Kis Ujság, 1935. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-01 / 1. szám

­­ i 1933 »« Régi álmaink temetése, új reményeink fakadása minden új esztendő. Mérföldjelző ez a végtelenség országútán. Egy csomó álom szertefoszlott ugyan, de a csalódás keserűségét átitatta lelkünkben az új remé­nyek édes mákonya. Talán a szilveszteri éjszaka hangos mulatozásában éppen úgy, mint a kis falusi otthonok vidám ólomön­tésében is az a nagy életerő nyilvánul meg, amely az elmúlt év minden bánata, szomo­rúsága, csalódása, bukása ellenére is az élet hitével akarja megtölteni az emberi lelket. Hitével és vidámságával, bizakodásával és tetterejével, hogy a lemondás és a csügge­­dés­­­yomasztó súlya helyett az a nagy len­dítő erő adjon szárnyat a lelkünknek, amely abból a hitből és meggyőződésből sarjadt, hogy igenis élni érdemes, az élet szép, az életnek célja van Mert ezen a té­ren szomorú jelenségekkel találkozunk. Az élet nyomorúsága ránehezedik az emberek millióira. Egyre kevesebb a kacaj, — egyre több a szomorúság. Egy idegen előkelőség megdöbben Budapest utcáin és azt mondja: — Soha, sehol, annyi elborult arcot, soha, sehol oly réveteg tekintetet, soha, se­hol annyi botorkáló, bizonytalan járást, mint itten. Mintha az emberek csak céltala­nul bolyonganáttak az utcákon és nem is ők maguk volnának, hanem csak valami lélek­telen árnyai önmaguknak. Az idegennek igaza van. A szomorúság földjévé vált az országunk. Az az ország, amelyről régente azt mondották, hogy csak benne van élet. Máshol sehol. Hová tűnt el azonban ez az élet? Mivé szürkült csil­logó, színekben pompázó gazdagsága, jó­léte, bősége? Egyre gyakrabban halljuk: — Mi jó van az életben? Minek élünk? Hát nem jobb a sír békéje és nyugalma, mint az örökös küzdelem a bizonytalanság­gal és a kenyérnélküli holnapokkal? Nem az a baj, hogy diplomával a zse­bükben villamoskalauznak jelentkeznek mérnökök, akik az egyetemen csillogó ál­mukban paloták, bányák, gépek alkotóinak képzelték magukat. Nem az a baj, hogy ta­nult emberek sorfalat állanak, amikor nap­számosmunkákat osztogatnak valahol. Azaz, hogy nemcsak ez a baj. A nagyobb baj, hogy még ez a napszámos kenyérkereset sincsen meg legtöbbször. Sőt mintha az ég is a nyomor ellen fordulna és még a havat se küldi a napszámos igények táplálására és ki­elégítésére. Az öngyilkosok száma állandóan nő s a számsorokban rikítóan tüntetnek a fiatalok. Fiatalok, akiknek még a „hagy­mában is orgonaillatot kellene érezniük és minden fiatal leányban angyalok megtes­tesülését ujjonganiuk." Oh, ez a mi szegény, szerencsétlen fiatal­ságunk! Ez a fiatalság, amely tanulmányai idejében a vérét árulja a klinikákon tan­díjai és könyvei fedezésére, hogy tanulmá­nyai végén, az életbe lépve, érezze, hogy idegen térre tévedt vándormadár csak, ahol mindenki úgy néz reá, mintha azt kérdezné tőle: Hát te is itt vagy már? Ugyan mit ke­resel itt, ahol semmit sem remélhetsz? Azok a szerencsés szerencsétlenek, akiket a világháború derékban tört és most feldúlt fészkük, becsukott üzletük, vagy tönkre­ment műhelyük romjain emlékezhetnek vissza háború előtti fiatalságuk gondtalan­ságaira, kimeríthetetlen lehetőségeire és bő­ségére, még szomorúságuk mélységeiben is támpontot találhatnak boldog, gondtalan fiatalságuk visszaemlékezéseiben. Ha el­­lankad a lelkük a ma sivárságában és közö­nyében, visszaszálló emlékezésük kárpó­tolja őket a múlttal, amikor egész tüdővel kacaghatták el a maguk fiatalságát, életük gondtalanságát. A szomorú máért kárpó­tolja őket a múlt, amelyért — úgy érzik — érdemes volt emberré, magyarrá születniök és érdemes élniük. De vájjon mi nyújthat kárpótlást annak a nemzedéknek, amelynek gyermekkorát megmérgezték a rózsaszínű tábort levelező­lapok és a Hofer-hadijelentések rémületei, az örökös gond az apáért, vagy a fivérért, a napi viaskodás a „pótlékokkal" és a „kenyér­­jegyekkel". Akikre azóta se sütött még az élet és akiknek nem az a legnagyobb bajuk, hogy szenvedtek, mióta csak az eszüket tud­ják, hanem még sokkalta inkább, hogy re­ményük sem lehet sorsuk jobbrafordulására. » Pedig hát az élet nem jelenthet csupán örökös lemondást és szomorúságot. Az Isten, akinek bőséges adakozása száz színben pom­páztatja a rétek kis bogárkáit és olyan ragyo­góvá teszi az egy napig élő lepke szárnyát is, amilyenhez hasonlót alig festhet festő ecset­je, az az isten, aki hangszereinek és dal­lamos nótáinak megszólaltatójává teszi az­ országutak magot kereső kis koldusait, a pacsirtákat és feketerigókat, az az Isten, aki az árokpartokat is tele tudja szórni kék­­szemű nefelejcsekkel és ilatos fodormeniák­kal, — az Isten nem így akarta, nem így akarhatta mindezt. Hogy az élet rossz, hogy az élet teher, azt csak te tetted, te tehetted, megtévedt ember. A te munkád pokla égeti ki millió és millió ember lelkéből az élet akarását, az élet sze­­retetét, az élet megbecsülését. A te sátáni kapzsiságod, vagyonszomjad és aranyimáda­tod adja naponta a gyengelelkű, reményt­­vesztett emberek kezébe a fegyvert, hogy az élet helyett a halált, a remény helyett a csüggedést, a küzdelem helyett a feltétlen megadást válasszák maguknak. Te, te, te vagy az emberi élet megrontó szelleme. Istennek hátat fordító, Krisztus igaz­ságait lábbal tipró, csak a magad gyomrá­val, a magad bűnös vágyaival törődő emberi kapzsiság. Te, aki a tőkéd trónján ülve, szinte kéjelegsz azon a romboláson, amit éhbéres bérrendszereddel, munkást kiuzso­­rázó spekulációddal, határtalan falánkságod­dal végzek Hódítasz és sikereid vannak? Lehet. De ezt a hódítást és sikert millió ember átka kíséri. A legutóbbi külföldi jelentések borzalmas és megdöbbentő adatokat sorolnak fel egész Európa népszaporodásának általános és ijesztő visszaeséséről. Kimutatják, hogy ebben az évben egész Európában hárommillió há­zasságot kötöttek, ami azt jelenti, hogy az év minden egyes napjára egész Európában mind­össze 8200 házasságkötés esett. De mit jelent ez, mikor a szaporodás 3 százalékra csök­kent Európában, mikor Ázsia szaporodása ezzel szemben 15 százalék. Az irtózás a gyer­mektől: a fehér faj bűne lett. De azzá lett ugyancsak az öngyilkosság is, amelynek száma ijesztően szaporodik, miközben Ázsia népei előtt ez a bűn úgyszólván teljesen is­meretlen és szórványos. Hova fog jutni ezen az úton Európa? De talán hagyjuk ma az élet sötét árnyé­­kait. Inkább forduljunk a reménykedés nap­sütéses mezői felé Azzal a vígsággal, amelyet a szilveszteri este ünnepi hangulata támasz­­­tott a lelkünkben, fogjuk meg egymás kezét. Fogjuk meg ezt a kezet és szorítsuk nagyon erősen magunkhoz. Alkosson ez láncot, el­szakíthatatlan láncot. És érezni fogjuk, hogy erősekké lettünk. Erő lett a gyengeségünk­ből. És ha nemcsak az ajkunk kiáltozza a jókívánságot mások felé, hanem a szívünk, a lelkünk is, bízhatunk a jobb, a szebb jö­vendőben. De csakis összefogással, szeretettel. Ebben a reményben kiált minden magyar­nak Boldog újévet: Kőrösparti 2 Laval nem utazik Rómába, nincs megegyezés a franciák és olaszok közt Mussolini nem enged a revízió dolgában • A kisántánt akadályozza a világbékét Nagy csalódás érte a franciákat, akik azt hitték, hogy az olasz-francia megegyezést egykettőre nyélbeüthetik, mégpedig olyan módon, hogy Mussolini mindenben engedjen a franciák kívánságainak, ők ellenben úgy­szólván semmit sem áldoznak. Hetek óta hir­dették a francia lapok, hogy a megegyezés­nek nincs akadálya, elsimultak az olasz­francia ellentétek és Laval már január máso­dikén Rómába utazik, hogy aláírja a kész megállapodást Most aztán, az utolsó percben kiderült, hogy a franciák vérmes reménységei vízbe estek. Arra egy pillanatig se gondoltak, hogy Mus­solininak is lehetnek feltételei, hogy Rómá­ban nem diktálhat a kisántánt, amint azt Párizsban teszi és most nagy a megdöbbe­nés, mert kiderült, hogy Mussolini nem hajlandó lemondani a revízióról, még a francia barátság ked­véért sem.­­Az afrikai gyarmati kérdésben sem­­tettek a franciák olyan engedményeket, amelyek kielégíthetnék az olaszokat. Az elhunyt Barthou francia külügyminiszter sokkal töb­bet ígért, mint amennyit most Laval teljesí­teni akar, úgyhogy ezen a téren sem hárultak el a nehéz­ségek. Még kevésbé a dunai államok ügyében, amelyben a franciák teljesen érvényesíteni akarták eddigi politikájukat, a kisántant álláspontját akarták ráerőszakolni Mussoli­nira, aki viszont, mint ismeretes, nem akar tudni a kisántantról, mint egységes államcsoportról. Elsősorban Ausztria függetlenségének biz­tosítása körül jelentkeztek a nehézségek. Franciák is, olaszok is, fontosnak tartják Ausztria függetlenségét, mert egyik sem tűrné el, hogy Németország bekebelezze Ausztriát. A franciák azonban oly módon akarják ezt biztosítani, hogy Olaszországon és Franciaországon kívül a kisántant államai is aláírják a megegyezést. Ezzel szemben Olaszország ragaszkodik ahhoz, hogy az Ausztriával szomszédos államok dolga Auszt­ria függetlenségének biztosítása, tehát a kis­ántant államai közül csupán Csehországé és Jugoszláviáé, azonkívül pedig Németországé és Magyarországé. Románia, minthogy nem szomszédos Ausztriával, nem jöhet számba, Titulescu azonban Párizsba rohant, mert nem tudják elképzelni kisántánték, hogy nélkülük is történhetik valami. Laval hosszan tár­gyalt a kisántánt képviselőivel és úgy dön­tött, hogy egyelőre nem utazik Rómába, mert­­a megegyezés reménye nagyon eltolódott. Január 13-án kezdődik a saarvidéki nép­szavazás, ezt megelőzőleg két nappal, 11-én ül össze a Népszövetség tanácsa. Most már több mint bizonyos, hogy Laval római út­jára csak később kerülhet sor, tehát legkorábban január második felében, Párizsban nagy a csalódás és megdöbbe­nés. Van ugyan még egy utolsó reménysé­gük a franciáknak, az, hogy Simon angol külügyminiszternek, aki közben Rómába utazik, talán sikerül közvetítenie Mussolini-­nél és talán mégis áthidalhatják azokat az ellentéteket, amelyek most a megegyezésnek útjában állanak. Ezekre jell­emző az, hogy az angol újságok szerint a megegyezés való­színűségének arányszáma 1,5, vagyis ötszö­­­rös esélye van annak, hogy nem lesz meg­­egyezés, mint annak, hogy létrejön. t­t­t­t Férfiak Elbeszélés, irta Szitnyai Zoltán — Látod azt a fát — s apám kinyújtott karja egy öreg tölgyre mutatott —, ilyen a férfi is. Az a gyönge folyondár, mely körül­fonja, az pedig a nő. A tölgy nélkül meg sem tudna élni. Nem értettem, de azért gyerekfejem gyors igenre intett, amint katonásan álltam apám előtt, mintha a földbe cövekeltek volna. Anyám kérlelve nézett apámra: — De Péter ... — És azt is tanuld meg — folytatta apám —, hogy mi férfiak hallgatni is tu­dunk, de az asszonyok csak beszélni. Miért csak az asszonyok, amikor pedig mindennél jobb lehet a szó? A hallgatás olyan, mint a börtön, szűk falai között egy­helyben topog az ember! Ó! mennyivel köny­­nyebb az asszonyoknak. Esténkint, ha már álomba csöndesedett a ház, apám és én még sokáig ott ültünk az ebédlő kerek, nagy asztala mellett. Ültünk és hallgattunk. Az égő csibuk füstje kékes gyűrűkben himbálódzott a fejünk fölött. Karom átbújt apám karja alatt az asztalon és csöpp kezem belefészkelődött az ő erős tenyerébe. Ujjal az ujjamat morzsolgatták tűnődve s mintha önmagának beszélne, ilye­neket mondott: — Aztán, ha valami nagyon fáj majd az életben, harapd össze a szádat és ne mu­lasd. Csak az asszonyok pityerednek el minduntalan. Pedig néha olyan jól esnék sírni. Ól Iste nem, hát minden, ami jó, az asszonyoké? Egy este apám maga hajtott ki a vasútra, Magda nénémért, akinek néhány héttel az­előtt halt meg az ura. Én akkor láttam őt először, térdig érő, hosszú gyászfátyolban, amit a homloka fölé hajtott, amikor lelépett a könnyű csatából. Átölelte, megcsókolta anyámat, aztán felém világított szép, fehér arca. Döbbenten néztem. Hátrább léptem, amint át akart ölelni. — Kis vadember, te — és felkapott a földről, szembe a két, nagy és sötét sze­méig. S ott fenn a magasban, két karja kö­zött, először született meg bennem a boldog férfiszó: szép vagy. De hallgattam és nem csókoltam vissza, ő meg hosszan, szinte szi­gorúan rám nézett, mintha értette volna, amit magamban mondtam. Aztán letett és eltolt magától. Szüleimmel bement a házba. Én reám nem kíváncsi többé. Nem cirógot dédelgetve, mint más rokonok, akiknél örül­tem volna ennek, de ez a mellőzés sértett. Magda néném szeretett kertünk kanyargós útjain bolyongani egymaga. Akkor még nem volt erre szavam, de most már tudom, hogy feszes, fekete ruhájában olyan volt, mint a karcsú őz, amint fel-felbukkant a lombok között. Szerettem nézni és messziről utána­nyomulni, himbálódzó, könnyű lépteit kö­vetve, de ha hirtelen visszafordult, mintha megérzett volna maga mögött, elfutamodtam az ellenkező irányba, egész addig, míg ki nem fulladt a lélekzetem. Akkor megálltam és lihegve vártam, őt vártam, de ő nem jött s engem rá­jó csalódással föl lőtt el, hogy nem nélkülöz. Ilyenkor gyűlöltem. De ha tehettem, mégis a közelében lebzseltem, da­cos hallgatásom sértődött haragjával arco­mon. Néha éreztem, hogy rám figyel s mintha ilyenkor kis, gúnyos mosoly húzódna meg szép ajkának öblében. Várja, hogy megszó­laljak. Hát csak azért sem. •— János —­ szólt rám egyszer a terraszon, kézimunkálás közben —, elgurult a gyű­szűm, keresd meg és hozd ide. Meg sem moccantam. — Egy csókot is kaphatsz érte, —­s halk, parányi nevetéssel ingerelt tovább. — Nem érted, János?, összeszorítottam a számat. Nem és nem. Egy hang választ sem adta­m. Apám is meg­mozdult a másik fotelben. Szokatlanul éles volt a hangja s úgy tetszett nekem, mintha Magda néném felé is sújtana vele:­­ — Ne dédelgesd, Magda, az ilyen makacs fickónak nem csak dukál, — felemelt te­nyérrel felém indult, de Magda útját állta: — Ugyan Péter — és hízelgő mozdulattal egész az apámhoz simult. —T­ö meg egy­szerre elcsöndesedett, mint a haragos ebek, amikor a gazdájuk simogatását érzik szőrü­kön. De még maradt benne a haragból. En­gem a sarokba térdeltetett, ahonnan nem mozdulhatok, amíg nem kértem bocsánatot Magda nénémtől. Ezt soha, mondtam ma­gamban, még akkor sem, ha lekopik a tér­dem. Aztán apáim vállára dobta a puskát s keresztül ballagott a kerti fasoron az erdő felé. Magda ölébe engedte a kézimunkát és reám mosolygott nagyon szelíden: — Ugy­e, te haragszol rám, János? Haragszom, de azért mégis jó, hogy van és itt van. Egyszer anyám szemrehányó suttogással azt kérdezte apámtól, hogy még meddig szándékozik nálunk maradni a Magda? Megszeppentem a gondolatra, hogy egyszer talán el fog menni. Apáim azt fe­lelte, hogy addig marad, amíg neki jól esik. Ó, bár örökké jól esnék. Erre gondoltam, de nem feleltem. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e vagy éppen boldog va­gyok? Valami olyat szerettem volna felelni, ami fáj. — És mondd — mosolygott ő tovább —, miért is haragszol te ráim? — Mert rút vagy — és hirtelen a szemébe néztem —, csúnya, fekete ördög. Először meglepődve nézett rám, aztán szívből fölnevetett. Hozzám futott és heve­sen átölelt. — Ezért egy csókot érdemelsz, te drága! — összeszorított ajkakkal birkóztam vele, aztán kisiklottam a karjai közül és elrohan­tam. KIS UJSAO ■HBHBBSXEfflaWRKedd, 1938 jannár í 1 miiiiiimiiniHiiiininnini Gráf Csíny zsigmondna nirteien naiíia a moziban - * ki* nme riinosiTrtJATói — A Horthy Miklós-úti Simplon-mozgó va­sárnapi előadásán a jegyszedőnő észrevette, hogy az egyik páholyban magánosan ülő idősebb hölgy előadás közben hörögni kezd, majd hátrahanyatlik a páholy támlájára. Ijedt sikoltással futott az idős hölgyhöz,­ félbeszakították az előadást, majd a mentő­­ket hívták, akik azonban már csak a be­állott halált tudták megállapítani. Este 11 óra tájban a főkapitányság köz­ponti ügyeletének telefonján megszólalt gróf Csáky Zsigmond nyugalmazott altábornagy, aki remegő hangon jelentette be, hogy felesége délután óta nem tért haza. Ekkor azután rövidesen kiderült, hogy a Simplon-mozgó halottja nem más, mint a gróf felesége, gróf Csáky István kö­vetségi tanácsosnak, a madridi magyar ügyvivőnek édesanya. Az apa és a fiú drámai jelenetek közt ismerték fel az­ orvostani intézet halottas­­kamrájában. A grófnőt szívbénulás ölte meg 61 éves korában. .

Next