Kis Ujság, 1934. február (47. évfolyam, 25-47. szám)

1934-02-01 / 25. szám

tropon jutt­atnak pénzhez? A földművelési miniszter új fő­csoportot szervezett, amelyhez a­zociális és földbirto­kpolitikai ügyek artoznak. Ide tették a törvényelő­­észítési osztályt is és úgy halljuk,­ogy ez az osztály most a telepítési örvény előkészítésével foglalkozik. Ez a törvény gondoskodnék arról, hogy a telepítést végre valóban meg is kezdjék, hiszen a magyar föld­i­­ós lakosság nagy tömegeinek sor­áról végre gondoskodni kell. Az Af­­öldön, a Dunántúlon és túl a Ti­­zán százezrek és százezrek várják h­ogy földhöz jussanak. Ez a föld­kérdés nemcsak az ő ügyük, re­­ménységük és kívánságuk, hanem az­gész nemzeté. Alulról fölfelé kell elépíteni a magyar társadalom épü­­etét, mert mindaddig, amíg óriási ütegek reménytelen küzdelmet foly­atnak az életért, a társadalom többi­agjai sem boldogulhatnak. Azt is halljuk, hogy komolyan gondolkodnak ennek a nagy pro­blémának pénzügyi megoldásáról. Mert ha igaz is az, hogy a telepítés céljaira rendelkezésül állanak bizo­nyos földbirtokok, akkor is pénz kell hozzá. Hiába adnak a szegény embernek földet, ha nem tud rá hajlékot építeni, ha nem kap pénzt a legszükségesebb fölszerelések és állatállomány megszerzésére. Ha na­gyon akarjuk megcsinálni a telepí­tést, akkor ott vannak azok a föl­dek, amelyeket adóhátralékokban átvesz az állam a túlságosan hát­ralékos nagyadózóktól és ott van a vagyonváltságföldek egy része is. Föld az lenne, amelyet megművelne a dolgos kéz, de hogyan vegyünk mindehhez pénzt? Így merült föl az a gondolat, hogy az­ állam belső kölcsönt vegyen föl. Ma külföldön egyetlen ország sem tud­ pénzt kapni. A belső kölcsönnek v­iszont nagy sikere volt Olaszors­ág­ban, Franciaországban, Belgiumban és Ausztriában. Mind a négy or­szágban olyan kölcsönt bocsátott ki az állam, amelyik kamatozik is és sorsjegy is egyúttal. Az ilyen sorso­lásos nyereménykölcsön tervével foglalkoznak nálunk is és ennek a százmilliós kölcsönnek egy részét használnák föl a telepítés megkez­désére. Eljutottunk tehát odáig, hogy most már ügyosztálya is van a dolognak, pénzügyi tervekkel is foglalkoznak. Ami késik, az nem múlik, de azért jó pár esztendő telt itt el, mialatt ezzel a nagy problémával nálunk mélyrehatóbban nem igen foglalkoz­tak. Csak tervek voltak és szavak, de elmaradtak a cselekedetek és bi­zony szomorú, hogy a telepítési gon­dolatnak még csak ügyosztálya sem volt eddig. Ámde nem az ügyosztály a lényeges, hanem az a szándék, amely tetté kíván valósulni. Meg­győződésünk ugyanis, hogy az egész nagy magyar válság megoldásának kulcsa itt van. Ha széles tömegeket földhöz jut­tatunk, akkor ezáltal csökkentjük a munkanélküliséget viszont emeljük a fogyasztóképességet. Akik földhöz útnak, vásárlók lesznek, megérzi ezt a kereskedelem, méginkább az ipar. Ha több ember tud fogyasztani, ha bb embernek kell gép, szög, ruha,­­ kasza, kapa, akkor többen is tudják ezeket a cikkeket gyártani, tehát a mezőgazdasági munkanélküliség csökkentése jelenti az ipari munka­nélküliség kisebbedését is. Amilyen arányban tudunk több munkáskezet foglalkoztatni, olyan mértékben tudjuk elhelyezni a dip­lomás embereket is, a nagy szociá­lis válságon csak így lehet segíteni. Mi nem tudjuk, miként gondolko­dik a kormány a belső kölcsön ter­véről, de az a meggyőződésünk, hogy a­ magyar közönség áldozatkészen sietne azoknak a millióknak összeho­­ására, amelyek az ilyen nagy gond­dal megvalósításához szükségesek. Azt is érezzük, hogy ez a belső köl­csön egyszerre lendületbe hozná a pénzügyi életet is, amely kijut­na a mostani tespedésből. Bethlen Debrecenben a fizetőeszközök szapo­rítását követelte, vagyis több pénzt. A pénzügyminiszter és a Nemzeti Bank azt mondják, hogy ragaszkod­nak a mostani pénzügyi politika el­­­veihez. Nem akarnak mesterséges­ pénzszaporítást, meg akarják védeni­ a pengőt mai értékében. Hát jó. Vi­szont kétségtelen, hogy a gazdasági élet a mostani pénzszűke mellett nem tud boldogulni és ennek is egyik ellenszere volna az a belső kölcsön, amely a telepítés és beruházások folytán lüktetőbb lendületbe hozná a termelést. Ezért várjuk, hogy történjék már valami, ami csakugyan alkotás, csak­ugyan a magyarság milliói sorsán lendít, csakugyan jobbá teszi az éle­tet ­ Három tudós hősi halála a világűrt járó léghajó gondolájában Megírtuk, hogy kedden reggel a moszkvai repülőtérről három orosz tudós emelkedett fel léghajón a vi­lágűrbe. Céljuk az volt, hogy húsz kilométernél magasabbra emelkedjenek és ezzel megdönt­sék az eddig elért világrekor­dot. A léghajó nagy gyorsasággal­ emel­­kedett fel a sztratoszférába a föld levegőrétegének határán túl, hogy tu­dományos megfigyeléseket tegyen. A három tudós léghajója levegőfejlesz­tő készülékkel volt felszerelve, mert különben életben nem maradhatná­nak. Kitűnő rádióleadóállomás volt azonkívül a léghajón. Délután négy órakor érkezett az első rádiójelentés a tudósoktól, ab­ban azt közölték, hogy már húsz kilométer és hatszáz méter magas­ságban járnak, tehát sikerült a vi­lágrekordot megdönteniök. Attól kezdve azonban a léghajó rádiója elhallgatott és huszonnégy órája nem adott semmiféle hírt. Abban reménykedtek, hogy­ a lég­gömb eddig még ismeretlen helyen szerencsésen leszállód, de az sem volt lehetetlen, hogy utasaival együtt katasztrófa ér­te. Azon a vidéken, amely fölött leg­utoljára úszott a léggömb, óriási er­dőségek vannak és arra gondoltak, hogy valahol az erdőségek mélyén egyik tisztáson szállott le három uta­sával. Egész éjszaka repülőgépek ke­ringtek az erdőség fölött és fényszó­rókkal világítottak be nagy terüle­te­ket, de azután eredmény nélkül tértek vissza. Szerdára sűrű köd ereszkedett le azon a vidéken és a tájékozódás meg­nehezedett. Az összes orosz repülőállomá­sok utasítást kaptak, hogy min­den intézkedést tegyenek meg az eltűnt léghajó felkutatására. Azonkívül felkérték a rádiótulajdo­nosokat, hogy azonnal tegyenek je­lentést, ha bármilyen híradást fog­nak fel a világűrt járó léghajóról. Bár szerdán óriási havazás is volt, a repülőgépek százai keringtek az erdőségek fölött. A déli órákban si­került a léggömböt megtalálni. A léghajó alumíniumból készült gondolájában holtan feküdt a három h­is tudós. Megállapították, hogy a léggömb még az éjszaka során ereszkedett le a világűrből a földre. Még nem tudták megállapítani, hogy a tudósok a leszállás alkalmá­val vesztették-e életüket, vagy a vi­lágűrben megfulladtak. A léggömb parancsnoka, a 36 éves Fedossejenko Pavel, valamikor egy­szerű munkás volt és nemrég a szov­jet polgári léghajózási hivatalának mérnöke lett. A repülésben részt­­vett Wassenko Andrei 35 éves mér­­nök és a 24 éves Ussiskin Ilja. A léghajóra felszerelt higany készü­lék 20,600 méter magasságot muta­tott és arról tanúskodik, hogy het­venhét fokos rettentő hideg volt a világűrben. KIS ÚJSÁG 1934 február 1 Februárban is be lehet fizetni az első kedvezményes adórészletet Meghosszabbították a január 31-én lejárt határidőt Az adóhátralékok 5 éves törlesztésére vonatkozó rendelet szerint a jelentkezés határideje szerdán járt le. Ma reggeltől kezdve minden adózó, akinek évi összadó­­előírása 250 pengőn alul van, megkapja a hivatalos értesítést arról, hogy hátralé­kos adóját 60 hónapon át milyen összegű havi részletekben fizetheti. A rendelet szerint csak azok részesül­hetnek az 5 évi részletfizetés kedvezmé­nyében, akik január 31-éig egész adóhát­ralékuknak egyhatvanadrészét megfizették. Tekintettel azonban arra, hogy a közön­ség nagy része tájékozatlan volt az első részlet befizetését illetően, az adóhatósá­gok úgy döntöttek, hogy a januári részlet befizetésének elmulasztása nem jár hát­rányos következménnyel, ha az adóhátra­lékos a hivatalos értesítés kézhezvétele után a januári részletet pótlóan befizeti. Külön kérvény nélkül csak azok kapják meg az 5 évi részletfizetés kedvezmé­nyét, akiknek egész évi adóelőírása a 250 pengőt nem haladja meg. Több vidéki városban megtörtént, hogy az adóhatóságok, — függetlenül az ötéves törlesztési kedvezménytől — az egész adó­hátralékra végrehajtást vezettek. Illetékes helyen kijelenetették, hogy az ilyen zálogo­lásnak nem lehet transzferálás a követ­kezménye, ha az illető adózó a 250 pengő alatti kategóriába tartozik és hátraléká­nak egyhatvanadrészét megfizeti. Lenézett ruhák Elbeszélés, írta Németh Károly A tavaszi vasárnap derűs alkonyatába beleolvadt a villa terrasza és a villa ter­­raszán a két rendkívül barátságos házas­pár: Kovács Ferenc és neje, továbbá Szabó Ferencné és férje. Ez a négy ember bensőséges szeretettől átfűtött egyetlen család volt, veszendő roncsai egy nagy és szétágazó társaságnak, fér­fiaknak, nőknek, öreg és fiatal emberek­nek, asszonyoknak és lányoknak, akikhez valaha elpusztíthatatlan barátság kötelékei fűzték őket, mígnem a két asszony las­sacskán összeveszett valamennyivel. Az el­múlt vasárnap még jelen volt az összejö­vetelen egy makacsul szeretetreméltó lány, a két házaspár valamelyik tagjának unoka­­testvére, ezt a kis teremtést azonban szinte minden erőlködés nélkül végezték ki a házastársnők: a kislány hat óra tájban megszégyenítve, leforrázva, felbosszantva és kibeszélve elkullogott. Teljes magukramaradottságuk első va­sárnapján kissé unottan indult az ebéd utáni feketézés. Az asszonyok álmatag tekintettel nézegették az orgonabokrokat, néha-néha megjegyezték, hogy az orgonák elég lusták, szorgalmasabban is virágoz­hatnának, kis ideig szidalmazták a kala­posnőjüket, néhány átkot mormoltak a cse­lédekre, megleckéztették a Bóra nevű vizs­lakutyát, hogy többnyire akkor ugat, ami­kor felesleges és a múlt héten elűzött unokatestvérről azt mondták, hogy szem­telen, mert duzzog és nem jött el, bár nem is várták. A férfiak, név szerint Kovács Ferenc és Szabó Ferencné férje mohó barátsággal bámultak egymás szemébe. Szenvedélyesen örültek a nyugalomnak, amely most, a nagy elárvulás után rájuk köszöntött. Egy tel­jes téli szezont verekedtek végig keser­vesen asszonyaik oldalán, egész télen annyi idejük nem maradt, hogy kicseréljék baráti gondolataikat az élet komoly, szép nagy dolgairól, úgymint: jó és rossz szi­varokról, cikóriás és becsületes feketék­ről, egykori meséjű borjúpörköltekről és Münchenben, festőnövendék korukban él­vezett sörökről. A két férj lelkéből, rettenetes közvesze­kedések vériszapos haditemetőjéből, most, a megejtőn nyugodt vasárnap délután, las­­sankint felkerekedtek ezek az imádni való kísértetek. Szabó Ferencné férje tüne­ményes történetbe kezdett a szivar után közvetlen gyújtott cigaretta zamatéról. Álomszép tizenöt és húsz percek után Szabó Ferencné, a villa háziasszonya hir­telen így szólt: — Jaj, szivecském, el is felejtettem mondani, hogy a héten varrattam Ilonka szalonjában és egy olyan angol ruhácskát komponáltunk össze három divatlapból, hogy meg fogsz lepődni. Szabó Ferencné tette a bejelentést, Ko­vács Ferenc feleségének felcsillant a sze­me, Kovács Ferenc pedig idegesen végig­­simította a homlokát, mintha valami rossz látomást akarna elűzni. Szabóné férje buta boldogsággal értekezett még mindig a ci­garetta izéről, mert neki sejtelme sem volt elkövetkezendő eseményekről. Kovács felesége látni akarta a ruhát, Szabóné pedig örömrepesve rohant is már érte. Néhány perc múlva lelkesen magya­rázta: — Csodálkozni fogsz drágám ezen a kompozíción. Tulajdonképpen négy mintá­ból állítottuk össze. De nálam mindig­ kell valami ilyen jukszot csinálni, mert a mo­dellek nem illenek rám. Tudod, szívem, ne­kem kissé rövid a derekam, épen ezért nem szabad hosszú fazont varrni. A fa­zon legyen egy kissé szélesebb, a bera­kásokat pedig alul így ferdén lesteppel­jük, ami által a valóságnál hosszabbnak látszik és ez igen előnyösen megnyújtja a slusszomat. Az sem véletlen, hogy ide hátra került ez a krepdesin betét, mert őszintén szólva, kissé erős a hátam és világos anyagban hurkásnak látszik. A fe­kete remekül tompítja a kidudorodásokat. Alul persze kötöttem magam a fehérhez, mert egyrészt jön a nyár, másrészt a fe­hér alul slankit, harmadrészt hál Istennek igen jó bokám van és ez csak hadd ugorjon ki a fehérből. — Szenzációs vagy, szivem, — suttogta szinte elaléltan a gyönyörűségtől Kovácsné. Kovács Ferenc ugyanekkor ijedten ösz­­szerezzent, a következő pillanatban azon­ban határozottan kiderültek vonásai, mert felesége imigyen folytatta: — Én nyugodtan válogathatnám össze a színeket fordítva. Vállban egyáltalán nem vagyok erős, úgy, hogy ha a ruha felső­része fehér, az még jobb formájúnak mu­tat, mintha nem fehér. — Látom, szivecském, — szólt barát­nője, — hogy van egyéni ízlésed és nem teszel úgy, mint Tomsóné, aki egyszerűen kikopirozza a divatlapból a modellt és a végén az Ilonkát szidja, hogy púposra szabta a kosztümjét. Ha egész őszinte aka­rok lenni, megmondhatom neked, hogy tu­lajdonképpen Tomsóné maga púpos. Én legalább is azt hiszem. — Igazad van, — szólt közbe Kovács felesége, — nekem van egyéni ízlésem és azt az egyet igazán nem lehet rólam mondani, hogy rosszul öltözködöm. Gon­dolkoztam a dolgon és már látom is, hogy ez a ruha, ha megfordítom rajta a szí­neket, tudod édesem felül fehér, alul fe­kete és nem alul fehér, felül fekete, na­gyon jól fog állni nekem. Szabó Ferencné elsápadt és mint aki

Next