Kis Ujság, 1934. április (47. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

r Vasárnap, 1934 április 1.___________________________ K­IS ÚJSÁG Olaszországiban egy-egy kiállítás a falvak né­pének olyan szédítő arányú felvonulását je­lenti, amilyenről a szegény magyar falunak még álmában sem lehet fogalma. Nem is be­szélve arról, hogy kiállítás nélkül is minden ünnepnapon folyton utaztatják az olasz népet az ország egyik végéből a másikba, csak azért, hogy ismereteit, tapasztalatait gyarapítsák. Talán ezek az olasz tömegek csupa tömött pénztárcával járják Itália gyönyörű világát, egyik sarkától a másikig? Dehogy. Az olasz földmíves zsebében is olyan ritka a líra, mint a mienkében a pengőt De amire ő egyedül, magárahagyatva képtelen volna és ami talán soha eszébe sem jutna, arra megsegíti, rákény­szeríti az állam áldozatkészsége és bölcs meg­fontolása. Magsait a határon a 19 évi hadi­fogság után hazatért magyar - A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL­­ A legszomorúbb háborús történet néhány nappal ezelőtt játszódott le az orosz-lengyel határon és főszereplője egy magyar katona, aki tizenkilencévi fogság után hazatérőben volt az orosz pokolból. Temesi Istvánnak hívták ezt a magyar katonát, kinek törté­nete könnyeket csal minden érző ember szemébe. Temesi István a háború kitörésekor vo­nult be katonának. Idehaza, a szegedi ta­nyában, sok apró testvére és édesanyja bú­sult utána. Édesapja a háború kitörését követő hé­ten esett el a szerb harctéren. Temesi az orosz frontra került és ott vité­zül küzdött. Részt vett a legnagyobb csaták­­ban, többször ki is tüntették. 1915 elején egy orosz ellentámadás során az oroszok fogságába került. A többi magyar fogoly­­lyal együtt őt is a legsötétebb Szibériába vitték és egy legénységi táborban helyezték el. Itt élte a magyar hadifoglyok nyomorú­ságos életét éveken keresztül. A pestis, a tífusz pusztította a foglyo­kat. Egymásután haltak el mellőle társai, akik vele együtt voltak odahaza is, a fronton is. Mindenkit eltemetett és várt. Neki nem lett semmi baja, talán azért nem, mert oly na­gyon bízott abban, hogy egyszer mégiscsak hazakerül. Az élete pedig a legszörnyűbb volt. Az oroszok erősen dolgoztatták, de ő ezt a munkát is kibírta. Az évek pedig tel­tek, egyik a másik után suhant el felette. Temesi István azonban nem tett le arról a reményéről, hogy egyszer csak mégis haza­kerül. Sok fogoly megnősült, berendezke­dett az­ új,­ életre, de őt­­tovább is az, az egy gondolat éltette: hazamenni. A táborból később sikerült megszöknie. Az orosz nyelvet tökéletesen beszélte, kül­sőleg is hasonlított az oroszokhoz, nem volt tehát nehéz dolga bujdosás közben. Az egyik kaukázusi faluban telepedett le Földművelő lett egy parasztnál. A világ so­ráról mit sem tudott, csak várt, várt, ami­kor majd ül számára a szabadulás órája. Körülbelül két évvel ezelőtt egy magyar ember segítségével sike­rült eljutnia Moszkvába. Itt szerzett tudomást arról a sok változás­ról, ami a világon 1915 óta történt és innen írta haza az első levelet édesanyjának. Ez a levél leírhatatlan örömet keltett ide­haza. A fiút régen halottnak hitték, hogyne, hiszen annyi év után nem gondolhattak mást. De a fiú élt, sőt írt is. Szeretne haza jönni mielőbb, írta, de az itthoniak segít­senek rajta, mert a maga erejéből nem tud jönni Válasz ment a levélre, hogy siessen, mert édesanyja már nagyon öreg és súlyos beteg is. Egyidejűleg megkezdődött idehaza a kilincselés, hogy Temesi István tizenkienceszten­dei hadifogság után végre hazatérhes­sen. A dolog azonban nem ment si­mán. Tenger­nyi utánjárás és kérvényezés után végre a m­últ év végén sikerült számára a szükséges iratokat megszerezni. Akkor azonban Moszkvában volt valami baj. Temesi az egyik nagyobb gyárban dolgozott és onnan nem tudott elszabadulni. Nem írhatta meg, hogy miért, csak annyit közölt, hogy egye­lőre nem jöhet. Február közepe táján ismét levelet hozott a posta. Az állott a levélben, h­ogy végre elindult és Isten segítségével nem­sokára idehaza is lesz­ ,az itthoniak örömét és boldogságát le­­­írni-nem­ lehet.­Várták Temesi­ Istvánt, aki ré­­gén megsiratott fiút foszlós kaláccsal, jó­féle hazaival. Az idő egyre múlott, azonban Temesi nem érkezett meg, sőt még csak ér­tesítés sem jött, hogy mi van vele. Idehaza a hatóságok sem tudtak semmit sem mon­dani a megkerült és újból eltűnt fiúról. He­tek teltek el a várakozásban. tavaszon valósággal rögeszmém volt az orosz háború. Kitéphetetlen hitem lett, hogy legkésőbb szeptemberre lihegve fogunk csatázni valahol galíciai földön vagy Dél­­oroszország futóhomokjában. S földöntúli érzéseim valóra váltak szóról-szóra. Azok közül a fiatal legények közül, akik húsz esztendővel ezelőtt nem voltunk még nagykorúak, alig hárman-négyen ténfer­gőnk csak e földi tereken. A többiek nagy csatákon múltak ki férfias halállal, a régi kisasszonyok pedig férjhez mentek vagy elszóródtak ... Az Ég tudná, merre? Azt azonban tudom, hogy ezen a mai ün­nepen ők is emlékezni fognak a húsz év előtti luisvétra, amikor nem elégedtünk meg a magunk falujával, hanem kocsiba vágva magunkat, sorrajártuk a szomszéd községeket is és ahol egy-egy szemrevaló hajadon akadt, végigöntöttük kiskontyátót az apró cipője orráig... De azért nem ne­hezteltek meg reánk, sőt mosolyogva kö­szönték meg a vizet ... Förgeteges időket éltünk meg azóta! Jöttek a háborús húsvétok, amikor gyász ült minden családban. Ugyan kinek lett volna hangulata az öntözködéshez? Az egy­kori úrfiak harci­ sírjaikban feküdtek már ekkor avagy a lövészárkok agyagától he­verve reménykedtek a szabadulásban. Az egykori kisasszonyok pedig elfogyhatatlan könnyekkel siratták édesbátyjaikat vagy el­tűnt vőlegényeiket. Elmúltak a háborús évek, összeesett Ma­gyarország, forradalmak következtek, a legtöbb magyar úr bujdosni volt kénytelen s falum népe is tizenhatodik esztendeje hi­szi rendíthetetlen hittel, hogy szabadítá­­sukra felbukkannak egyszer a tiszai gázló­kon a magyar huszárok. Azóta is csak ösz­­sze-összejöttek a fiatal úrfiak, de alig volt hite többé bármelyiküknek is, hogy oltár elé vezethet valamikor egy rokonszenves teremtést, mivel igen-igen megnehezült fö­löttünk az idők vonulása. A legutóbbi más­fél évtized jelei és nyarai pedig nyakra-főre rohannak a hátunk mögé, mialatt fehér szá­lak kezdenek csillogni a hajunkban. Mos­tanában már a mai kisasszonyokat öntöz­­getik az azóta fölcseperedett új legénykék. Lehet-e csodálni, ha merengő búval s mégis melengető érzések közt gondolunk vissza az utolsó zavartalan húsvétra?! . . . Hanem azért erre a feltámadási ünnepre is készülődjünk azzal a verhetetlen hittel, hogy lesz még úgy, mint régen volt . .. Ezen a húsvéton is tűzzünk ibolyát a kalapunk mellé, vegyünk szagosvizet s lo­­csolgassunk meg minden kislányt és min­den menyecskét, hadd emlékezzen vissza rá a következő ünnepig! És ha kutya is ez a mai élet, nem kell azért elrúgni magunk­ból egykori híres kedvünket. És ha cigány is adódik ezen az ünnepen, kapjuk deré­kon a fehérnépet, forgassuk meg magunk körül s csapdossuk össze a bokáinkat! Fis ha magasra szökik a hangulat, kiáltsuk oda lelkesen a prímásnak, c­sücskösnek: , — Sose halunk meg! Vzgy&r­ ’vendefywv­­midM smlMyyyujtgyd *M&m/ ctAxmmi fmgvt 2&MXY6 djVdliA #­0 fymr '■ÁcgyZk- négyül 6.­d * jiesuj-6­. %&ndz&i pdcudalwMjm vagy Imholafm SiioL JLa M anAAcki'Mt 3udcweati SiUs&ny. . . ■' ' Tf.t\ 3 Eközben özvegy Temesiné a sok kiál­lott izgalom következtében szívbénu­lást kapott és meghalt. Nem tudta már megvárni hős fiát. Néhány nappal ezelőtt ismét postás ko­pogtatott a Temesi-tanya kapuján. Idegen­­írású levelet hozott, Temesiék csak forgat­ták a levelet, de elolvasni nem tudták, mert nem magyarul írták. A városban aztán le­fordították nekik a lengyel nyelvű levelet, amelyben egy ismeretlen jószívű lengyel értesí­tette őket Temesi István haláláról. A levélből kiderült, hogy Temesi rendben megérkezett a lengyel határállomásra, ott azonban várakozás közben összeesett. Bevit­ték a kórházba, megvizsgálták az orvosok és súlyos ragályos betegséget állapítot­tak meg nála. Ez a betegség már régóta lappanghatott benne és csak most tört elő, de oly erővel, hogy néhány nap alatt végzett vele. A sok izgalomtól legyengült szervezete nem tudott megbirkózni a gyilkos kórral. Elpusztult akkor, amikor végre tizen­­kilenc esztendei távollét után megpillant­hatta volna a hazai földet... Fabódék, vályogházak sorakoznak végig az összekötő vasúti hídnál, a lágymányosi Dunaparton. 100—150 összetákolt viskó dü­ledezik itt egymás hegyén hátán. Nyomorgó, szegény emberek lakják, orosz emigránsok, halászok, munkások, munka­­nőik siltek^-Ez a „Jeruzsálem-telep"- __ A házak előtt ,ma­sza­tos gyerekek ülnek, rongyokba bujtatva. Maguk alá húzzák mezítelen, sovány lábukat és sóvárgó sze­mekkel nézve, nyújtják sovány kis kezüket —­­egy darab kenyérért. Benn a házakban, másfél-kétméteres, szoba­­konyhának nevezett lyukak vannak, tömve ócska régi bútorokkal. Sok helyen egy-két foltozott szalmazsákból áll a hálószoba. Az egyik fabódéban síró csecsemőt talá­lok. Teknőben ringatja a nagyobb testvér, egy hatéves kislány, ő maga is sírva fakad, úgy szepegi: — Mászni ment a mami... Váratlanul a sarokban a rongyok közül még három kócos fej bukkan elő. Megsimo­gatom a sápadt arcokat és igyekszem ki a szabad levegőre, mert ebben a penészes odú­ban szinte elszorul a lélegzetem. A telep egyetlen lábas jószága egy kecske .Gyémánt'' a neve. A gazdája, egy öreg anyóka, mondja: — Ez kérem minden vagyonunk A család féltett kincse, napi 2—3 liter valódi, hamisítatlan léjet ad, ebből tengődik a család. — De azért húsért sem kell messzire menni, — beszéli. — tetszik látni — és fész­kelő kezével a Duna felé mutat. — ott van a sok gyerek, fogják a vacsorára valót. A sziklás parton rongyos gyerekhad ül­dögéi kezükben maguk készítette horgász­hot. Figyelik a vizet, várják a szerencsét. A legkisebb horgász sírva fukad, béka került a horogra. — Jó lesz a békacomb húsvéti sonka he­lyett, — vigasztalják nagy hahotával a töb­biek. Fent a parton egy nagyobb leányka va­lami búbánatos dalt dúdol. Megszólítom, idegen kiejtéssel felel. Kitűnik, hogy egy volt cári orosz alezredes gyermeke. Mene­kültek, rang vagyon, mindenük ott maradt Oroszországban. Az alezredes most a Lóden-gyárban mint munkás keresi kenyerét, heti 18—20 pen­gőből élnek. Megmutatja fehérre meszelt kis összetű­ „Gyémánt", a telep kincse k­onquícitál íj II |i ![ 7 állandási^aottfic ll ! ' nő**TM a /11 \' í! 1 I / 3*-1 csö'^,s

Next