Kis Ujság, 1935. december (48. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-22 / 292. szám

Vili A KELEPCE Elbeszélés, irta Erdődy Mihály­ ­. Két férfi cigarettázott a falusi állomás folyondárral befuttatott sárga épületi előtt. Várták a vonalat. A megöntözött kertből sűrű orgonaszag áradt. — Estére már a kávéházban ülök, régi megszokott törzsasztalomnál ... — Hát én nem kívánkozom Pestre. Ezt a remeteséget, ezt a csöndet nem adom a ti kávéházatokért. — Három hét óta, mióta a vendéged vagyok, nem láttam nőt. Meg kell érte­ned . . — Értelek, igen. De ha majd egyszer ötvenöt éves leszel, mint én, akkor ma­gadtól is ráeszmélsz, hogy ezek a nyug­talanságok nem érnek semmit... — És a szerelem? — A szerelem? — legyintett az Idő­sebbik. — édes öcsém jegyezd meg, a sze­relem csak addig van, amíg nincs. Mi­helyt van, már nincs. Mert a szerelem lényege sohase a beteljesülés, hanem csak a vágyakozás, a sóvárgás, a meg­­kívánás. Itt élek a falun, egyedül, ma­gányosan, nő nélkül ,­­ szerelem nél­kül . Minek? Ami szép és jó van ben­nük az úgyis csak a képzeletünkben él . . Megszólalt a jelzőharang. — De persze, ehhez egy kicsit meg kell öregedni. Ti fiatalok, ezt nem érti­tek Ti kiábrándultok. Mi sohasem csaló­dunk. Mikor jössz megint? — Talán ősszel­ búcsúztak. A vonat berobogott is. A vonalon való ismerkedésnek mindig különös varázsa van. A zakatoló kerekek ütemében valami hajsza-szerűség lüktet, valami visszatarthatatlan rohanás a cél felé. A nőt magát is hatalmába keríti ez a hangulat és a férfi szeméből kilobbanó lány hamar felperzseli az ellenállást.­­— De nehogy tolakodásnak vegye . . .­­— Kérem — szólalt meg végre a nő, — igazán nem ízlésem a vonaton ismer­kedni . . . — Mintha a gondviselés rendezte volna úgy hogy ketten egy fülkében megtaláljuk egymást A nő arcáról egyszerre eltűnt a mo­soly: — Sajnálom, hogy csalódnia kell... — Ha csak nézhetem önt, nekem az is elég . . És meleg pillantással szaladt végig úti­társnője szoborszerű alakján, melyet a divatos hosszú ruha a cipője hegyéig el­takart — Pestre utazik? — kérdezte a nő el­komolyodva­­— Igen. — Akkor Hatvanban át kell szállnia. — Tudom. — Hatvanig tehát együtt utazhatunk. — Miért csak Hatvanig? — Mer't én ezzel a vonattal megyek tovább . . . — Hát nem Pestre? — Nem. — Meg mertem volna esküdni, hogy pesti nő. — Falun élek a szüleimmel, akiknek földbirtoka van... A fővárosban már régen nem jártam ... Különben is nagyon ritkán utazom. Most egy vidéki roko­nomnál voltam keresztelőn A férfi egy pillanatra elhallgatott Bármennyire is elbűvölte a nő arcából kisugárzó végtelen báj, a földbirtok em­lítésére az anyagias gondolatok egészen más irányt szabtak érdeklődésének. — Most már értem, mért helyezte ki­látásba a csalódást. — Mért? — hangzott a meglepett kérdés. — Mert odahaza várja a vőlegénye. — Téved A férfi fellélegzett — Eltemeti magát a falu unalmába. Persze, nincs társasága. Ha feljönne gyak­rabban Pestre, akkor hamar találna vő­legényt . . . — Nem akarok férjhez menni. De a válasz nem hangzott olyan meg­győződéssel, hogy a férfi komolyan ve­hette volna a kijelentést. Sőt, tapasztalat­ból tudta, hogy a nők éppen azoknak hangsúlyozzák ezt a bakfis­ mondatot, aki­ket titokban férjüknek kiszemeltek. III. A vonat ablakaiból már látni lehetett a hatvani gyárkémények füstjét. — Most pedig szépen elbúcsúzunk ... — mondta a nő és bánatos lendülettel nyújtotta kezét a férfinak. — többé úgy se látjuk egymást. — Edit, ne tegyen boldogtalanná ezek­kel a végzetes szavakkal. Olyan titokza­tos, olyan furcsa, amiket mond. Minden szavában valami fájdalmas messzeség van. Az arca itt fénylik előttem, érzem, ahogy perzsel, de a szavai mintha a sötét világűrből érnének a szívemig láthatatlan éterhullámokon. Ne kínozzon Edit, ké­rem, legyen jó hozzám ... Esküszöm, nem kalandot kerestem . . — Ne esküdjék. És megnyugtatom, be­érem a kalanddal is. Maga Hatvanban át­száll, aztán úgy elfelejt, mintha soha nem is látott volna . . Melegen nézett a férfi szemébe: — Isten vele, Gábor! . . . — Elkísérem — Nem. Hová gondol? . . . Dehogy. — Elkísérem — dacoskodott a férfi. — Nem akarom. Értse meg, nem aka­rom! Hagyjuk meg egymásnak az emlé­ket, úgy, ahogy van. Uraink elválnak. Ha azt akarja, hogy kellemesen gondoljak vissza magára, ha azt akarja hogy ma­gának is legyen szép emléke tőlem ... akkor csak szálljon le Hatvanban ... Ké­rem, szálljon le Hatvanban . .. IV. őszi, fáradt napfény tűzön a kertre. A leperzselt, agyontaposott fűben Gábor és öreg barátja heverészett. — És mi lett a vége? — Hát, kérlek, most már csak azért se szálltam le Hatvanban. Nagyon furdalta az oldalamat, égetett a kíváncsiság, ki ez a nő, micsoda titka van, mert nem akarja, hogy elkísérjem? Hiszen tetszettem neki és mégis viszautasított, nem volt vőle­génye és meg se engedte, hogy látogatást tegyek szüleinél, elvágott minden utat, mely visszavezethetett volna hozzá. Pe­dig bennem már megérlelődött az el­határozás, hogy feleségül veszem — Ne is folytasd. Tudom mi lett a vége A te­stitársnődnek a holdban volt a birtoka. — Az apjának kétezer hold földje volt... — Akkor. . . akkor talán letagadta, hogy már asszony. Bizonyára a férje várta az állomáson és azért tiltotta meg, hogy elkísérd .... — Dehogy. — Hát? — Képzeld, műlába volt! Azt titkolta szegény, ő maga vallotta be, mielőtt le­szállt volna a vonatról. Kínos lett volna tovább utaznom vele. A legközelebbi ál­lomáson leugrottam és ész nélkül mene­kültem Pestre... — Elég rosszul tetted! — Hogy most visszagondolok rá, ér­zem, tapintatlan voltam. — Te . . mondd csak, nem a Bálint­falvay leányt ismerted meg a vonaton? Szőke, fitos orrú . . . — Igen ... Bálintfalvay Editnek hív­ják. — Szerencsétlen flórás, hát te is bele­estél a kelepcébe. — Miféle kelepcébe? — A Bálintfalvay lány az egész kör­nyéken arról híres, hogy udvarlóit ke­mény próbára teszi és a legagyafúrtabb cselvetéstől sem riad vissza . . Fejébe vette ugyanis, hogy csak ahhoz megy férjhez, aki igazán szereti, akit nem a vagyona és nem­ a szépsége hódított meg, hanem egyéniségének benső értéke, amely nem múlik el soha ... Gábor felugrott a fűről: — Teringettél! Megyek és megkérem a kezét. — Késő. Hallom, már menyaszony. Egy féllábú rokkant veszi el. KIS ÚJSÁG Kétezeréves szoborművekre akadtak Az olaszországi Herbulánu­mban, ame­lyet kétezer évvel ezelőtt a­­Vezúv lávája öntött el, ásatási munkálatok folynak ezidőszerint is. A nemrégen feltárt leg­szebb magánpaloták egyikében nagy ré­gészeti és művészeti értékű három szo­borműre találtak. Mind a három a leg­nemesebb fehér márványból van. Az egyik a részeg Herkulest ábrázolja, a má­sik egy szatirt és a harmadik egy va­dászjelenetet. A márvány hosszú föld­alatti életében remek patinát kapott, úgyhogy elefántcsont színe van. A va­­dászjelenet rendkívül elevenen és élet­teljesen hat. A vad kétségbeesett erőfeszí­tései, hogy üldözőitől megszabaduljon, tökéletes természethűséggel vannak visz­­szaadva. Felelős szerkesztő és kiadói LÉVAI JENŐ. Nyomda: Glóbus Nyomdai Mfivitétel Rt., VI., Aradi utca 8. Nyomdaigazgató: Havas M. Kétféle becsület Willant Rezső tanyai története Az iroda előtt csoportokba verődve ál­lottak. Az uraságot várták. Ünneplőbe öl­tözött gyűröttarcú cselédek, juhászok és mesteremberek úgy feketéltek az udva­ron, akárcsak őszi vetésen a varjak. Reg­gel két óra sem volt még, de a nagybir­tok majorságaiból együtt volt már min­den épkézláb ember. Mindenszentek napja volt s a perme­tező köd ráfeküdt az emberek mellére. — Kezdhetnék már! — türelmetlenke­dett az egyik bojtár éppen abban a cso­portban, ahol a kanászok és tehenesek álltak együtt s léha nyugalommal ereget­ték kurtaszárú pipájukból a füstöt. — Tán bsz* nem érsz rá? — vetette oda az öreg juhász. — Azért ugrál, mert javítást akar! — jegyezte meg az öreg béres és odahúzó­dott a mesteremberek közé. — Pedig úgy hajlik, nem igen fognak javítani! Sok a cselédféle, akad ilyen bé­rért is elég! A kenyér mindenkinek köt, senki se hagyja a szolgálattyát, ha nem muszáj, — vetette közbe tudákosan a bognármester. — De nem ám! — vélekedett a mag­­táros is — nem leszen itt ma senki ifjú­­fiának előnyössége, ha csak Petri bátyánk­nak nem, mer' hogy máma telik szogá­­lattyának huszonötödik évfordulattya! — A lehet! Azé’ gyön az uraság — erő­sítette a csikósgazda, aki mindig jól in­formált egyéniségnek számítódott, — mer' hogy jubileon leszen! Bent az irodában a jószágigazgató és tisztek már öt óra óta foglalatoskodtak. A bérlő csak az utolsó percben küldte értesítését, hogy a cselédfogadáson sze­mélyesen kíván jelen lenni, iparkodtak tehát látszólagos rendet teremteni. A jó­szágigazgató soha nem tapasztalt buz­galommal tanulmányozta a bérlistát és olvahatatlan megjegyzésekkel iparko­dott teletömni a rubrikákat, hogy az uraság láthassa lelkiismeretes pontos­ságát, s majd aszerint intézhesse a szó­­lítást. Az intéző és számtartó ásítva ipar­kodtak némi rendet teremteni az író­asztalokon A szerteszét heverő papirost, kimutatásokat és kifizetetlen számlákat begyömöszölték a fiókokba. Valaki hirtelen belökte az ajtót: — Meggyütt az uraság! Az udvaron elült a zaj, a tisztek kifele indultak az irodából. A nagyságos bérlő előtt lerepültek a kalapok, az imént még hangosan vitázók egyszerre alázatos szolgákká vedlettek. ★ A szólítás a legnagyobb rendben folyt. Öreg béresek, elégedetlen fiatalok, egy­más kezébe adták a kilincset. Duzzadó reményekkel a bemenők, csalódottan a kijövők. Az uraság rossz kedvébe­n volt, min­den kérelmet megtagadott. — Akinek nem tetszik, — felmond­hat! — Itt az ideje — torkolta le az alá­zatosan kérőket. Ezek reményük össze­zsugorodott roncsaival beletörődtek a változhatatlanba. A jószágigazgató szeretett volna a gyámoltalanokon segíteni s akárhány­szor belépett egy cseléd, megköszörülte a torkát, hogy szólni fog, de bizony csak jobbnak vélte a hallgatást. Egyszer aztán mégis megemberelte magát, lassan — hogy a többiek ne ért­sék — odasúgta németül az uraságnak: — Az érdemeket mégis tanácsos volna ... — Csak kötelesség vani — vágott sza­vába a bérlő és félretolta a feléje nyúj­tott listát. Azért nem győzöm a kiadá­sokat; azért kell tönkre mennem, mert az urak eddig is derüre-bornra osztogat­ták az én kegyeimet! Nincs szükségem önfeláldozó jótéteményekre! — Külön*­ben is mától kezdve magam kívánom in* tézni az összes személyi ügyeket! Hanyag mozdulattal gyujtott szivarra. A lisztek összenéztek, valami keser*­nyés mosoly játszóit a szájuk szögletén, de azért mégis komolyak voltak. Kint pedig egyre ritkult az álldogálók tömege. Az őszi szél végigsöpört az ud­varon és bezárta a csenevész akácok utolsó leveleit is. Behúzott nyakkal, fá­zósan bandukoltak az öregek és károm­kodva a fiatalok. Egy se volt megelégedve. A béresgazda, aki az imént még hangos szóval gorom­­báskodott a javítás reményében, most együtt szitkozódott a távozókkal. Apró hópihék szállingóztak a levegő­ben. A hirtelen támadt északi szél egy­szerre hidegre fordította az időt. Fehér­­zúzmara rakódott a csupasz fák gallyaira s a fáradt arcú emberek fedél alá kíván­koztak.★ Petri János számadó juhász úgy vélte, legjobb lesz, ha utolsónak marad. Már Készülődés karácsonyra A cukrászdák és édesség­boltok készen várják a karácsonyt. Sütemén­yseregek és tortas­­hadak készülnek és éhes gyerekszálak várják a sok finom nyalánkságot, ami hozzá­tartozik karácsony hangulatához és örömeihez.

Next