Kis Ujság, 1935. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-01 / 1. szám
i 1933 »« Régi álmaink temetése, új reményeink fakadása minden új esztendő. Mérföldjelző ez a végtelenség országútán. Egy csomó álom szertefoszlott ugyan, de a csalódás keserűségét átitatta lelkünkben az új remények édes mákonya. Talán a szilveszteri éjszaka hangos mulatozásában éppen úgy, mint a kis falusi otthonok vidám ólomöntésében is az a nagy életerő nyilvánul meg, amely az elmúlt év minden bánata, szomorúsága, csalódása, bukása ellenére is az élet hitével akarja megtölteni az emberi lelket. Hitével és vidámságával, bizakodásával és tetterejével, hogy a lemondás és a csüggedésyomasztó súlya helyett az a nagy lendítő erő adjon szárnyat a lelkünknek, amely abból a hitből és meggyőződésből sarjadt, hogy igenis élni érdemes, az élet szép, az életnek célja van Mert ezen a téren szomorú jelenségekkel találkozunk. Az élet nyomorúsága ránehezedik az emberek millióira. Egyre kevesebb a kacaj, — egyre több a szomorúság. Egy idegen előkelőség megdöbben Budapest utcáin és azt mondja: — Soha, sehol, annyi elborult arcot, soha, sehol oly réveteg tekintetet, soha, sehol annyi botorkáló, bizonytalan járást, mint itten. Mintha az emberek csak céltalanul bolyonganáttak az utcákon és nem is ők maguk volnának, hanem csak valami lélektelen árnyai önmaguknak. Az idegennek igaza van. A szomorúság földjévé vált az országunk. Az az ország, amelyről régente azt mondották, hogy csak benne van élet. Máshol sehol. Hová tűnt el azonban ez az élet? Mivé szürkült csillogó, színekben pompázó gazdagsága, jóléte, bősége? Egyre gyakrabban halljuk: — Mi jó van az életben? Minek élünk? Hát nem jobb a sír békéje és nyugalma, mint az örökös küzdelem a bizonytalansággal és a kenyérnélküli holnapokkal? Nem az a baj, hogy diplomával a zsebükben villamoskalauznak jelentkeznek mérnökök, akik az egyetemen csillogó álmukban paloták, bányák, gépek alkotóinak képzelték magukat. Nem az a baj, hogy tanult emberek sorfalat állanak, amikor napszámosmunkákat osztogatnak valahol. Azaz, hogy nemcsak ez a baj. A nagyobb baj, hogy még ez a napszámos kenyérkereset sincsen meg legtöbbször. Sőt mintha az ég is a nyomor ellen fordulna és még a havat se küldi a napszámos igények táplálására és kielégítésére. Az öngyilkosok száma állandóan nő s a számsorokban rikítóan tüntetnek a fiatalok. Fiatalok, akiknek még a „hagymában is orgonaillatot kellene érezniük és minden fiatal leányban angyalok megtestesülését ujjonganiuk." Oh, ez a mi szegény, szerencsétlen fiatalságunk! Ez a fiatalság, amely tanulmányai idejében a vérét árulja a klinikákon tandíjai és könyvei fedezésére, hogy tanulmányai végén, az életbe lépve, érezze, hogy idegen térre tévedt vándormadár csak, ahol mindenki úgy néz reá, mintha azt kérdezné tőle: Hát te is itt vagy már? Ugyan mit keresel itt, ahol semmit sem remélhetsz? Azok a szerencsés szerencsétlenek, akiket a világháború derékban tört és most feldúlt fészkük, becsukott üzletük, vagy tönkrement műhelyük romjain emlékezhetnek vissza háború előtti fiatalságuk gondtalanságaira, kimeríthetetlen lehetőségeire és bőségére, még szomorúságuk mélységeiben is támpontot találhatnak boldog, gondtalan fiatalságuk visszaemlékezéseiben. Ha ellankad a lelkük a ma sivárságában és közönyében, visszaszálló emlékezésük kárpótolja őket a múlttal, amikor egész tüdővel kacaghatták el a maguk fiatalságát, életük gondtalanságát. A szomorú máért kárpótolja őket a múlt, amelyért — úgy érzik — érdemes volt emberré, magyarrá születniök és érdemes élniük. De vájjon mi nyújthat kárpótlást annak a nemzedéknek, amelynek gyermekkorát megmérgezték a rózsaszínű tábort levelezőlapok és a Hofer-hadijelentések rémületei, az örökös gond az apáért, vagy a fivérért, a napi viaskodás a „pótlékokkal" és a „kenyérjegyekkel". Akikre azóta se sütött még az élet és akiknek nem az a legnagyobb bajuk, hogy szenvedtek, mióta csak az eszüket tudják, hanem még sokkalta inkább, hogy reményük sem lehet sorsuk jobbrafordulására. » Pedig hát az élet nem jelenthet csupán örökös lemondást és szomorúságot. Az Isten, akinek bőséges adakozása száz színben pompáztatja a rétek kis bogárkáit és olyan ragyogóvá teszi az egy napig élő lepke szárnyát is, amilyenhez hasonlót alig festhet festő ecsetje, az az isten, aki hangszereinek és dallamos nótáinak megszólaltatójává teszi az országutak magot kereső kis koldusait, a pacsirtákat és feketerigókat, az az Isten, aki az árokpartokat is tele tudja szórni kékszemű nefelejcsekkel és ilatos fodormeniákkal, — az Isten nem így akarta, nem így akarhatta mindezt. Hogy az élet rossz, hogy az élet teher, azt csak te tetted, te tehetted, megtévedt ember. A te munkád pokla égeti ki millió és millió ember lelkéből az élet akarását, az élet szeretetét, az élet megbecsülését. A te sátáni kapzsiságod, vagyonszomjad és aranyimádatod adja naponta a gyengelelkű, reménytvesztett emberek kezébe a fegyvert, hogy az élet helyett a halált, a remény helyett a csüggedést, a küzdelem helyett a feltétlen megadást válasszák maguknak. Te, te, te vagy az emberi élet megrontó szelleme. Istennek hátat fordító, Krisztus igazságait lábbal tipró, csak a magad gyomrával, a magad bűnös vágyaival törődő emberi kapzsiság. Te, aki a tőkéd trónján ülve, szinte kéjelegsz azon a romboláson, amit éhbéres bérrendszereddel, munkást kiuzsorázó spekulációddal, határtalan falánkságoddal végzek Hódítasz és sikereid vannak? Lehet. De ezt a hódítást és sikert millió ember átka kíséri. A legutóbbi külföldi jelentések borzalmas és megdöbbentő adatokat sorolnak fel egész Európa népszaporodásának általános és ijesztő visszaeséséről. Kimutatják, hogy ebben az évben egész Európában hárommillió házasságot kötöttek, ami azt jelenti, hogy az év minden egyes napjára egész Európában mindössze 8200 házasságkötés esett. De mit jelent ez, mikor a szaporodás 3 százalékra csökkent Európában, mikor Ázsia szaporodása ezzel szemben 15 százalék. Az irtózás a gyermektől: a fehér faj bűne lett. De azzá lett ugyancsak az öngyilkosság is, amelynek száma ijesztően szaporodik, miközben Ázsia népei előtt ez a bűn úgyszólván teljesen ismeretlen és szórványos. Hova fog jutni ezen az úton Európa? De talán hagyjuk ma az élet sötét árnyékait. Inkább forduljunk a reménykedés napsütéses mezői felé Azzal a vígsággal, amelyet a szilveszteri este ünnepi hangulata támasztott a lelkünkben, fogjuk meg egymás kezét. Fogjuk meg ezt a kezet és szorítsuk nagyon erősen magunkhoz. Alkosson ez láncot, elszakíthatatlan láncot. És érezni fogjuk, hogy erősekké lettünk. Erő lett a gyengeségünkből. És ha nemcsak az ajkunk kiáltozza a jókívánságot mások felé, hanem a szívünk, a lelkünk is, bízhatunk a jobb, a szebb jövendőben. De csakis összefogással, szeretettel. Ebben a reményben kiált minden magyarnak Boldog újévet: Kőrösparti 2 Laval nem utazik Rómába, nincs megegyezés a franciák és olaszok közt Mussolini nem enged a revízió dolgában • A kisántánt akadályozza a világbékét Nagy csalódás érte a franciákat, akik azt hitték, hogy az olasz-francia megegyezést egykettőre nyélbeüthetik, mégpedig olyan módon, hogy Mussolini mindenben engedjen a franciák kívánságainak, ők ellenben úgyszólván semmit sem áldoznak. Hetek óta hirdették a francia lapok, hogy a megegyezésnek nincs akadálya, elsimultak az olaszfrancia ellentétek és Laval már január másodikén Rómába utazik, hogy aláírja a kész megállapodást Most aztán, az utolsó percben kiderült, hogy a franciák vérmes reménységei vízbe estek. Arra egy pillanatig se gondoltak, hogy Mussolininak is lehetnek feltételei, hogy Rómában nem diktálhat a kisántánt, amint azt Párizsban teszi és most nagy a megdöbbenés, mert kiderült, hogy Mussolini nem hajlandó lemondani a revízióról, még a francia barátság kedvéért sem.Az afrikai gyarmati kérdésben semtettek a franciák olyan engedményeket, amelyek kielégíthetnék az olaszokat. Az elhunyt Barthou francia külügyminiszter sokkal többet ígért, mint amennyit most Laval teljesíteni akar, úgyhogy ezen a téren sem hárultak el a nehézségek. Még kevésbé a dunai államok ügyében, amelyben a franciák teljesen érvényesíteni akarták eddigi politikájukat, a kisántant álláspontját akarták ráerőszakolni Mussolinira, aki viszont, mint ismeretes, nem akar tudni a kisántantról, mint egységes államcsoportról. Elsősorban Ausztria függetlenségének biztosítása körül jelentkeztek a nehézségek. Franciák is, olaszok is, fontosnak tartják Ausztria függetlenségét, mert egyik sem tűrné el, hogy Németország bekebelezze Ausztriát. A franciák azonban oly módon akarják ezt biztosítani, hogy Olaszországon és Franciaországon kívül a kisántant államai is aláírják a megegyezést. Ezzel szemben Olaszország ragaszkodik ahhoz, hogy az Ausztriával szomszédos államok dolga Ausztria függetlenségének biztosítása, tehát a kisántant államai közül csupán Csehországé és Jugoszláviáé, azonkívül pedig Németországé és Magyarországé. Románia, minthogy nem szomszédos Ausztriával, nem jöhet számba, Titulescu azonban Párizsba rohant, mert nem tudják elképzelni kisántánték, hogy nélkülük is történhetik valami. Laval hosszan tárgyalt a kisántánt képviselőivel és úgy döntött, hogy egyelőre nem utazik Rómába, merta megegyezés reménye nagyon eltolódott. Január 13-án kezdődik a saarvidéki népszavazás, ezt megelőzőleg két nappal, 11-én ül össze a Népszövetség tanácsa. Most már több mint bizonyos, hogy Laval római útjára csak később kerülhet sor, tehát legkorábban január második felében, Párizsban nagy a csalódás és megdöbbenés. Van ugyan még egy utolsó reménységük a franciáknak, az, hogy Simon angol külügyminiszternek, aki közben Rómába utazik, talán sikerül közvetítenie Mussolini-nél és talán mégis áthidalhatják azokat az ellentéteket, amelyek most a megegyezésnek útjában állanak. Ezekre jellemző az, hogy az angol újságok szerint a megegyezés valószínűségének arányszáma 1,5, vagyis ötszörös esélye van annak, hogy nem lesz megegyezés, mint annak, hogy létrejön. tttt Férfiak Elbeszélés, irta Szitnyai Zoltán — Látod azt a fát — s apám kinyújtott karja egy öreg tölgyre mutatott —, ilyen a férfi is. Az a gyönge folyondár, mely körülfonja, az pedig a nő. A tölgy nélkül meg sem tudna élni. Nem értettem, de azért gyerekfejem gyors igenre intett, amint katonásan álltam apám előtt, mintha a földbe cövekeltek volna. Anyám kérlelve nézett apámra: — De Péter ... — És azt is tanuld meg — folytatta apám —, hogy mi férfiak hallgatni is tudunk, de az asszonyok csak beszélni. Miért csak az asszonyok, amikor pedig mindennél jobb lehet a szó? A hallgatás olyan, mint a börtön, szűk falai között egyhelyben topog az ember! Ó! mennyivel könynyebb az asszonyoknak. Esténkint, ha már álomba csöndesedett a ház, apám és én még sokáig ott ültünk az ebédlő kerek, nagy asztala mellett. Ültünk és hallgattunk. Az égő csibuk füstje kékes gyűrűkben himbálódzott a fejünk fölött. Karom átbújt apám karja alatt az asztalon és csöpp kezem belefészkelődött az ő erős tenyerébe. Ujjal az ujjamat morzsolgatták tűnődve s mintha önmagának beszélne, ilyeneket mondott: — Aztán, ha valami nagyon fáj majd az életben, harapd össze a szádat és ne mulasd. Csak az asszonyok pityerednek el minduntalan. Pedig néha olyan jól esnék sírni. Ól Iste nem, hát minden, ami jó, az asszonyoké? Egy este apám maga hajtott ki a vasútra, Magda nénémért, akinek néhány héttel azelőtt halt meg az ura. Én akkor láttam őt először, térdig érő, hosszú gyászfátyolban, amit a homloka fölé hajtott, amikor lelépett a könnyű csatából. Átölelte, megcsókolta anyámat, aztán felém világított szép, fehér arca. Döbbenten néztem. Hátrább léptem, amint át akart ölelni. — Kis vadember, te — és felkapott a földről, szembe a két, nagy és sötét szeméig. S ott fenn a magasban, két karja között, először született meg bennem a boldog férfiszó: szép vagy. De hallgattam és nem csókoltam vissza, ő meg hosszan, szinte szigorúan rám nézett, mintha értette volna, amit magamban mondtam. Aztán letett és eltolt magától. Szüleimmel bement a házba. Én reám nem kíváncsi többé. Nem cirógot dédelgetve, mint más rokonok, akiknél örültem volna ennek, de ez a mellőzés sértett. Magda néném szeretett kertünk kanyargós útjain bolyongani egymaga. Akkor még nem volt erre szavam, de most már tudom, hogy feszes, fekete ruhájában olyan volt, mint a karcsú őz, amint fel-felbukkant a lombok között. Szerettem nézni és messziről utánanyomulni, himbálódzó, könnyű lépteit követve, de ha hirtelen visszafordult, mintha megérzett volna maga mögött, elfutamodtam az ellenkező irányba, egész addig, míg ki nem fulladt a lélekzetem. Akkor megálltam és lihegve vártam, őt vártam, de ő nem jött s engem rájó csalódással föl lőtt el, hogy nem nélkülöz. Ilyenkor gyűlöltem. De ha tehettem, mégis a közelében lebzseltem, dacos hallgatásom sértődött haragjával arcomon. Néha éreztem, hogy rám figyel s mintha ilyenkor kis, gúnyos mosoly húzódna meg szép ajkának öblében. Várja, hogy megszólaljak. Hát csak azért sem. •— János — szólt rám egyszer a terraszon, kézimunkálás közben —, elgurult a gyűszűm, keresd meg és hozd ide. Meg sem moccantam. — Egy csókot is kaphatsz érte, —s halk, parányi nevetéssel ingerelt tovább. — Nem érted, János?, összeszorítottam a számat. Nem és nem. Egy hang választ sem adtam. Apám is megmozdult a másik fotelben. Szokatlanul éles volt a hangja s úgy tetszett nekem, mintha Magda néném felé is sújtana vele: — Ne dédelgesd, Magda, az ilyen makacs fickónak nem csak dukál, — felemelt tenyérrel felém indult, de Magda útját állta: — Ugyan Péter — és hízelgő mozdulattal egész az apámhoz simult. —Tö meg egyszerre elcsöndesedett, mint a haragos ebek, amikor a gazdájuk simogatását érzik szőrükön. De még maradt benne a haragból. Engem a sarokba térdeltetett, ahonnan nem mozdulhatok, amíg nem kértem bocsánatot Magda nénémtől. Ezt soha, mondtam magamban, még akkor sem, ha lekopik a térdem. Aztán apáim vállára dobta a puskát s keresztül ballagott a kerti fasoron az erdő felé. Magda ölébe engedte a kézimunkát és reám mosolygott nagyon szelíden: — Ugye, te haragszol rám, János? Haragszom, de azért mégis jó, hogy van és itt van. Egyszer anyám szemrehányó suttogással azt kérdezte apámtól, hogy még meddig szándékozik nálunk maradni a Magda? Megszeppentem a gondolatra, hogy egyszer talán el fog menni. Apáim azt felelte, hogy addig marad, amíg neki jól esik. Ó, bár örökké jól esnék. Erre gondoltam, de nem feleltem. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e vagy éppen boldog vagyok? Valami olyat szerettem volna felelni, ami fáj. — És mondd — mosolygott ő tovább —, miért is haragszol te ráim? — Mert rút vagy — és hirtelen a szemébe néztem —, csúnya, fekete ördög. Először meglepődve nézett rám, aztán szívből fölnevetett. Hozzám futott és hevesen átölelt. — Ezért egy csókot érdemelsz, te drága! — összeszorított ajkakkal birkóztam vele, aztán kisiklottam a karjai közül és elrohantam. KIS UJSAO ■HBHBBSXEfflaWRKedd, 1938 jannár í 1 miiiiiimiiniHiiiininnini Gráf Csíny zsigmondna nirteien naiíia a moziban - * ki* nme riinosiTrtJATói — A Horthy Miklós-úti Simplon-mozgó vasárnapi előadásán a jegyszedőnő észrevette, hogy az egyik páholyban magánosan ülő idősebb hölgy előadás közben hörögni kezd, majd hátrahanyatlik a páholy támlájára. Ijedt sikoltással futott az idős hölgyhöz, félbeszakították az előadást, majd a mentőket hívták, akik azonban már csak a beállott halált tudták megállapítani. Este 11 óra tájban a főkapitányság központi ügyeletének telefonján megszólalt gróf Csáky Zsigmond nyugalmazott altábornagy, aki remegő hangon jelentette be, hogy felesége délután óta nem tért haza. Ekkor azután rövidesen kiderült, hogy a Simplon-mozgó halottja nem más, mint a gróf felesége, gróf Csáky István követségi tanácsosnak, a madridi magyar ügyvivőnek édesanya. Az apa és a fiú drámai jelenetek közt ismerték fel az orvostani intézet halottaskamrájában. A grófnőt szívbénulás ölte meg 61 éves korában. .