Kis Ujság, 1934. október (47. évfolyam, 222-246. szám)
1934-10-02 / 222. szám
z A rend, a béke, a nyugalom országa A nemzeti munkahét megkezdésére egyidejűleg már most sor került Horthy Miklós 1919 november 16-án történt budapesti bevonulásának ünneplésére. A kormányzó fővárosi bevonulása tizenöt éves évfordulójának megünneplését igazi ünneppé avatja a magyar közönség hálája, szerzete, mellyel nagybányai vitéz Horthy Miklós személyéhez és nemes egyéniségéhez ragaszkodik. Jogosan mondhatjuk, hogy aza két nagy kezdőbetű, mely a kormányzói páholy homlokán ragyogott a vasárnapi ünnepség csaknem milliós tömege felé, nemcsak a sátor homlokzatára volt vésve, hanem a nagy tömegek lelkébe, szívébe is. Mindazokéba, akik testileg jelen lehettek és részt vettek az ünnepségben, de mindazokéba is, akik csak lelkileg voltak tanúi az évfordulónak. Jogosan mondhatta a miniszterelnök köszöntő beszédében, hogy a tizenöt évnem telt el minden eredmény nélkül, mert ez idő alatt az ország — amint azt a kormányzai bevonulásakor tartott beszédében kívántam — a rend, a béke, a nyugalom országa lett — Főméltóságod — úgymond — a magyar falut és a magyar falvak népét a nemzet büszkeségének mondotta, de bűnösnek nevezte a fővárost, Budapestet, illetve ennek csak azt a részét, amely a nemzetközi eszmék bódulatában megrántotta az egész nem-zetet. De ez a főváros — és ezt oly boldog büszkeséggel jelentem ki — a lefolyt 15 év alatt a nemzeti és keresztény gondolat jegyében teljesen átalakult, annyira, hogy erre az átalakult fővárosunkra ma már mindnyájan büszkék lehetünk, mert a „bűnös főváros" csillagunk, drága ékszerünk és büszkeségünk lett, bebizonyítván az egész világ előtt, hogy törhetetlen erők lakoznak ebben a nemzetben. A lelkesedés, amely e szavakat követte, s csak azt igazolja, hogy maga a tömeg is érzi, hogy a tizenöt év nem suhant el minden eredmény nélkül. Az ünnepség keretében megnyitott mezőgazdasági kiállítás, valamint a magyar gyáripar termékeinek szinte káprázatos és változatos felvonulása mind csak azt igazolja, hogy sem a trianoni csapás, sem a megszállás, sem a vörös forradalmak eg^ti^mkéi külön-külön nem gyengítheték^nwf' annyira ezt a nemzetet,hogy bódulatából, elesettségéből fel ne emelkedhetett volna. Mennyi életerőnek, mennyi szívósságnak kell lenni ebben a magyar népben, ha a világháborús vérözön négy éve után még a megpróbáltatások egész sorát átszenvedhette, kibírhatta, sőt annyira erőre is kaphatott, ha tizenöt év után szinte megifjodottan üzenheti a világ felé, hogy vagyunk és élünk. De nemcsak ennyit mondhatunk. Mondhatunk többet is. Azt is mondhatjuk, hogy a nyakunk köré font fojtogató ellenséges gyűrű már megereszkedett a nyakunk körül. A legizzóbb benesi és titulescui gyűlöletnek is számolnia kell immár a való ténnyel, hogy nem lehet bennünket kisemmizni, megsemmisíteni, tudomásul nem venni. Sőt a béke győzedelmes építőmunkáját sem lehet tovább folytatni a Duna-medencében a mi bekapcsolódásunk nélkül. Az a tény, hogy a francia szövetségesül újabb és újabb kártyakeveréssel kénytelen kísérletezni, hogy kijavítsa a maga külpolitikai esélyeit s az a mohóság, mellyel régi szövetségek nyomán új megállapodások és szerződések keletkeznek körülöttünk, az mind csak annak a bizonysága,hogy ma már a csonka kis Magyarország sem egyszerű sakkfigura többé. Mert hiszen a római hármas szövetségen keresztül új lépésekre tudta kényszeríteni a győzők elbizakodottjait s Párizs egyedül való tekintélyével szemben előtérbe tudta segíteni a Rómáét is, éppen arómai megállapodásokon keresztül. — Mégis mozog a föld, — mondta a tudós még a máglya tövéből is. És csakugyan mozog. S hogy e mozgásból Magyarország a maga igazát várhatja és remélheti, azt senkinek másnak nem köszönheti, csakis önnönmagának, népe józanságának, népe szorgalmának, népe szívósságának, amely nem ismeri a tétlenség sültgalamb várását, sem a fejvesztett kétségbeesés reménytelenségét. Pedig elég oka lett volna mindehhez a lefolyt tizenöt esztendő alatt, amikor olyan időket és helyzeteket kellett „átvészelnie" , ahol a munka, a termelés csak puszta ráfizetést jelentett s csak az nyert, aki semmit sem kockáztatott. És a magyar mégis csak kitartott a maga munkája mellett. A magyar falu , a magyar falvak egész népe az önfeláldozó munkának, a lemondó szorgalomnak, a viaskodó hősiességnek olyan példáját adta az elmúlt évtizedben, amilyen egyedülálló, példa nélkül való a magyar, de talán az egész emberiség történelmében is. Mert az 5 munkájának folytonossága nélkül most nem hirdethetné a kormányelnök, hogy a rend, a béke, a nyugalom országa vagyunk. A falu, a magyar falu nemcsak a háborúhőse lett, de még inkább azzá telt a ! KISUJLA. békében, a béke munkájában is. Igazi áldozatos hős, aki emberfeletti erővel küzdött, hogy a földjén megállhasson s hogy azon megállva, dolgozhasson és termelhessen. És dolgozott és termelt. Még akkor is termelt, amikor ezen a munkán el is vérzett s ha ezen a munkáján mindenki nyert, csak éppen A Nemzeti Munkahét kezdetének páratlan szépségű, fényes eseménye volt a vasárnapi ünnep, melyen az ország hódolt a kormányzó előtt, a másik kimagasló eseménye az a beszéd, amelyben Gömbös Gyula miniszterelnök hétfőneste a rádió mikrofonja előtt kétéves munkásságáról számolt be. Százezrek ünnepelték a kormányzót a munkahét megnyitásán Végeláthatatlan tömeg özönlött vasárnap az ügető versenypályára, ahol délelőtt 11 órakor volt a Nemzeti Munkahét ünnepélyes megnyitása, a kormány tagjai, a közélet előkelőségei és hatalmas közönség, fővárosiak és vidékiek nagy tömegeinek jelenlétében. Fél 12-kor robogott be a kormányzó autója, mire szűnni nem akaró, lelkes éljenzés hangzott. A kormányzó helyet foglalt a díszpáholyban. Három ágyúlövés dördült el, majd Gömbös Gyula miniszterelnök beszélt. Bevezető szavaiban a független magyar állameszme jelentőségét fejtegette és szólt a Nemzeti Munkahét feladatairól. — Itt a Kárpátok medencéjében — mondotta — csak ez a nemzet képes államot alkotni, csak ez a nemzet hivatott arra, hogy Közép-Európa nyugalmának bástyája legyen. Ezután a kormányzót üdvözölte Gömbös Gyula abból az alkalomból, hogy a Szegeden megszervezett nemzeti hadsereg élén bevonult 15 évvel ezelőtt a fővárosba. — Főméltóságod szándékainak megfelelően, ez az ország a rend, a béke és a nyugalom országa. Ezzé tette Főméltóságod ezt az országot, amelynek népében rengeteg erő és tehetség van. Főméltóságod a magyar falut nemzetünk büszkeségének nevezte annak idején és bűnösnek mondotta a fővárost, illetve azt a részét, amely nemzetközi eszmék kábulatában megrontotta ezt a nemzetet. Ez a főváros 15 év alatt teljesen átalakult a keresztény nemzeti gondolat jegyében , és erre az átalakult fővárosra büszkék lehetünk mindnyájan magyarok: „a bűnös fővárosia csillaga és ékszere lett a nemzetnek, ő maga a termelő nem. S hogy a mostoha körülmények közepette is mit tudott elérni, azt most egy kiállításon mutatja meg, amely ékes cáfolat is, igazolás is. Cáfolat arra, hogy a magyar kisgazda nem tud haladni, mert maradi. Igazolás viszont arra, hogy minden újítás iránt fogékonyabb talán bár. A százezernyi tömeg nevében hódolatteljes tiszteletünket tolmácsolom Főméltóságodnak. Lelkes éljenzés és taps közepette fogott kezet Horthy Miklós kormányzó Gömbös miniszterelnökkel. Kiss Ferenc művészi személy mési népnél, ha ez az újítás boldogulását szolgálja. A tizenötéves évforduló győzedelmes igazolása a kormányzói elismerésnek, amely a magyar gazdatársadalmat a nemzet büszkeségének mondotta. Valóban az is. Kőrösparti vasuta után megkezdődött A Nemzeti Munkahét ipari díszmenetének változatos, színpompás látványossága, élén a MÁV pompásan megszerkesztett mozdonyával. Gömbös nagy rádiószózatában ismertette a kormány kétéves munkáját és jövendő feladatait — A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL — Kedd, 1934 október 2 A hadirokkant szövetség nagygyűlése A hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák országos nemzed szövetsége az újvárosháza közgyűlési termében, vasárnap délelőtt országos hadirokkant-gyűlést tartott, amelynek keretében a Honsz ferencvárosi csoportja felavatta zászlaját. Vitéz Árvátfalvi Nagy István dr. országos elnök megnyitóbeszéde után Vsetty Béla dr. országgyűlési képviselő, a ferencvárosi csoport díszelnöke mondott ünnepi zászlóavató beszédet, majd Érti Járomné zászlóanya megkoszorúzta a zászlót. Páskándy János dr miniszteri titkár a belügyminiszter, vitéz Bracskó Antal alezredes a honvédelmi miniszter képviseletében, Abonyi Tibor tanácsjegyző a székesfőváros, továbbá Borsódy Gyula kormányfőtanácsos a Tesz, vitéz Szabados István a Vitézi Szék és Krompecher Jenő tábornok a Nyukosz nevében üdvözölték ezután a gyűlést. Csák Boldizsár országos igazgatónak a Honsz működését ismertető előadása után a Honsz 15 legnagyobb csoportjának elnökei szólaltak fel. A gyűlés végül határozati javaslatot fogadott el, amelyben kérte a rokkantcélokra fordított állami hozzájárulás felemelését, a hadigondozottaknak munka útján való megsegítését, utazási és gyógykezelési kedvezményeik kiterjesztését, valamint a Honsz megerősítését. Az országos hadirokkant-gyűlést megelőzően vasárnap délelőtt a Honsz résztvett a Tesz hősi emlékmű koszorúzási ünnepségén, amikor is 100 hadiárva magyarruhás leány díszőrséget állott a virággal borított hősi emlékmű mellett és a Honsz zászlai alatt 300 fekete fejkendős hadiözvegy és ugyanannyi hadirokkant vette körül a hősi emlékművet. A megható ünnepség után ezertagú küldöttséggel vonult fel a Honsz a Tesz nemzeti munkahét ünnepélyes megnyitására. Gömbös beszéde a rádióban Gömbös miniszterelnök kormányrajutásának második évfordulója alkalmából hétfőn este fél 9 órakor beszédet mondott a rádióban. A beszédben eddigi munkássár volt és jövendő terveiről emlékzettmeg. A miniszterelnököt Vitéz Márton Béla és Bobory György képviselők kísérték a rádió palotájába, ahol leveleit Kozma Mihály elnök és Wanseher Frigyes vezérigazgató fogadták, majd bekísérték a stúdió új várócsarnokába. . . Gömbös a két képviselő és Antal István dr. sajtófőnök társaságában pont fél 9 órakor belépett a rádió ötös számú fülkéjébe és ott mondta be beszédét a készülékbe. — Magyar testvéreim!-szólt aminiszterelnök. — Kormányralépésem második évfordulóján ismét a mikrofon elé állok, hogy a rádió hatalmas nyilvánosságán keresztül beszámoljak, miként sáfárkodtam az telteit két esztendő alatt az ország rám bízott javaival és miként irányítottam a gondjaimra bízott magyar politikát. De mielőtt erre rátérnék, legyen szabad egy pillanatra valamivel távolabbi időkre visszaemlékeznem. Néhány hét múlva tizenötödik évfordulója lesz annak a napnak, amikor Magyarország kormányzója a nemzeti hadsereg-élénks bevonult az ország fővárosába. E másfél évtized minden esztendejét a magyar történelem egykor római számokkal fogja jegyezni és azoknak klasszikus értelemben fog történelmi jelentőséget tulajdonítani. Súlyos küzdelmek között eltelt 15 esztendő volt ez, amelynek kemény megpróbáltatásai közepette a független Magyarország megállván helyét a népek versenyében, ma a rendnek, a nyugalomnak és a stabilitásnak országa. Hogy ez így van, mindenki érzi Ezután a visszaemlékezés után áttérek előadásom tárgyára. — A kormányzó úr őfőméltósága bizalmából két esztendőt töltöttem el immár a magyar királyi kormány élén. Amikor, átvettem ezt a felelősségteljes tisztet, mindjárt az első napokban részletes és világos kormányprogramot adtam. A rögtöni feladatok megjelölésén kívül egy 95 pontból álló nemzeti munkatervvel lép. i Mária fő volt Elbeszélést irta Ujházy György A sírás, ez a naphosszat tartó, szörnyűséges, egész testében zokogó sírás már teljesen elgyötörte, összezsugorodva kuporgott a nyűtt díván sarkában. A megszáradt viaszos huzatot tépdeste elfeledett ujjakkal. Az agyában az elcsigázó kimerültségtől, ahogy oly mohón fenékig itta a bánatát, lerészegedve bukdácsoltak a gondolatok, míg csak valamennyi el nem tértik a könnytől felázott, süppedő szövetekben, mélyen elmerülve, fölhozhatatlanul, így csöndesedve, lassan megállt a sírása. Fájó, száradt szemmel, ahogy elmeredt a leboruló alkonyaiban. A magára szakadtságában. A színeket és formákat fölmosó szürkületben elkallódón. Mint az asztalon a táviratlap, a szörnyűséges hírével, lassan elveszen. Ő is elroskadó zuhanással, a félig ájulás kábultsággal párnázott semmijébe. Már arra sem gondolt Mária, hogy meghalt az apja. Semmire. Csak az elzsibbadás halk zúgása ringatta, amint ernyedten terült Homályos árnyék: kicsiny énje a halálos bánat borulatában. Különös, különös szendergésben. Perceken át Mintegy kibukva az életből. Magát sem érezve. Semmit Eloszlottat). Ó, ez jó volt! Hagyta. A kiérdemelt boldogság zavartalanságában. És hatalmasodva, feketén bontakozó szárnynyal fölébe terpedt: — Halál... — gondolta el mind sötétülőbb zengéssel, rebbenés nélkül. Nyugalommal. S fojtott óvatosan a szó fekete leplével hnyagszánakozón beterítette magát. Mint egy ravatalon. A fekete leplek omlatagában, ahogy elnyúlt, pompázón és már forró könynyeket hullató gyertyákkal a nagy ezüsttarlókban, ünnepiesen a koszorúk hervatag illatában, sápadt összekulcsolt kézzel. Mereven. Picinyke lényét megnőve és mindenek fülé magasulva és szépülve látta így. A halál fekete ornátusában. *e — Meg kellene halni... Meg, ez lenne a legszebb... És a halottas gyertyák élénkülten föllobogtak, ahogy vizionált. De nem bírta sokáig a fölzaklatott képzelete. Fáradt volt. Újra visszavágyott a lágypárnás semmibe. De már nem volt olyan jó, mint az előbb. Erőltette. Gondolattal akarta megfogni. S akkor valamely rég látott pap karinge villant meg az emlékében, ahogy a szószéken állt s a keskeny ajkak vonagló rebbenése: —* A halál pitvara... Most már megtalálta a szót is: — Igen... ó, igen... a halál pitvarába... Odavágyott. Oda. Ott, igen ott volt olyan jó, S reszkető vigyázón próbált feléje jutni, visszaemlékezőn, nagy akarással, hogy az előbb hogyan is volt. De nem tudott rálelni újra. Amint így kereste remegő zaklatottságban, mintha folyton csak távolodott volna. Egészen elgyöngült. Meg akarta erősíteni magát, hát szavakkal, ráfigyelve gondolta végig: "• vity — Az előbb a halál pitvarában voltam. És nagyon ünnepiesnek, dús tömjénszagúnak érezte a pillanatot. S ő, mint halovány szentek a homályos templomok képein, lebegésben, fájdalmas orgonabúgásokon ringva himbálódzott édes szédületben. És csöndesen kinyílt és teljesedett benne a jóság. Szerette volna megállítani az időt, az életét, amint halottsápadt szirmú rózsa, a bánat sötét árja fölött tündököl. Most már nagyon, makacsul, görcsösen akarta a maró kínt, a szomorúságot, az a lesujtottságának égő gyötrelmét. Szenvedni akart. Úgy érezte, hogy akkor mindenkinél különb. Különb. Soha nem volt még ilyen jó, egész életében. Beletépett a szívébe, hogy sírjon. Sírni, sírni, sírni, sírni... Nem könnyen, de azért belehajszolta magát egy sikoltozó zokogásba. Ez azonban rettenetesen kimerítette. Alig bírta, csak perceken át. — Én jó vagyok!... Én jó akarok lenni.... vergődött az akarat benne. És kívánta, követelte, parancsolta, hogy sírjon még az apja halálán. Mert: ő jó gyermek... mindenkinél jobb... hiszen menynyire sírt egész nap... — A legjobb gyermek... De a szemei már kiszáradtak és a nyomorúságos kis csenevész asszony teste sem bírta tovább. Kétségbeesés fogta el. Úgy érezte: gonosz lett, gyalázatos, komisz. És hirtelen felötlött benne: az ördög nem engedi sírni. Imádkozni kezdett. Remegő, hadaró nyelvvel forgatta a suttogó ajkai közt az ima simára csiszolódott, megkopott szavait. Jó akart lenni, ő, aki járt a halál pitvarában. ’ -w Jó! ' És még akkor is, hogy nehéz Hont