott más út, hogy megoldja az államháztartás bajait, mint az a végső eszköz, amelynek híre most olyan komoran köszönt be minden magyar házba. Mert az adóemelések és az új adók bevezetései nem olyan egy­szerű eszközök, amelyeket csupán rendeletekkel lehet érvényesíteni és amelyek mindjárt meg is oldják a bajokat. A magyar gazdasági élet olyan szörnyű gondokkal küzd, hogy az adóterhek növekedése csak a fo­gyasztás még nagyobb csökkenésével, tehát a termelés kisebbedésével jár­hat. Így érzi mindenki saját baján túl az ország bajait is, így érzi min­denki, hogy az adóterhek emelése mennyire nemcsak az ő ügye, ha­nem mindenkié, az egész nemzeté. De ugyancsak érzi, hogy más kive­zető út abból a hínárból, ahova ju­tottunk, aligha akad. Bizonyára meg­próbálkozott volna a kormány is minden más módszerrel, vagy meg­oldással, ha bármi más módon is lehető lenne rendbehozni az állam­­háztartást, mint az adóemelésekkel és a fizetésleszállításokkal. Hogy ez volt az egyetlen módszer, amelyhez fordulhatott, szomorú, fájdalmas és azok számára sem mulatságos, akik­nek mindezt elrendelniök kellett. Az ország kénytelen tudomásul venni, ami elkerülhetetlen volt, de reméli, hogy a kormány pénzügyi és gazdasági politikája mindenben oda fog irányulni, hogy mentői töb­bet segítsen a gazdasági életen s az embereken és mentői könnyebbé te­gye ezeknek a súlyos terheknek elvi­selését. És remélni kell mindenek­­felett, hogy ez az utolsó megterhel­­tetés valóban az utolsó ilyen pénz­ügyi erőpróba volt és mentől hama­rabb abba a helyzetbe jutunk, hogy a rendbejött államháztartás lehetővé teszi végre az egyes polgárok dol­gainak rendbehozatalát is. KIS UJS­A­G 1933 februá­r 1 Imrédy a Ház viharos ü­lésén védelmn­ezte az aj adórendeleteket Az ellenzék tiltakozó tüntetése a dolgozó osztályokat súlyosan érintő a­ közterhek ellen Kedden gyűltek össze első ízben délutáni ülésre a képviselőház tag­jai. A szép, napos időben még négy óra után sem égtek a csillárok az ülésteremben és a folyosókon, ami­kor már sokan ott voltak, várva az ülés megnyitását, ami öt órára volt kitűzve. A folyosón az új adórendeletekről beszéltek. Nagyobb csoport vette kö­rül Éber Antalt, aki hevesen kelt ki a tervezett emelésekkel szem­ben. Kijelentette, hogy a nemzeti jövedel­mek nagyobbik részét veszi el az ál­lam ezentúl a maga céljaira és sú­lyos bírálatot mondott a pénzügyi gazdálkodásról. Azt magyarázta hall­gatóinak, hogy ő maga, aki pedig egyik legnagyobb banknak az elnök­igazgatója, kénytelen lesz Budapest­ről a birtokára" költözni, háztartását jelentős mértékben kell csökkentenie, mert nem bírja el a szörnyű közter­heket. Kállay Tibor volt pénzügyminiszter erős hangon szállt szembe Éber fej­tegetéseivel és azt bizonyítgatta, hogy a terhek nem olyan nagyok, mint amilyeneknek azokat Éber Antal fel­tünteti. Nagyobb csoport hallgatta Szi­lágyi Lajost is, aki a tisztviselői fizetések csökkentése ellen til­takozott. Ismeretes, hogy Szilágyi Lajos, aki pártonkívüli volt, a Gömbös-kormány nemzeti munkatervének közzététele után lépett be a kormánypártba. Szi­lágyi kijelentette, hogy a tisztviselői fizetéscsökkentést nem szavazza meg és ezt tudomására is fogja adni Göm­bös miniszterelnöknek. Amikor úgy háromnegyed öt óra tájban Gömbös Gyula Lázár Andor igazságügyminiszter társaságában fel­tűnt a folyosón, Szilágyi Lajos hoz­zásietett és hosszabb ideig beszélge­tett vele a fizetéscsökkentés kérdésé­ről. A 33-as bizottság megjelent tagjai hétfőn este 10 óra tájban kapták meg a készülő pénzügyi rendeletek szö­vegét, melyet magukkal hoztak a Házba. A rendeleteket azzal a­­bi­zalmas­ kéréssel kézbesítették ki ne­kik, hogy azok nem közölhetők és egyelőre titokban tartandók, amíg maga a pénzügyminiszter nem is­merteti a képviselőházban. Öt óra tájban gyulladtak ki a csil­lárok és a képviselők bevonultak az ülésterembe. Bethlen az ülésteremben Almásy László elnök nyitotta meg az ülést. Az ülésterem igen népes volt, a képviselőknek mintegy háromnegyede volt jelen, köztük Bethlen István gróf is. Ez feltűnést keltett, miert Debrecenben kijelentette, hogy egyelő­re pihenni fog Jukén és nem politizál. A megnyitás után az elnök meleg sza­vakkal emlékezett meg a tragikusan el­hunyt Gálffy Dénes volt képviselőről, majd bejelentette, hogy a bodvaszilasi (tornai) kerületben Hadik János grófot választották meg képviselővé. Felolvas­tatta Hadik János gróf levelét melyben bejelenti hogy képviselősége egy­előre összeférhet­­en, mert a felsőháznak is tagja, de erről a tagságáról le fog mondani. Az elnök kihirdeti, hogy amíg Hadik nem mondott le felsőházi tagságáról, addig nem vehet részt a képviselőház ülésein. Klamesskky Mihály, Navratyl Dezső és Görgey István előadók törvényjavasla­tokat nyújtottak be, köztük az osztrák­magyar kereskedelmi szerződést is. A­ Ház kimondta ezek tárgyalására a sür­gősséget. A pén­gyminiszter nagy beszéde Ezután az elnök Imrédy Béla pénz­ügyminisztert hívta fel szólásra. Amikor a pénzügyminiszter felállt, nagy mozgás és folyton növekvő zaj támadt a baloldalon, úgyhogy az elnök kénytelen volt a viharcsengőt megszólaltatni. A jobboldalon egy hang közbeszól: — Még azt sem­ tudják, mit akar, máris zajonganak? Maradjanak csönd­ben! Ítelkiáltások: Most következik a 98-ik pont! Imrédy Béla pénzügyminiszter azzal kezdte felszólalását hogy őszinte szavak iseretében­ fogja feltárni az állam­háztartás pénzügyi helyzetét. A mai pénzügyi helyzet kérdései a magyar nemzet szempont­jából erkölcsi és anyagi természe­tűek. (Zajos közbe­szólások.) A folyó költségvetés első ’’a hónapjának bevételi oldala 361,7 millió pen­gő, a kiadási pe-srarchy 1%­­j­,2 millió, i , , 11 bevételi több­let is,6 milliió volna. Ehhez azonban hozzá kell venni a 19,5 milió államadós­ságot amelyet a transzferalapba fizettek be és 5,2 milliót, amit a népszövetségi kölcsön törlesztésére fizettek. Ilyenfor­mán­ a kiadási tétel 377,1 millióra emel­kedik, a hiány tehát 122 millió. A megelőző év hasonló időszakának «4 Az expressz megáll Elbeszélés, írta Erdődy Mihály­ ­. A párizsi expressz csak n­agy nehezen tudta áttörni hóbörtöne falát, prüszkölt, sziszegett, dohogott, aztán végre is fel­adott minden küzdelmet, megállt. Fény­űzően berendezett kocsisora különösen halott itt a vigasztalan hegyek alatt, a süket némaságban. Az ősi egyszerű­ség úgy fogta körül, olyan diadalmasan, mintha egy óriást fektetett volna a vál­lára. A szél süvöltve vágott át a der­medt kerekek alatt és ez olyan remény­telen volt hogy az étkezőkocsiban az éppen villásreggelijüket fogyasztó uta­sok torkában megakadt a falat. Dormándy még kiitta maradék ko­nyakját, szivarra gyújtott, aztán szinte tüntető nyugalommal nézte meg zseb­óráját: — Féltsz. És mosolygott, olyan angyali szelíd­séggel, hogy a mellette ülő útitársa ide­gesen ugrott föl: — Ez nem mulatságos, kérem. Ha segítség nem jön, akár holnapig is itt rekedhetünk... — Hát aztán? Éhen nem halunk, annyi bizonyos. És ha ránk köszönt az éjszaka, a hálókocsi elegendő helyet biz­tosít mindnyájunk szám­ára... Dormándy fölemelkedett. — Tudja ön, hol vagyunk? Gödöllő­től pár kilométerre. Az ablakon át a hegyek felé mula­tott: — Ott... arra... a völgyön túl... egy kis falu... Innen három kilomé­ter... Álfülötte valami melegség: — Ott születtem... — No lássa, — mondta a másik — micsoda véletlen. A sors itt állítja meg önt, ahonnan elindult. Vigasztalásnak ez ugyan kevés, de mégis valami... Dormándy már nem mosolygott: — Igen... a sors... II. A behavazott ország idén csilingelt a szán. Tass Márta arcát pirosra csípte a szél. A völgyön túl már látszott a vasúti töltés. A kocsis hátraszólt: — Kisasszony... a vonat... És a lovak közé csapott. — Dehogy, — mondta Márta — ez nem a mi vonatunk. Ez a féltizes... az expressz... Úgy látszik, megrekedt a hó­ban ... Márta szeme egyszerre megfényesedett.­­ — Az expressz... Most már nem fázott, nem didergett, összehúzott vállai kiegyenesedtek, az egész nő lágyult, égett, szinte fölper­zselte maga körül a havat. Két év óta élt itt, a faluban eltemetve Márta. Fia­talságát ide börtönözte a kinevezési ok­mány. Itt koptak meg az álmai. Itt hervadt le róla a hit... Itt rozsdásodott rá a lemondás. Tanítónő volt. És a két év úgy telt el, olyan szürkén, olyan siváran, hogy már sírni is elfelejtett Mária. Ami gyönyör a vágyaiban élt, úgy robogott el mellette, mint az ex­­pressz, itt, a falu alatt. Ez jutott az eszébe most. — Az expressz... igen.­.. Hát egy­szer mégis csak megállt... A gőzös... a hozzáférhetetlen... III. * Dormándy forró homloka a hideg ablaküvegre tapadt. Nézte a szánt, mely az országidról most egyszerre befor­dult a töltés alá. Hirtelen felujjongott: — Hiszen ez Márta... Átrohant a folyosón. Feltépte az ajtót. A lépcsőről integetett a szán felé: — Márta... Márta... — Józsi... hát maga az? Három éve nem látták egymást. Dor­mándy akkor még jogász volt, Márta pedig a tanítóképzőbe járt. Esténkint a korzón találkoztak, nyár volt és a kávéházak terraszáról feléjük sóhajtott a cigányzene. — Pesten él? — Igen. Fehér nyaka vakított még a hóban is, Dormándy beleszédült. — Pestre? — Dehogy. A gödöllői vonatot várom. Kicsit elhúzta a száját. — A... vőlegényemet... Dormándy dacosan nézett rá: — Én most megelőztem... Márta felkacagott: —■ De csak menetrend szerint. És hozzátette: — Sia hófúvás nincs, úgy elrobogott volna mellettem, mintha soha a világon se lettem volna. Egy ilyen kis állomás, mint amilyen én voltam a maga életé­ben ... Dormándy Mária kezéhez nyúlt. For­rósága átparázslott a kesztyűn. És megcsókolta a kezét. IV. Délig sikerült eltakarítani a havat a pályáról. A kalauz a sipjába fújt. A mozdony kerekei között sisteregve fel­hozott a gőz. Dormándy az étkezőkocsi lépcsőjén állt. — Isten vele, Márta... Integetett a kezével. A vonat elindult. Márta szivéről egyszerre elszállt a for­róság. Fázott, Dideregve csavarta nyaka köré a sálját. A mosoly az ajkára fa­gyott. Keserű lett a torka. Zsebkendőjé­hez nyúlt. Lobogtatta Dormándy felé. De csak egy mozdulat volt az egész. Nem birta tovább. Valami nagyon fojt­­ogatta. És zsebkendőjét az arcához nyomta. A kocsis a pipáját tömte. Ránézett Máriára: — Kisasszony... sir? A kisasszony... sirt.

Next